Tárgyszavak

casco biztosítás, elemi kár, kárbiztosítás, biztosítási szerződés értelmezése

 

Elemi kár minden olyan káresemény, amely valamely természeti jelenség miatt keletkezik. Elemi kár esetén a természeti erő közvetlenül hat, nem a biztosított magatartása révén.

Az” egyéb vízelöntés” nem minősül elemi kárnak, ha a már a helyszínen lévő víztömegbe hajtott be a gépjármű vezetője anélkül, hogy meggyőződött volna, van-e más lehetőség a célállomás megközelítésére

 

Ptk. 6:8. § (1) bek., 6:86. § (1)-(2) bek., 6:439. § (1) bek.

 

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

 

A felperes, mint biztosított és az alperes mint biztosító a felperes tulajdonát képező forgalmi rendszámú, Mercedes Benz Sprinter típusú gépjárműre casco biztosítási szerződést kötöttek, amelynek alapján a töréskár esetén az önrészesedés 10%, de minimum 124.000 forint. A biztosítási szerződés része a „Járművek casco biztosításának különös feltételei (JCKF 19)” című, alperes által szerkesztett feltételrendszer, amelynek I.3.1. pontja alapján a töréskár baleseti jellegű – azaz közvetlenül, kívülről és hirtelen fellépő mechanikai hatást előidéző – esemény által (ideértve az ember, állat magatartását is) okozott sérülés, valamint idegen harmadik személy vagy állat által okozott rongálás, feltéve, hogy az a kárbejelentésben leírtaknak megfelelően következett be. Az I.3.2. pont értelmében elemi károk a gépjárműben, alkatrészeiben, tartozékaiban a következő természeti erők közrehatása folytán keletkező káresemények: villámcsapás, földcsuszamlás, kő- és földomlás, természetes üreg vagy talajszint alatti építmény beomlása, legalább 15 m/s sebességű szélvihar, felhőszakadás, árvíz, belvíz, egyéb vízelöntés, jégverés, lezúduló hótömeg és hónyomás stb. A JCKF II.2. pontja szerint a biztosító a megállapodás szerinti biztosítási események bekövetkezésekor a szerződés szerinti önrészesedés levonásával a II.2. pont szerint megállapított összeget fizeti meg a biztosított részére. Az „Általános vagyonbiztosítási feltételek” (ÁVF) VII.5.1. pontja szerint a szerződő és a biztosított kötelesek a károk megelőzése érdekében az adott helyzetben általában elvárható intézkedéseket megtenni. Kötelesek mindenkor betartani a gyártónak a fentiekre vonatkozó utasításait, ajánlásait, valamint a már felismert veszélyhelyzetben a veszélyt elhárítani és eleget tenni a biztosító által kért kármegelőzési intézkedéseknek. Az ÁVF X.1.c) pontja értelmében a biztosító mentesül a szolgáltatási kötelezettsége alól, ha bizonyítja, hogy a kárt jogellenesen, szándékos vagy súlyosan gondatlan magatartással a biztosított jogi személynek a (…) munkavállalója okozta.

 

Az előző bekezdésben meghatározott gépjárművel a felperes munkavállalója, H Á 2022. április 9-én az O vállalkozás nagytarcsai ipartelepére vitt árut. A felperesi munkavállaló egyedül utazott a gépjárműben, normál látási viszonyok között, enyhén csapadékos időben. Az ipartelepre behajtva vízfelületet észlelt az úton, a terület az egyik irányba lejtett. A felperes munkavállalója mélynek érzékelte ezt a területet, ezért megállt, hogy a vízszint mélységét felmérje. A víz sekély szintjét feltételezve úgy ítélte meg, hogy lassú sebességet választva kármentesen át tud azon hajtani. A vízterületen történt áthaladás után nem sokkal a motor és a gépjármű megállt. A felperesi munkavállaló a telephelyen tartózkodó személyekhez fordult segítségért, akik saját tulajdonú gépjárművel a lerakodó helyre húzták a felperesi gépjárművet, majd lepakolták a megrendelt árut. A felperes a káreseményt bejelentette a Mercedes Assistance szolgáltatás vonalán, amely helyszíni kiszállást követően a J-P A Kft. telephelyére szállította be a gépjárművet nettó 64.051 forintért, majd azt 2022. április 14. napján a felperes 110.000 forintért Mosonmagyaróvárra szállíttatta.

 

A felperes a káreseményt 2022. április 22-én írásban bejelentette az alperesnek. A gépjármű kárbejelentő lapon a gépjárművezető úgy nyilatkozott, hogy 2022. április 9. napján belement egy kb. 10 méter hosszú vízbe. Előtte megállt, megnézte, és úgy ítélte meg, hogy átmehet rajta, mivel az elvezető akna teteje látszódott. Lassan, kb. 5-10 km/h sebességgel átgurult, ezután az autó megállt. A 2022. április 22-én felvett kárfelvételi jegyzőkönyv rögzítette, hogy a gépjármű motorja nem fordítható át, vizet szívott; hibafeltárás megbontás után; a bal és a jobb első ködfényszóró párás, a légszűrő betét vizes.

 

Az alperes a kárigényt 2022. május 19. napján kelt iratával elutasította arra hivatkozva, hogy a gépjárművezető súlyosan gondatlan magatartása okozta a bekövetkezett kárt azzal, hogy olyan sebességgel és módon hajtott az úton összegyűlő vízbe, hogy az a levegőbeszívó csonkon keresztül a motorba jutott, és annak leállását okozta. A felülvizsgálati eljárás a felek iratváltása ellenére sem vezetett eredményre, az alperes elutasító álláspontját fenntartotta.

 

A felperes részére végzett műszaki szaktanácsadás költsége nettó 55.000 forint, a javítás költsége nettó 5.401.469 forint volt.

 

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

 

A felperes keresetében biztosítási szolgáltatás és járulékai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Előadta, a felek közötti biztosítási szerződés alapján az alperes köteles megtéríteni a biztosított gépjárműben bekövetkezett károkat. Állította, hogy az „egyéb vízelöntés” biztosítási esemény megvalósult, ezért az alperes helytállni tartozik. Másodlagosan a „töréskár” biztosítási esemény bekövetkeztére hivatkozott.

