VIII. évfolyam 1. szám
Tanulmányok
Bata Zoltán : *ügyvezető, MÜBSE
Ügyvédi mulasztás következmények nélkül?
1. Bevezetés
[1] A jog a gyakorlatban felmerülő értelmezési és mérlegelési elemei folytán nem tekinthető egzakt tudománynak. A legtöbb esetben érvek és ellenérvek sokasága merülhet fel, és egymástól eltérő döntések is születhetnek. Vannak azonban ennek ellenére bizonyos egyértelmű helyzetek, ahol a jogi érvek egyirányba mutatnak és az adott probléma megoldása sem lehet kérdéses. Jelen tanulmány szerzője számára egészen a közelmúltig ilyennek tűnt az a helyzet, amikor a jogi képviseletet ellátó ügyvéd valamilyen jognyilatkozatot késve tett meg és ezáltal elzárta ügyfelét jogainak bírósági úton történő érvényesítésétől. Magától értetődőnek tűnt, hogy egy ilyen szakmai mulasztás nem maradhat jogkövetkezmények nélkül. A Kúria 8/2025. számú Jogegységi Határozata ezen meggyőződést alapjaiban kérdőjelezte meg.
2. Ügyvédi szakmai hibák típusai
[2] Szeretnénk hinni, hogy mi ügyvédek tévedhetetlenek vagyunk, és soha nem hibázunk, de sajnos a tapasztalatok azt mutatják, hogy mint minden más hivatásban, nálunk is előfordulnak olyan szakmai hibák, amelyeknek súlyos következményei lehetnek. Ezek a következmények a megbízó által elszenvedett kárban is megtestesülhetnek. Ahhoz, hogy a megbízás alapján eljáró és hibát elkövető ügyvéd kártérítési felelőssége megállapítható legyen, a károsultnak az ügyvéd jogellenes magatartását – azaz a megbízási szerződés megszegését – a kárt – beleértve annak összegszerűségét is – és a kettő közötti okozati összefüggést kell bizonyítania. Az ügyvédi szakmai hibákat – témánk szempontjait figyelembe véve kissé leegyszerűsítve – két nagy csoportba sorolhatjuk.
[3] Az első csoportba tartoznak azok az esetek, ahol az ügyvédi szakmai hibával okozati összefüggésben bekövetkezett kár (beleértve annak összegszerűségét is), valamint a hiba és a kár közötti okozati összefüggés objektív módszerekkel bizonyítható. Ha az ügyvéd alakilag hibás végrendeletet vagy öröklési szerződést szerkeszt, akkor minden nehézség nélkül meghatározható, hogy a végrendeleti vagy szerződéses örökös milyen értékű hagyatékhoz jutott volna érvényes végintézkedés esetén, azt össze lehet vetni azzal a vagyonnal, amelyhez ténylegesen hozzájutott. A kettő különbözete lesz az a kár, amelyet a hibát elkövető jogi képviselőnek meg kell térítenie.
[4] A másik csoportba azok az esetek tartoznak, amikor az ügyvédi mulasztás önmagában nem vitatható, azonban nem lehet objektív módszerekkel megállapítani, illetve bizonyítani, hogy az adott ügy kimenetele hogy alakult volna, ha az ügyvéd nem mulaszt. Ezt az esetcsoportot nevezi az elmélet és a gyakorlat az „esély elvesztésének”, ahol a bizonyítás nehézségét a „mi lett volna ha..” bizonyíthatatlansága jelenti. Ez a helyzet áll elő akkor, ha a jogi képviselő
- – a keresetet jogvesztő határidőn belül nem adja be;
- – fizetési vagy bírósági meghagyás ellen határidőben nem nyújt be ellentmondást;
- – rendes, vagy rendkívüli jogorvoslatot határidőben nem nyújt be;
- – valamilyen jognyilatkozatot (bizonyítási indítvány, keresetmódosítás stb.) nem tesz meg.
3. Kártérítés helyett sérelemdíj
[6] A bírói gyakorlat a kérdés megoldására jogdogmatikailag némileg vitatható, de rendkívül elegáns és gyakorlati szempontból korrekt választ adott, amikor egyfelől elvi éllel leszögezte, hogy az árnyékpert nem lehet lefolytatni, másfelől azonban a fent részletezett ügyvédi mulasztások esetében megállapította, hogy sérült az ügyfél bírósághoz forduláshoz fűződő vagy jogorvoslati joga, amit egyúttal személyiségi jogának megsértéseként értékelt és jogkövetkezményként sérelemdíjat (illetve a régi Ptk. szerint nem vagyoni kártérítést) ítélt meg számára.