 

Keresete jogszabályi alapjaként a Ptk. 6:58. §-át, 6:439. § (1)-(2) bekezdését, 6:462. és 6:48. §-át jelölte meg. Előadta, a biztosítási esemény bekövetkezésének helye közútnak minősül, amelyen nem volt kihelyezve olyan közlekedési jelzőtábla, amely veszélyre figyelmeztetett volna, így a gépjárművezető közlekedése során nem hagyott figyelmen kívül semmilyen közúti jelzést. A felperesi gépjárművezető az érintett vízterülethez érve megállt, és gondosan felmérte a helyzetet, figyelemmel volt az időjárási körülményekre, és a vezetett gépjármű sajátosságaira is, majd biztonságosnak ítélve áthajtott ezen a területen. A gondos, körültekintő magatartás nem azt jelenti, hogy alternatív útvonalakat kell keresni, már csak azért sem, mert nem tudható, hogy az időjárási körülmények az ottani útszakaszokat mennyiben érintették, és a biztosítási esemény időpontjában nem volt-e hatályban a forgalmi rendet korlátozó vagy megváltoztató közlekedési jelzőtábla. Nem merült fel olyan objektív körülmény a biztosítási esemény kapcsán, amelynek alapján a gépjárművezetőnek okkal számítania kellett volna arra, hogy nem ér át sérülésmentesen a vízterületen. A vízterület mérete, kiterjedése kapcsán előadta, hogy annak pontos terjedelme nem határozható meg, és sem a felperesi gépjárművezetőtől, sem általánosságban nem várható el, hogy lemérje az útszakaszon lévő pocsolya pontos terjedelmét, és az sem, hogy következtetéseket vonjon le a mélységét illetően. A vízterület méretének nincsen relevanciája, egyedül az számít, hogy a felperesi gépjárművezető a gépjárművet megállítva felmérte és megközelítette a vízterületet. Vitatta, hogy munkavállalója szándékosan közrehatott a kár bekövetkezésében. Állította, a súlyos gondatlanság vizsgálatánál nem a büntetőjogi rendelkezésekből kell kiindulni, hanem az eset összes körülményét figyelembe véve kell állást foglalni arról, hogy valakinek az eljárása súlyos vagy enyhébb gondatlanságként való minősítésre ad-e alapot. Álláspontja szerint a lépésben haladásnak megfelel az 5-10 km/h haladási sebesség. A gépjárműhasználattal együtt járhat annak a lehetősége, hogy úton átfolyó vízzel vagy álló vízzel számoljon a gépjárművezető, a gépjármű kezelési útmutatója e körben fokozott óvatosságra hívja fel a vezetők figyelmét. Álláspontja szerint az alperes nem bizonyította az okozati összefüggést a felperesi munkavállaló magatartása és a bekövetkezett kár között.

 

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy a felperes a káresemény idején érvényes és hatályos vagyonbiztosítási szerződéssel rendelkezett a gépjárműre. Nem vitatta a kereset összegszerűségét sem. Előadta ugyanakkor, hogy a gépjárművel eső után, előzetes átgondolást követően szándékosan belementek egy, a gépjárművezető számára ismeretlen mélységű, de általa az áthajtásra alkalmasnak feltételezett vízbe. A kárfelvételi jegyzőkönyv is azt rögzítette, hogy a gépjármű motorja vizet szívott, az egyéb berendezések vizesek, párásak voltak. Az alperesi mérés alapján a vízterület legmélyebb pontján minimálisan 40-50 cm volt a vízmélység a káresemény időpontjában, és sokkal nagyobb kiterjedésű volt, mint ahogy azt a felperes állítja. A vízzel érintett terület több lehetséges útvonalon is elkerülhető lett volna, nem volt törvényszerű, hogy a felperes a vízbe belehajtson. Erre figyelemmel hivatkozott egyrészt a biztosítási esemény hiányára, másrészt a mentesülésére. A biztosítási esemény hiánya kapcsán előadta, hogy önmagában az a tény, hogy a gépjármű kárt szenvedett, még nem jelenti, hogy a káresemény egyben biztosítási eseménynek is minősül. Amennyiben a káresemény mégis biztosítási esemény lenne, úgy a biztosítási szolgáltatási kötelezettsége alól mentesül a Ptk. 6:463. § (1), 6:464. § (1) és (2) bekezdése, az ÁVF VII.5.1., X.1.b), X.2.b) és a JCKF19 IX.3.5., X.1., XI.1. pontjai alapján. A gépjárművezető súlyos gondatlanságát/szándékosságát abban jelölte meg, hogy a tőle elvárható kármegelőzési kötelezettséget megszegve, a nagy kiterjedésű vízterületbe behajtott, majd miután azt maga is mélynek érzékelte, előtte meg is állt, tehát a károsodás reális veszélyével tisztában volt. A gépjárművezető nem volt, nem is lehetett biztos abban, hogy a gépjárművel biztonságosan, károsodás nélkül át tud jutni a vízterületen. A károsodás reális veszélyét a gépkocsivezető tudata átfogta. Az elvárható kármegelőzés egyik módja az lett volna, ha elkerüli a vízzel borított útszakaszt, különösen, hogy erre nagyobb nehézség nélkül valódi lehetősége is volt. A perbeli esetben nem óvatlanságból vagy figyelmetlenségből hajtott bele a vízbe a gépjárművezető, hanem magatartása felelőtlenségként jellemezhető. A kárt nem valamely veszélyt jelző tábla hiánya okozta, hanem a gépjárművezető kármegelőzési kötelezettségszegése. Vitatta, hogy a felperes munkavállalója felmérte volna a vízszint mélységét, továbbá, hogy láthatott bármilyen aknafedél lapot, hiszen ilyen fedél az érintett útszakaszon nincs. Vitatta, hogy a vízzel borított útszakasz hossza kb. 10 méter lett volna, az valójában kb. 80 méter volt. Álláspontja szerint a gépjárművezető megszegte a Mercedes Benz Sprinter típusú gépjárművekhez készült gyártói kezelési útmutató közúti vízátfolyáson történő áthaladásra vonatkozó szabályait, hiszen a terület lejtését észlelte, tudatában volt a károsodás reális veszélyének, mégis szándékosan belehajtott a vízbe, ráadásul nem a gyártói előírásnak megfelelő sebességgel (lépésben), hanem ennél gyorsabban. E körben hivatkozott a Kúria Pfv.I.20.875/2022/7. számú határozatára.

 

Az első- és másodfokú ítélet

 

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Rögzítette, hogy a felek között a Ptk. 6:439. § (1) bekezdésében szabályozott biztosítási szerződés jött létre, ami alapján az alperest a Ptk. 6:462. §-a szerint terhelte a teljesítési kötelezettség. Az alperes elsődlegesen a biztosítási esemény bekövetkezését vitatta, másodlagosan pedig mentesülésre hivatkozott. Az, hogy a káresemény egyben biztosítási eseménynek minősül-e, olyan jogkérdés, ami további bizonyítást nem igényelt, ezt a felek okiratokon kívül mással nem is kívánták bizonyítani.

 

A felperes a biztosítási eseményt elsődlegesen a JCKF19 I.3.2. pontjában részletezett elemi károk között feltüntetett „egyéb vízelöntésben”, másodlagosan a JCKF19 I.3.1. pontjában részletezett „töréskár” káreseményben jelölte meg.

 

A Ptk. 6:86. § (1) és (2) bekezdése szerinti értelmezési szabály alapulvételével az elsőfokú bíróság elfogadta a felperes álláspontját, hogy az „egyéb vízelöntés” fogalmát, korlátait a biztosítási szabályzat nem fejti ki, és nem is szűkíti le meghatározott körre. A felperes gépjárművének károsodását egyértelműen az okozta, hogy a gépjárműbe víz került, ami több alkatrészt is károsított. Az elsőfokú bíróság szerint ez a Ptk. 6:86. §-ára figyelemmel megvalósította az „egyéb vízelöntés” biztosítási eseményt. Az „egyéb vízelöntés” biztosítási esemény megvalósulása kizárja a „töréskárt”, bár azt az elsőfokú bíróság fogalmilag is kizártnak minősítette, mivel a vízen való áthajtás nem minősül baleseti jellegű, hirtelen fellépő mechanikai behatásnak.

 

Az alperes mentesülési okra is hivatkozott [Ptk. 6:463. § (1), 6:464. § (1) bekezdés c) pont, (2) bekezdés], aminek bizonyítása őt terhelte figyelemmel az ÁVF VII.5.1., X.1.c) pontjaira. Az alperes bizonyítási indítványt azonban nem terjesztett elő, mivel álláspontja szerint a gépjárművezető magatartásának értékelése a bíróság döntési körébe tartozik.

 

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az esőzés után felgyülemlett víz kiterjedése, mélysége utólag nem rekonstruálható, csak az biztos, hogy olyan mennyiségű víz volt az útfelületen, ami a gépjárművezetőt megállásra késztette. A kárbejelentő lapon maga a gépjárművezető nyilatkozott úgy, hogy mielőtt belement a vízbe, előtte megállt, megnézte, és úgy ítélte meg, hogy átmehet rajta, mivel az elvezető akna teteje látszódott. A gépjárművezető nem folyamatosan haladó kocsisor részeként haladt bele a vízbe, tehát nem volt viszonyítási alapja a víz mélységének felmérésére. Az elsőfokú bíróság köztudomású ténynek tekintette, hogy az áruval megrakott autó karosszériája a teher hatására alacsonyabbra kerül, ezért a gépjárművezető számára ismeretlen területen a vízbe történő behaladáskor fokozott óvatossággal kellett volna eljárni. A gépjárművezető maga is kockázatosnak ítélte a felgyülemlett vízbe való behajtást, hiszen előtte megállt, és megpróbálta felmérni a víz mélységét. A károsodás reális veszélyével tehát tisztában volt, nem lehetett biztos abban, hogy a gépjárművel biztonságosan, károsodás nélkül át tud jutni a vízterületen. A bizonytalan mélységű vízbe történő behaladás az áruval megrakott gépkocsival olyan felelőtlen, súlyosan gondatlan magatartás, ami az elsőfokú bíróság szerint a Ptk. 6:464. § (1) bekezdés c) pontja és az ÁVF X.1.c) pontja alapján az alperes mentesülését eredményezi.

 

Az elsőfokú ítélet értelmében a vízbe történő behajtás nem volt szükségszerű. A károsodás elkerülhető lett volna, amennyiben a gépjárművezető a vízbe történő behajtás előtt veszi fel a kapcsolatot az ipartelepen helyismerettel rendelkező dolgozókkal, és segítséget vagy alternatív útvonal javaslatot kér.

 

Az elsőfokú bíróság tehát a felperes keresetét az alperes mentesülésére tekintettel utasította el.

 

Az ítélet ellen a felperes fellebbezést, az alperes csatlakozó fellebbezést terjesztett elő.

 

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítélete indokolási részében írtakat akként változtatta meg, hogy az abban foglaltakat mellőzte, és a 2022. április 9. napján a felperesi forgalmi rendszámú Mercedes Benz Sprinter típusú gépjárműben keletkezett káresemény kapcsán az egyéb vízelöntés biztosítási esemény hiányát állapította meg, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

 

A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást a döntéshez szükséges mértékben feltárta, az ügy érdemében hozott döntésével egyetértett, de kifejtett indokaival nem. Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg a felek közötti casco biztosítás fennállását, és hogy az alperes elsődlegesen a biztosítási esemény bekövetkeztét vitatta, másodlagosan hivatkozott mentesülésre. Annak eldöntésekor is helyesen foglalt állást, hogy a bekövetkezett káresemény biztosítási eseménynek minősülése jogkérdés.

 

A biztosítási szerződés részét képező, a JCKF19 I.3.2. pontjában részletezettek szerint elemi károk között feltüntetett „egyéb vízelöntés” biztosítási eseménynek minősül. Elemi kár a JCKF19 I.3.2. pont értelmében a gépjárműben, alkatrészeiben, tartozékaiban … az alábbi természeti erők közrehatása folytán keletkező káresemények: villámcsapás, földcsuszamlás, kő- és földomlás, természetes üreg vagy talajszint alatti építmény beomlása, legalább 15 m/s sebességű szélvihar, felhőszakadás, árvíz, belvíz, egyéb vízelöntés, jégverés, lezúduló hótömeg és hónyomás stb. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az „egyéb vízelöntés” biztosítási esemény nem valósult meg azáltal, hogy a felperesi gépjárművezető belehajtott a vízbe. Bár az „egyéb vízelöntés” fogalmának korlátait a biztosítási szabályzat nem fejti ki, ugyanakkor a csatlakozó fellebbezésben írtakkal egyezően a JCKF19.1.3.2. pontja a Ptk. 6:8. §-a szerinti nyelvtani értelmezéséből következően az „egyéb vízelöntés”, biztosítási esemény természeti erők közrehatását kívánja meg. A szavak általánosan elfogadott jelentése szerint olyan eseményként értelmezhető, amelynek során az elemi kárként jelentkező természeti erő közrehatása folytán a gépjárműben, alkatrészeiben és tartozékaiban káresemény következik be. Az adott esetben nem erről volt szó. Természeti erőként jelentkező víz nem öntötte el a felperesi gépjárművet, nem a természeti erő közrehatása idézte elő a káreseményt, a biztosított gépjármű károsodását. A természeti erő, a víz azt a területet, az adott útszakaszt öntötte el korábban, amelybe a felperesi gépjárművezető a biztosított gépjárművel belehajtott, ekként a felperesi gépjárművezető és nem a természeti erő közrehatása idézte elő a vízelöntést. A tényállás szerinti vízbehajtás nem minősül a felek biztosítási szerződése, a JCKF19 I.3.2. pontja szerinti biztosítási eseménynek – az elsőfokú bíróság ítélete [20] és [22] bekezdésében kifejtettekkel ellentétben -, ezért az alperes biztosítási esemény hiányában nem köteles a szolgáltatás teljesítésére [Ptk. 6.439. § (1) bekezdés], e tárgyban a csatlakozó fellebbezést alaposnak minősítette.