[7] Kiemeljük a BH 2012.90 és 2013.89 számú publikált döntéseket, amelyek a fenti álláspontot fejtik ki, és amelyekre számos később született – esetenként precedensképes – határozat hivatkozik. Az árnyékper tilalma alátámasztására szolgáló jogi érv az, hogy az alapperben jogerős döntés született, és annak anyagi jogereje kizárja, hogy azt egy másik perben bármely bíróság felülvizsgálja. A kártérítési per nem lehet az alapperben megszületett jogerős döntés elleni újabb jogorvoslat, illetve az a felperesi állítás, miszerint az alapperben számára kedvező döntés született volna csupán feltételezésen alapul.
[8] Lehet kritikai megjegyzésekkel illetni ezt az álláspontot, így megemlíthető, hogy az anyagi jogerő legfeljebb azokban az ügyekben lehet nyomós érv, ahol született érdemi döntés (pl. már van első- vagy akár másodfokú ítélet és a – rendes vagy rendkívüli – jogorvoslat nem került benyújtásra). Ha meg se indította a pert az ügyvéd, akkor anyagi jogerővel bíró döntésről nem beszélhetünk. Megemlíthető az is, hogy az „árnyékper tilalma” klauzula következetes alkalmazása még a lehetőséget is elveszi a „mi lett volna, ha..” bizonyításának. Ugyanakkor, ha a döntés ezen részét összevetjük az általunk elegánsnak titulált azon megoldással, hogy bár az ügyfél kártérítési igénye elvérzik az árnyékper tilalma képezte akadályon, de az ügyvédi mulasztásnak mégiscsak van a sérelemdíj jogintézményeként érvényesülő jogkövetkezménye, akkor arra a megállapításra juthatunk, hogy a bírói gyakorlat megtalálta az igazságos választ a problémára.
[9] Nem állítjuk, hogy ez a megoldás tökéletes, érték is kritikák mind az elméletben, mind a gyakorlatban. Dogmatikai szempontból kiemelendő azon bírálat, miszerint egyes szerzők álláspontja szerint a bírósághoz fordulás joga nem tekinthető személyiségi jognak, így annak megsértése esetén nem alkalmazható a sérelemdíj, mint személyiségi jogi szankció. (Molnár Levente: A Kúria ítélete az ügyvédi felelősségről és az árnyékperek lefolytatásának tilalmáról, Jogesetek Magyarázata, 2013/3. sz. 18-24. o.) Gyakorlati szempontból pedig ennek a megoldásnak az a vitathatatlan hátránya, hogy olyan „károsult” is hozzájut kompenzációhoz, aki amúgy valószínűleg elvesztette volna az „árnyékpert”, illetve olyan károsult, aki pedig megnyerte volna, csak jelképes kártalanítást kap.
[10] Mindazonáltal álláspontunk szerint az, hogy ezzel a teljesen egyértelmű ügyvédi hibák nem maradnak következmények nélkül, a gyakorlat számára kiszámítható, következetes megoldást ad és a károsultak és az ügyvédek is jelentős részben elfogadták, azt igazolja, hogy a kétségtelenül megalapozott ellenérvek ellenére ez a megoldás az összes szereplő számára megfelelő volt.
4. A Kúria 8/2025. számú Jogegységi határozata
[11] Ebben a jogi környezetben született meg 2025. június 2-án a Kúria jogegységi határozata, amely elvi éllel szögezte le, hogy „A bírósághoz fordulás joga nem személyiségi jog, ezért a bírósághoz fordulás jogának sérelme személyiségi jogvédelmet nem alapoz meg.” Ennek jogkövetkezménye pedig az, hogy a tárgyalt ügyvédi mulasztások esetén a bíróságok a továbbiakban nem ítélhetnek meg a sérelmet szenvedett ügyfelek részére sérelemdíjat.
[12] A Jogegységi Panasz Tanács döntése meghozatalakor három kérdéskört vizsgált:
- – elsőként a személyiség és az ebből levezethető személyiségi jogok fogalmát és tartalmi elemeit,
- – a bírósághoz fordulás jogának lényegét és alapvető jogi természetét,
- – a két kérdéskört egymásra vetítve azt elemezte, hogy a bírósághoz fordulás jogának sérelme jelenti-e egyszersmind a személyiség jog megsértését is.