 

Minthogy a másodfokú bíróság a biztosítási esemény hiányát állapította meg, az alperes biztosítási szolgáltatás alóli mentesülésével kapcsolatos az elsőfokú ítéleti levezetést illetően megjegyezte, hogy az alperesi mentesülés körében a súlyos gondatlanság vizsgálatakor és megítélésekor nem a büntetőjogi rendelkezésekből kell kiindulni, hanem az eset összes körülményét figyelembe véve kell állást foglalni arról, hogy valakinek az eljárása a súlyos vagy egyéb gondatlanságként való minősítésre ad-e alapot. A Kúria a Jpe.I.60.009/2022/10. számú határozatában a bíróságokra nézve kötelező jogértelmezésként megállapította, hogy a felek eltérő megállapodásának hiányában a biztosító helytállási kötelezettség alóli mentesüléséhez a szándékosságnak vagy a súlyos gondatlanságnak nem a mögöttes – foglalkozási, közlekedési – szabályszegés, hanem a biztosítási esemény, azaz a kár bekövetkezése vonatkozásában kell fennállnia ahhoz, hogy alkalmas legyen a mentesülés, mint jogkövetkezmény kiváltására. A súlyos gondatlanság fogalmát a törvény nem határozza meg, az eset összes körülményét értékelve kell és lehet csak állást foglalni abban a vonatkozásban, hogy valakinek az eljárása súlyos gondatlanságnak minősíthető-e. E tárgyban a Kúria Pfv.V.20.760/2019/4. (közzé téve: BH2021. 40.), Pfv.V.21.994/2018/4. (közzé téve: BH2021. 39.) és Pfv.V.20.313/2020/6., (közzé téve: BH2021. 311.) számon adott iránymutatást.

 

A másodfokú bíróság – amennyiben biztosítási esemény lett volna megállapítható – az alperesi mentesülés körében osztotta az elsőfokú bíróság ítéletének [24]-[32] bekezdésében kifejtetteket. Ebben a körben az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat a Pp. 279. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően okszerűen mérlegelte, annak felülmérlegelésére nem volt indok. Maga a gépjárművezető is kockázatosnak ítélte a felgyülemlett vízbe való behajtást, hiszen előtte megállt, és megpróbálta a víz mélységét felmérni, a károsodás reális veszélyével tisztában volt. Nem lehetett biztos abban, hogy a gépjárműve biztonságosan, károsodás nélkül át tud haladni a vízterületen figyelembe véve annak nagyságát, bizonytalan mélységét, számolnia kellett a kár bekövetkeztének kockázatával. Ennek ellenére a bizonytalan mélységű vízbe az áruval megrakodott gépkocsijával belehajtott, ami olyan felelőtlen, súlyosan gondatlan felperesi magatartásnak minősül, amely a szándékosságot súrolja, ekként a Ptk. 6:464. § (1) bekezdés c) pontja és az ÁVF.X.1.c) pontja alapján az alperes mentesülését eredményezi. A vízterületbe történő behajtás nem volt szükségszerű, a károsodás elkerülhető lett volna, amennyiben a gépjárművezető felveszi a kapcsolatot az ipartelepen helyismerettel rendelkező dolgozókkal, tőlük kér segítséget.

 

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

 

A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetének való helyt adással az alperes kötelezését kérte 5.068.468 forint, ezen összeg után 2022. december 14. napjától számított késedelmi kamat megfizetésére. Megsértett jogszabályi rendelkezésként a Ptk. 6:8. § (1), 6:86. § (1), (2), 6:439. § (1), 6:464. § (1) és (2) bekezdését jelölte meg. Álláspontja szerint a felperes gépjárművét ért vízelöntés beletartozik a casco vagyonbiztosítás szerinti „egyéb vízelöntés” fogalmában, így a biztosítási esemény bekövetkezett. A biztosítási szerződés Különös feltételek I.3.2. pontja valamely természeti erő közrehatását követeli meg, pl. a felhőszakadás, árvíz, belvíz, egyéb vízelöntés, jégverés káresemény bekövetkezte kapcsán. Az alperes a szerződési feltételeiben nem fejtette ki az „egyéb vízelöntés” fogalmát, és nem is szűkítette le meghatározott körre. A Ptk. 6:86. §-a szerinti értelmezés mellett a casco biztosítási szerződés kiterjed az adott tényállásra. A károsodást annak közrehatása okozta, hogy a területen lévő víztömegből a gépjárműbe víz került, ez megfelel az „egyéb vízelöntés” biztosítási eseménynek. A másodfokú bíróság nyelvtani értelmezésből levezetett következtetése téves. Az „egyéb vízelöntés” kategória olyan vízelöntéseket foglal magában, amelyek nem sorolhatók egyértelműen sem az árvíz, sem a belvíz kategóriájába. Ide tartozhat például a heves esőzések következtében kialakuló nagy mennyiségű helyi víztömeg, ahol az esővíz gyorsan felgyülemlik és elönti az adott területet. A természeti erő közrehatása vitathatatlan a káresemény kapcsán, a gépjárművezető azon magatartása pedig, hogy ezen a területen áthaladt a járművel, nem eredményezheti a biztosítási esemény kizárását. Ez az értelmezés a biztosítási esemény tartalmát kiüresítené.

 

A másodfokú bíróság egyáltalán nem érintette vagy vette figyelembe a felperes által hivatkozott, és az elsőfokú ítéletben megjelölt Ptk. 6:86. §-át, különösen annak (2) bekezdését. A jogerős ítélet tévesen ítélte meg a felperes magatartását, amikor azt súlyosan gondatlannak minősítette. Hivatkozott arra, hogy a mentesülés tárgyában az alperest terhelte a bizonyítási kötelezettség, vagyis, hogy a felperesi magatartás – ha egyáltalán – nem gondatlan, hanem súlyosan gondatlan volt. Ehhez az alperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy a gondosságnak olyan feltűnő elhanyagolása állapítható meg, amely már egészen közel áll a szándékossághoz. (Pfv.21.402/2019/8.) Ezt az alperes nem teljesítette.

 

A gépjárművezető feladatát a káresemény bekövetkezése nélkül kívánta végrehajtani, így a káreseménnyel mint magatartása következményével nem számolt. A Ptk. 6:464. §-ának megsértését jelenti a jogerős ítéletnek az az értelmezése, amely a gépjárművezető – az érdemi nyilatkozatokban és a történeti tényállásban szereplő – magatartását a súlyos gondatlansággal azonosítja. Ezzel összefüggésben hivatkozott a Jpe.I.60.003/2023/16. számú jogegységi hatályú határozatban {annak [28] bekezdésében} írtakra. A gépjárművezető eljárása az eset összes körülménye alapján az adott helyzetben általában elvárható magatartásnak megfelelt. Ha hibázott is, súlyos gondatlansága nem állapítható meg a kármegelőzés keretében, maximum a gondatlansága (Pfv.IV.21.123/2017. számú határozat). A súlyos gondatlanság megállapításához az elvárható gondosság teljes hiánya szükséges (Pfv.20.494/2020/5. számú határozat). A per alapjául szolgáló esetben a gépjárművezető cselekedetei nem mutatnak ilyen mértékű gondatlanságot, így a súlyos gondatlanság nem állapítható meg. A jogerős ítéletet elfogadva olyan irányba terelődne az alperesi biztosító mentesülése, ahol annak súlya elveszik, ha figyelmen kívül maradna a konkrét tényállás vizsgálata keretében a gépjárművezető tudattartalma, eljárásának körülményei, az adott helyzetben a lehetőségeinek felmérése és a korábban kifejtett, kármegelőzés érdekében tett és kifejtett konkrét cselekedetei. A reális veszély tudatállapoti észlelése nem történt meg, a gépjárművezető nem gondolt bele, hogy milyen károsodás következhet be reálisan, magatartása a valóságban nem hozott létre bizonyítottan tényleges kockázatot. Az alperes nem vezette le, hogy a kárveszély miért lett volna valós, de a tényállás alapján a veszély realitása sem támasztaná alá a felperesi munkavállaló súlyosan gondatlan magatartását. Álláspontja szerint a gépjármű vezetője alappal feltételezte, hogy a közút a közúti közlekedésre alkalmas, gondosságának tényállásbeli megnyilvánulása volt ennek alapos ellenőrzése.

 

Az alperes a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte, mert az nem sérti a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat, és jogkérdésben sem tér el a Kúria valamely közzétett határozatától. A jogerős ítélet biztosítási esemény hiányáról és az alperes mentesüléséről  érdemben is helyes érveléssel döntött.

 

A Kúria döntése és jogi indokai

 

A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

 

A felperes felülvizsgálati kérelme sérelmezte, hogy a másodfokú bíróság az adott tényállás mellett nem látta megvalósulni a biztosítási eseményt, de tévesen foglalt állást az alperes esetleges mentesülése kérdésében is.

 

A Kúria álláspontja szerint a másodfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a káresemény nem biztosítási esemény. A felülvizsgálati kérelem nem érintette a töréskár hiányára vonatkozó megállapítást, így ezzel a Kúria nem foglalkozott. A JCKF19. 1.3.2. pontjának jelen perben releváns részét az [1] és [26] bekezdés már kellő mélységben tartalmazza. A felperes az egyéb vízelöntés biztosítási esemény bekövetkezését állította. Elemi kár minden olyan káresemény, amely valamely természeti jelenség miatt keletkezik. Az árvíz, a belvíz vagy a felhőszakadás következtében történő károsodás vitán felül elemi kárnak minősül, amikor az előreláthatatlanul vagy megakadályozhatatlanul károsít. Az elemi kár esetén a természeti erő közvetlenül hat, nem a biztosított magatartása révén. Kétségtelen, hogy az egyéb vízelöntés fogalmát a biztosítási szerződés részét képező JCKF19. nem határozza meg. Az adott esetben azonban nem „vízelöntés” történt, nem a hirtelen lezúduló víztömeg öntötte el a gépjárművet (akár a szabad ég alatt, akár egy garázsba beömölve), hanem a már a helyszínen lévő víztömegbe hajtott be a gépjármű vezetője anélkül, hogy meggyőződött volna, van-e más lehetőség az adott ipartelepen belül a célállomás megközelítésére.

A jogerős ítélet nem sértette meg a Ptk. 6:8. § (1), 6:86. § (1) és (2) bekezdéseiben foglalt értelmezési szabályokat, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a keresettel érintett káresemény nem minősül egyben biztosítási eseménynek. Biztosítási esemény hiányában nem sérült a Ptk. 6:439. § (1) bekezdése. Mindkét ítélet foglalkozott az alperes mentesülésének kérdésével (Ptk. 6:464. §), azonban biztosítási esemény hiányában ennek nem volt relevanciája.

 

A jogerős ítéletet a Kúria   hatályában fenntartotta.

 

Kúria Gfv.30291/2024/4. sz. határozata

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd

 

 

Tárgyszavak

felelősség szerződésszegésért, szerződésszegés, vétkességi felelősség, vétőképtelen felelőssége, előreláthatósági klauzula

 
I. A Ptk. 1:3. § (1) bekezdésében foglalt alapelvi rendelkezés alkalmazásával korlátozható a magánautonómia, korrigálható a jogviszony megítélése, megvonhatók a konkrét jogszabályi rendelkezések alkalmazásának tartalmi határai. A jóhiszeműség és tisztesség követelményébe ütköző jogérvényesítés nem lehet eredményes.

II. Az életjáradéki szerződés célját nem hiúsítja meg önmagában az, hogy az életjáradék jogosultja szerződésszegése okán kártérítés fizetésére köteles.

III. A Ptk. a károkozó kimentési lehetőségét – az ingyenes szerződéseknél kivételt téve – nem üzleti szerződési viszonyokban is megszigorította. A szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség nem felróhatósági (vétkességi) alapú felelősség.

IV. Nem következik a Ptk. 6:544. § (1) bekezdéséből, hogy a vétőképtelen személy a szerződésszegésével okozott károkért sem felel. E jogszabályi rendelkezés értelmében a vétőképtelen károkozónak az a magatartása nem lehet fogalmilag felróható, amelynek következtében a károkozás általános tilalma szenved sérelmet.

V. A szerződésszegéssel okozott károkért való felelősségnek nem feltétele a károkozó vétőképessége.

A Ptk. 6:142. §-a tekintetében az előreláthatóságot nem a konkrét szerződésszegő személyre vonatkoztatva, hanem az ő helyzetében lévő személy objektivizált mércéjével mérve kell vizsgálni, továbbá az előreláthatóság a szerződésszegésre és nem a kárkövetkezményre vonatkozik.