[14] A Jogegységi Panasz Tanács leszögezte, hogy a Ptk-ban nem szereplő személyiségi jogok is érvényesíthetők, de az ember személyéhez szorosan kapcsolódó, azt belső valójában, tulajdonságaiban megérintő jog kell, hogy legyen. A jogvédelem célja a személyiséghez kötődő jog (személyiségi jog) szabad érvényesítése, egyszerűen szólva az ember belső jellemzőihez kapcsolódó jogok szabad gyakorlása, kibontakoztatása. A polgári jogi személyiségvédelem köre hangsúlyozottan nem azonos az alapjogok katalógusával. Bizonyos alapjogok a személyiségi jogok részeivé is váltak, sőt, mind az alapjogi, mind a polgári jogi jogvédelem kiinduló pontjait képezik (például az emberi méltósághoz való jog, testi épséghez, egészséghez való jog). Azok az alapjogok azonban, amelyeknek érvényesülését az államnak közjogi eszközzel kell biztosítania, nem szankcionálhatóak a személyiségvédelem eszközeivel.
[15] A Jogegységi Panasz Tanács álláspontja szerint a bírósághoz fordulás joga első generációs alapjogként olyan szabadságjog, általános jogelv, illetve alapjog, amely az egyén védelmét helyezi a középpontba a közhatalom jogtalan behatásaival szemben. Az állam feladata e jogok megfelelő szintű jogi, intézményi és anyagi garanciáinak megteremtése. A kifejtettek alapján fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a bírósághoz fordulás joga az állampolgár és az állam viszonyrendszerében értelmezhető, e jog kötelezettje az állam, megsértésének következményei pedig az emberi jogi és alkotmányjogi jogvédelmi mechanizmusokkal háríthatók el.
[16] A bírósághoz fordulás joga az egyén és az állam, a személyiségvédelem a jogalanyok egymás közötti viszonyában értelmezhető. A bírósághoz fordulás jogának sérelme önmagában semmit nem változtat a jogalany testi, szellemi vagy erkölcsi státuszán, nem mutatható ki közvetlen kapcsolat az emberi személyiség és e jog gyakorlása vagy nem gyakorlása között. A bírósághoz fordulás joga közvetlenül nem az egyén személyes autonómiájának védelmét szolgálja, nem az általános jellemző értékminőséget védi, hanem fontos jogállami kritériumként a jogviták rendezésére hivatott intézmények létrehozását és fenntartását, megfelelő működtetését írja elő az állam mint kötelezett számára.
[17] A személyiségi jogérvényesítés feltétele a személyiségi alanyi jogot sértő vagy veszélyeztető magatartás, amely a jogsértő és a sérelmet szenvedett fél között fennálló kapcsolatban polgári jogi, ezen belül személyiségi jogviszonyt keletkeztet. Ennek hiányában azonban nem képzelhető el igényérvényesítés polgári bíróság előtt a fél személyiségi jogának megsértésére hivatkozással.
[18] A Jogegységi Panasz Tanács végezetül megállapította, hogy elvi szinten nem kizárt, hogy a bírósághoz fordulás jogának sérelme mellett a jogsérelmet szenvedő személy a jogi képviselő mulasztása folytán más szempontból is sérelmet szenved el, így például a perindítás elmulasztása esetén a testi vagy lelki egészséghez való személyiségi joga sérül. Ezeket a sérelmeket többlet tényállási elemként kell bizonyítani, de ekkor a jogcím már nem a bírósághoz fordulás jogának sérelme.
5.Hogyan tovább?
[19] A Kúria előző fejezetben részletezett döntése véleményünk szerint a gyakorlatban meglehetősen nehezen elfogadható helyzetet teremtett. Az „árnyékper tilalma” alapelvvel nem foglalkozott, így az a gyakorlat számára több precedensképes határozattal alátámasztva továbbra is irányadó. (Megjegyezzük, hogy ezzel magunk is maximálisan egyetértünk.) Ugyanakkor az elemzett jogegységi határozat alapján a jövőben a bíróságoknak arra sem nyílik lehetőségük, hogy ezekben az esetekben sérelemdíjat ítéljenek meg. Mindez oda vezet, hogy a tanulmány címében feltett kérdésre egyértelműen igennel kell válaszolnunk, vagyis az egyik legegyértelműbb ügyvédi mulasztás típus jogkövetkezmények nélkül marad. Kártérítést az „árnyékper tilalma”, sérelemdíjat pedig a jogegységi határozat miatt nem ítélhet meg a bíróság.
[20] A magunk részéről dogmatikai alapon sem tudunk maradéktalanul egyetérteni a jogegységi határozatban kifejtettekkel. Véleményünk szerint a bírósághoz fordulás joga nem csak az egyén és az állam viszonylatában értelmezhető. A konkrét esetben éppen azért szenved ez a jog sérelmet, mert egy az államtól különböző másik jogalany jogellenes mulasztása zárja el a sérelmet szenvedett felet a jogérvényesítés lehetőségétől. Hiába tartja fenn az állam a jog érvényesüléséhez szükséges intézményeket és alkotja meg az eljárási jogszabályokat, ha a kérdéses mulasztás miatt meghiúsul a jogérvényesítés lehetősége. A határozat logikája szerint, ha az állam eleget tett a kötelezettségeinek, akkor nem lehet semmilyen jogkövetkezményt alkalmazni.