Aki a szerződést szándékosan szegi meg, a Ptk. nem védi az előreláthatósági klauzulával, neki a jogosult teljes kárát meg kell térítenie [Ptk. 6:143. § (3) bekezdés].

 

Ptk. 1:3. § (1) bek., 6:24. § (1)-(2) bek., 6:142. §, 6:143. §., 6:491. § (1) bek., 6:497. § (1) bek., 6:544. § (1) bek.

 

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

 

Az I. rendű alperes pszichés állapota miatt egész életében az édesanyjával élt. Idős korára gondoskodni kívánt anyagi biztonságáról, havonta visszatérő szükségletei kielégítéséről, ezért mint járadékos 2014. november 7-én életjáradéki szerződést (a továbbiakban: szerződés) kötött a felperessel, mint járadék- kötelezettel. A szerződés szerint az I. rendű alperes havi 90.000 forint járadék ellenében átruházta az általa lakott lakás és a hozzá tartozó tároló (a továbbiakban: ingatlan) tulajdonjogát a felperesre. A felek a szerződésben az I. rendű alperes javára haszonélvezeti jogot alapítottak. A járadéki jog és a (holtig tartó) haszonélvezeti jog is bejegyzésre került az ingatlan-nyilvántartásba. A szerződés 6. pontja értelmében a felek megállapodtak, hogy az I. rendű alperes az általa és édesanyja által lakott ingatlant későbbi időpontban adja a felperes birtokába. A birtokbaadás időpontját úgy határozták meg, hogy amennyiben az I. rendű alperes a lakásból – előre meg nem határozott, későbbi időpontban – kiköltözik és egyben felhagy a tároló használatával, köteles erről haladéktalanul, de legkésőbb 15 napon belül értesíteni a felperest, egyidejűleg köteles a rendelkezésére bocsátani a haszonélvezeti joga ingatlan-nyilvántartásból történő törléséhez szükséges okiratokat (törlési engedély). Az I. rendű alperes édesanyja 2015. február 17-én elhunyt. Az I. rendű alperes 2015. március 30-tól egy időskorúak otthona lakója lett. Ideiglenes gondnokául a gyámhatóság 2015. június 1-jén kirendelte külföldön élő másodunokatestvérét, a II. rendű alperest. Az I. rendű alperes gondnokság alá helyezése iránt indult peres eljárásban a bíróság fenntartotta a gondnokrendelést, ítéletében az I. rendű alperest cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá helyezte és a választójog gyakorlásából is kizárta. A gondnokság alá helyezési eljárással párhuzamosan az I. rendű alperes pert indított a felperes ellen a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt arra hivatkozással, hogy annak megkötésekor nem volt belátási képessége teljes birtokában, ezért a szerződés semmis. A Fővárosi Törvényszék helybenhagyta a keresetet elutasító elsőfokú ítéletet, mivel a perben nem vált bizonyítottá, hogy az I. rendű alperes szerződés megkötéséhez szükséges belátási képessége teljesen hiányzott. A jogerős határozatot a Kúria hatályában fenntartotta.

 

A Kúria döntését követően a felperes jognyilatkozat pótlása és az ingatlan birtokba adása iránt pert indított az I. rendű alperes ellen arra hivatkozással, hogy utóbbi a lakásból egy otthonba költözött, a tároló használatával is felhagyott, ezért a szerződés 6. pontjában foglaltak szerint köteles lett volna 15 napon belül a birtokába adni az ingatlant. A Fővárosi Törvényszék  ítéletével részben megváltoztatta az elsőfokú bíróság keresetet elutasító ítéletét, pótolta az I. rendű alperes holtig tartó haszonélvezeti jogról lemondó nyilatkozatát és megkereste az ingatlanügyi hatóságot a haszonélvezeti jog törlése iránt, valamint kötelezte az I. rendű alperest, hogy 15 napon belül kiürítve bocsássa a felperes birtokába az ingatlant.  E jogerős ítéletet követően az I. rendű alperes 2020. január 28-án a felperes birtokába adta az ingatlant. Holtig tartó haszonélvezeti jogát 2020. február 25-én törölték az ingatlan-nyilvántartásból.

 

A kereseti kérelmek és az alperesek védekezése

 

A felperes módosított elsődleges keresetében az alperesek 13.713.851 forint, valamint 370.500 forint kártérítés és a tőkeösszegek után járó késedelmi kamat egyetemleges megfizetésére kötelezését kérte.

 

Keresetét arra alapította, hogy a közte, mint járadékkötelezett és az I. rendű alperes, mint járadékos között létrejött szerződés 6. pontjában foglaltak I. rendű alperes általi megszegése miatt 2015. április 15. és 2020. január 28. közötti időszakban nem tudta használni, hasznosítani a szerződéssel érintett ingatlant. A szerződésszegést abban jelölte meg, a szerződés e pontjában meghatározott 15 napos határidőben az I. rendű alperes nem értesítette arról, hogy az ingatlanból idősek otthonába költözött, nem bocsátotta rendelkezésére a haszonélvezeti joga ingatlan-nyilvántartásból való törléséhez szükséges engedélyt, továbbá nem adta neki birtokba az ingatlant. A szerződésszegésért az I. rendű alperes tartozik felelősséggel, ugyanakkor abban, hogy a szerződést nem teljesítette, a II. rendű alperesnek is tevékeny közrehatása volt. Az I. rendű alperes szerződésszegése az előzményi – birtokbaadás körében született – jogerős ítélet alapján nem lehet vitás. Állította, hogy az elkövetett szerződésszegés szándékos volt, melynek következtében sérült a teljesítési érdeke: az értesítés, a haszonélvezeti jogról lemondó nyilatkozat kiadása és a birtokbaadás ugyanis szerződéses szolgáltatási kötelezettség volt. A szolgáltatás tárgyában keletkezett kárt a Ptk. 6:143. § (1) bekezdése alapján kártérítés címén meg kell téríteni. Amennyiben a szerződés 6. pontjában foglaltak megsértése nem jelenti a teljesítési érdek sérelmét, azaz nem tapadókár, hanem következménykár vagy elmaradt vagyoni előny, úgy a kártérítési kötelezettség a Ptk. 6:143. § (2), illetve (3) bekezdése szerint áll fenn. Köztudomású, hogy megfelelő jogcím nélkül nincs lehetőség az ingatlanok ingyenes használatára, hasznosítására, illetőleg az ingatlanok visszterhes használatának, hasznosításának ellenértéke a piaci bérleti díjnak megfelelő összeg, így a szerződésszegés várható következményeit már a szerződéskötéskor előre kellett látni. Álláspontja szerint a II. rendű alperes felelőssége gondozóként [Ptk. 6:544. § (2) bekezdés], álképviselőként [Ptk. 6:14. § (1), (2) bekezdés] vagy megbízás nélküli ügyvivőkét [Ptk. 6:583. § (3) bekezdés] is közvetlen, azonban az I. rendű alperes, mint szerződő fél felelőssége mögötti, másodlagos. Közös károkozóként az I. és a II. rendű alperes egyetemlegesen felel [Ptk. 6:544. § (2) bekezdés, 6:14. § (2) bekezdés, 6:585. § (3) bekezdés]. Ha a II. rendű alperes az I. rendű alperes megbízottjaként járt el a szerződésszegés során, úgy az alperesek felelőssége a Ptk. 6:542. § (1) bekezdése alapján egyetemleges.