[21] A Kúria fent részletesen ismertetett jogegységi határozata álláspontunk szerint indokolatlanul leszűkíti a személyiség fogalmát. Ha valakinek sérül a bírósághoz forduláshoz való joga, az igenis sérti az önrendelkezését, önmegvalósítását akkor is, ha ez konkrét egészségkárosodásban nem nyilvánul meg. Egyetértünk azzal, hogy a személyiségi jogsértéssel kapcsolatos jogérvényesítés feltétele, hogy a jogsértő és a sérelmet szenvedett fél közötti kapcsolatban polgári jogi jogviszony keletkezzen, de a hiányolt polgári jogi jogviszonyt éppen az ügyvéd jogellenes magatartása hozza létre.
[22] Ezen dogmatikai ellenvetéseknél talán még fontosabb a gyakorlati szempontú megközelítés. Meggyőződésünk, hogy a Kúria döntése elfogadhatatlan és igazságtalan helyzetet teremt azzal, hogy az egyik legegyértelműbb ügyvédi hiba típus teljesen szankcionálatlanul marad. Ez senkinek nem kedvező! A sértett fél kompenzáció nélkül marad, az ügyvédség pedig veszít a felé fennálló közbizalomból.
[23] Mindenképpen indokolt tehát feltenni a kérdést, hogy mi lehet az elfogadható megoldás. Elöljáróban hangsúlyozom, hogy tökéletes választ a szerző sem tud adni, mint ahogy a sérelemdíj sem volt az. Ahogy arra korábban utaltunk az árnyékper tilalmát magunk is változatlanul fenntartandónak tartjuk egyfelől az idézett jogdogmatikai érvek alapján, másrészt azért, mert az esetek túlnyomó többségében a „mi lett volna, ha?” kérdésére még egy teljes körű bizonyítás eredményeképpen sem kaphatnánk meg az érdemi döntéshez a tökéletesen megalapozott választ. Minden kritikai észrevételünk mellett azt is belátjuk, hogy egyelőre a Jogegységi határozat alapján a bíróságok a sérelemdíj jogintézményét nem tudják az említett mulasztások esetén alkalmazni.
[24] A szakirodalomban többször felmerült az általános kártérítés jogintézményének segítségül hívása (pl. Molnár Levente fentebb hivatkozott írásában). A magunk részéről ezen felvetést legalábbis megfontolásra alkalmasnak tartjuk. Dogmatikai szempontból persze ez is nehezen védhető, hiszen a jogintézmény csak akkor alkalmazható, ha bizonyított a jogellenes magatartás, az, hogy valamekkora kár bekövetkezett, valamint a kettő közötti okozati összefüggés és csupán a kár összegszerűsége körében áll fenn bizonytalanság annak ellenére, hogy a bíróság a felek indítványai által meghatározott keretben lefolytatta az összes lehetséges bizonyítást. (A szakirodalomban ezen álláspont részletes kifejtését lásd Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog című monográfiájában).[1] A tárgyalt esetben az árnyékper tilalma folytán ugyanakkor még addig sem tudunk eljutni a bizonyításban, hogy a kár bekövetkezését ítéleti bizonyossággal meg tudjuk állapítani. Ha el sem kezdhetjük lefolytatni az árnyékpert, akkor 0-tól a keresetben érvényesített követelésig bármekkora lehet a bekövetkezett kár.
[25] Gyakorlati szempontból az igazságosság érvényesülése érdekében az általános kártérítés mégis megfontolandó megoldás lehet. Ha – belátjuk kissé erőltetett értelmezéssel – abból indulunk ki, hogy a tárgyalt ügyvédi mulasztások szükségképpen valamekkora kárt okoznak, csak ennek összegszerűsége nem bizonyítható, akkor megnyitjuk az utat e jogintézmény alkalmazhatósága előtt. Az a cél, hogy mindenki által igazságosnak és elfogadhatónak tartott megoldás szülessen, talán megér egy kis jogdogmatikai kompromisszumot, hiszen lássuk be, a korábbi bírói gyakorlatban alkalmazott sérelemdíj is ilyen kompromisszumos megoldás volt! Az igazán megnyugtató mindazonáltal az lenne, ha a jogalkotás szintjén lehetne rendezni ezt a kérdést.
[1] Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. HVG ORAC, Budapest, 2015. 759-763. o.