 

Másodlagos keresetében a felperes a Lakás törvény) 20. § (1) bekezdése, 91/A. § 13. pontja alapján kérte az alpereseknek a fenti összegű lakáshasználati díj és járulékaik egyetemleges megfizetésére kötelezését. Előadta, hogy az I. és a II. rendű alperes 2015. március 30. napját követően együtt használta és birtokolta az ingatlant, amelyre 2015. április 14. után nem rendelkeztek jogcímmel.

 

Az alperesek ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

 

A Kecskeméti Törvényszék végzésével hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság ítéletét és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.

 

Az első- és másodfokú ítélet

 

Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban meghozott ítéletével a keresetet elutasította. Határozatának indokolása szerint elsődlegesen a II. rendű alperes elévülési kifogását vizsgálta, és megállapította, hogy a felperes követelése az I. rendű alperessel szemben az elévülésre tekintettel csak 2015. szeptember 4-ig, a II. rendű alperessel szemben pedig 2016. április 22-ig visszamenő időszak vonatkozásában érvényesíthető.

 

Az elsőfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelem vonatkozásában kifejtette: a perben arról kellett állást foglalni, hogy történt-e az I. rendű alperes részéről szerződésszegés, amennyiben igen, felelősséggel tartozik-e érte. A II. rendű alperes felelőssége kapcsán azt kellett vizsgálni, hogy az I. rendű alperes vétőképtelennek minősült-e a szerződés megkötését követő időszakban, a keresetben megjelölt időponttól (2015. április 15.). Utalt a Ptk. 6:544. § (1) bekezdésére, valamint arra, hogy a perben a tényállás tisztázásával kellett megállapítani, rendelkezett-e a károkozó belátási képességgel a károkozás idején, képes volt-e felfogni magatartásának törvényellenességét és várható káros következményeit (BDT2003. 834.).

 

A gondnokság alá helyezés iránt indult peres eljárásban hozott jogerős ítélet, annak tényállása és az ott beszerzett szakértői vélemény alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az I. rendű alperes a szerződés megkötése után, az otthonba kerülésének időpontjától (2015. március 30.) nem rendelkezett belátási képességgel, így tettei következményeit sem lehetett képes felismerni, károkozásért felelősség nem terhelheti. Megjegyezte: ha a jognyilatkozat pótlása iránt indult per jogerős ítéleti tényállását úgy tekintené, hogy jogerősen megállapították az I. rendű alperes szerződésszegését, a fenti indokok alapján vétőképtelensége miatt nem tartozhat felelősséggel egy esetleges szerződésszegésért, károkozásért.

 

Az elsőfokú bíróság a fentiekre tekintettel az I. rendű alperes szerződésszegésére alapított keresetet alaptalannak ítélte. Rámutatott továbbá, hogy elviekben is csak a 2015. június 1-jét megelőző időszakig állhatna fenn az I. rendű alperes önálló felelőssége, de a felperes követelése a 2015. szeptember 4-ét megelőző időszakra elévült.
A II. rendű alperes vonatkozásában előterjesztett, a gondozó, illetve az álképviselő, valamint a megbízás nélküli ügyvivő kártérítési felelősségére alapított keresetet az elsőfokú bíróság ugyancsak alaptalannak ítélte.
A felperes másodlagos keresetével kapcsolatban vizsgálta a Lakás törvény 20. § (1) bekezdésében foglaltakat. Indokolása szerint vétőképtelensége miatt az I. rendű alperes nem tehető felelőssé a jogszabály be nem tartásáért. Tekintettel továbbá arra, hogy a Ptk. 5:154. § (2) bekezdése szerint a haszonélvezeti jog az ingatlan-nyilvántartásból való törléssel szűnik meg, az I. rendű alperesnek a bejegyzett haszonélvezeti jogára figyelemmel jogcíme volt az ingatlan használatára, így nem minősülhet jogcím nélküli használónak; haszonélvezeti jogának törlésekor pedig már nem volt az ingatlan használója, ezért annak használata után fizetési kötelezettsége sem merülhet fel. Mindezekre tekintettel a másodlagos keresetet mindkét alperessel szemben alaptalannak ítélte.

 

Az elsőfokú bíróság nem tartotta alaposnak a felperesnek azt a hivatkozását, miszerint az „alperesi oldal” elismerte a kártérítési felelősség jogalapját és összegszerűségét, vagyis tartozáselismerő nyilatkozatott tett. Álláspontja szerint a felperes és a II. rendű alperes közötti levelezés éppen a megegyezés hiányára és az egymás meggyőzését célzó üzenetváltásra, nem pedig a tartozás elismerésére utalt. Úgy ítélte, hogy a jogerős ítéletekre tekintettel nem volt vizsgálható a szerződés érvénytelensége, ezért a felperes indítványa ellenére nem tartotta indokoltnak az okiratszerkesztő ügyvéd kihallgatását a szerződéskötés körülményeire nézve. Az ingatlan tényleges használatával kapcsolatban a II. rendű alperes által előterjesztett tanúbizonyítást is szükségtelennek látta, mivel jelentőséget az I. rendű alperes használati jogának tulajdonított. Az elsőfokú bíróság a Ptk. 6:491. § (1) bekezdésére és 6:497. § (1) bekezdésére hivatkozással kifejtette: hivatalból vizsgálnia kellett, hogy megfelelt-e a felek joggyakorlása a polgári jog alapelvi rendelkezéseinek, a jóhiszeműség és tisztesség követelményének (BH2010. 296.). Rámutatott: amennyiben a bíróság megengedné a felperesi joggyakorláson alapuló keresetet, az életjáradéki szerződés nem tudná betölteni a célját, sőt maga a szerződés hozná olyan helyzetbe az I. rendű alperest, amely az ő vagyoncsökkenését eredményezné. Mindezekre tekintettel a keresetet a jóhiszeműség és tisztesség követelményének meg nem felelőnek minősítette, amely miatt a felperesi jogérvényesítésnek – a kereseti kérelem alaptalansága mellett – nem engedett teret.

 

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével indokolásbeli kiegészítéssel – helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytállóan helyezkedett a II. rendű alperes elévülési kifogásával kapcsolatban arra az álláspontra, hogy a felek levelezése nem vezetett az elévülés nyugvására. Az elsőfokú bíróság a levelek tartalma alapján helyes következtetést vont le, a tényállás kiegészítésére irányuló fellebbezési indítvány alaptalan volt. Az I. rendű alperessel szembeni elsődleges kereset vonatkozásában a másodfokú bíróság a Ptk. 6:142. §-ára, 6:143. § (1), (2) bekezdésére – és tartalmilag (3) bekezdésére – hivatkozással rámutatott: a Ptk. a szerződésszegéssel okozott károk megtérítése esetében a szigorúbb, csaknem objektív felelősség követelményét a szerződés tárgyában bekövetkezett károkra korlátozza, az egyéb károkra, így az elmaradt haszonra nézve az előreláthatósági klauzula alkalmazását írja elő, azaz a szerződésszegés tényén túl egyéb körülmények, az előreláthatóság vizsgálatát is megkövetelik. A jelen ügyben a felperes által kártérítésként érvényesített összeg a felperes elmaradt vagyoni előnyéből származott, hiszen a felperes arra hivatkozott, hogy a birtokbaadási kötelezettség elmulasztásával elesett az ingatlan használatának, hasznosításának lehetőségétől. A Pp. 265. §-ában meghatározott bizonyítási érdek alapján a felperesnek kellett bizonyítania, hogy az elmaradt haszonban álló kár, mint a szerződésszegés lehetséges következménye már a szerződés megkötésének időpontjában előre látható volt.

 

A másodfokú bíróság helytállónak tartotta az elsőfokú bíróságnak azt az okfejtését, miszerint az életjáradéki szerződés meghatározója az ún. „szerencse elem.” E szerződéstípusnak nem jellemzője, hogy a jogosult rövid időn belül olyan helyzetbe kerül, hogy az ellenértékként szolgáló ingatlant hasznosíthatja, e lehetőség időbelisége éppen a szerződés jellegadó kockázati körébe tartozik. Úgy ítélte, hogy a perbeli szerződés megkötésekor az, hogy az ingatlan hasznosításából a felperesnek elmaradt vagyoni előnye származhat – mint lehetséges következmény – nem volt előre látható. Azt a körülményt sem lehetett előre látni, hogy az I. rendű alperes a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alá kerül, és az ingatlan használatával azért kell felhagynia, mert önellátásra képtelen és intézményi elhelyezése válik szükségessé. Mindez olyan, a szerződés megkötésekor előre nem látható következmény volt, amely a másodfokú bíróság szerint mentesíti az I. rendű alperest a felperes – nem bizonyított – elmaradt vagyoni haszna megtérítésének kötelezettsége alól.

 

A másodfokú bíróság egyetértett azzal a fellebbezési érveléssel, hogy a Ptk. 6:544. §-ában foglaltak – rendszertani elhelyezésükből következően – a szerződésszegésért való felelősség körében főszabály szerint automatikusan nem alkalmazhatók. Ez a felelősségi forma szerződésen kívüli károkozási magatartáshoz kapcsolódik, és a jogalkotó nyilvánvalóan olyan esetekre határozta meg, amikor szerződéses kapcsolat nélkül belátási képességgel nem rendelkező személy kárfelelősségéről kell dönteni. Az Alaptörvény) 28. cikkében rögzített jogszabályértelmezési alapelv alapján nyilvánvaló, hogy a Ptk. 6:142. §-a a szerződés megszegésével okozott károkért való szigorú, csaknem objektív felelősséget a jogalkotó a gazdasági élet professzionális szereplőire modellezte, de legalábbis a mindennapi életben résztvevő olyan szereplőkre, akik belátási képességgel rendelkeznek. A másodfokú bíróság megjegyezte: helyesen fogadta el tényként az elsőfokú bíróság, hogy az I. rendű alperes nem rendelkezett belátási képességgel a szerződés 6. pontja teljesítésének időszakában. Nem értett egyet azzal a fellebbezési érveléssel, miszerint az orvosszakértő gondnoksági perben tett megállapítása egy időállapotra, egyetlen napra vonatkozna. Szerinte helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a szerződésszegésért, az esetleges elmaradt vagyoni előnyért az I. rendű alperest nem terhelheti helytállási kötelezettség.

 

A II. rendű alperessel szemben előterjesztett elsődleges kereset vonatkozásában a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság döntést megalapozó érveit helyesnek tartotta, azokat további érvekkel egészítette ki.

 

A másodfokú bíróság a Lakás törvényre alapított használati díj iránti másodlagos kereset vonatkozásában is egyetértett az elsőfokú ítéletben kifejtettekkel. Rámutatott: a Lakás törvény 91/A. § 13. pontja meghatározza, hogy a 20. § (1) bekezdés alkalmazásakor ki minősül jogcím nélküli lakáshasználónak. A Lakás törvény rendelkezései nem alkalmazhatók olyan esetekben, amikor a felek között nem jött létre e törvény hatálya alá tartozó jogviszony, azaz bérleti szerződés. Az ilyen jogvitát a Ptk. szabályai, elsősorban a jogalap nélküli birtoklásra vonatkozó rendelkezések alapján kell elbírálni. Haszonélvezeti jogának az ingaltan-nyilvántartásból való törléséig az I. rendű alperes az ingatlan használatára jogcímmel rendelkezett. Az előbbiek szerint és az elsőfokú bíróság által kifejtett helyes indokok alapján nem volt megállapítható, hogy az I. rendű alperes bármikor is jogalap nélküli birtokosként használta volna az ingatlant, ezért nem felel a felperes elmaradt vagyoni előnyéért. Helytállónak ítélte továbbá az elsőfokú bíróság hivatalbóli vizsgálatát azzal kapcsolatban, hogy a jog gyakorlása és a kötelezettség teljesítése során a felek eljárása megfelelt-e a jóhiszeműség és tisztesség követelményének. Rámutatott: miután a jelen esetben kizárólag a bíróság pótolhatta az I. rendű alperes jogról lemondó nyilatkozatát, ezért a felperesnek nem származhatott kára abból, hogy a jognyilatkozatot az I. rendű alperes nem tette meg, hiszen elmebeli állapota okán érvényes jognyilatkozat tőle nem volt várható. Ehhez képest a felperes bírósági igényérvényesítésének időszakára nem kérhető jóhiszeműen kártérítés, mert ha az I. rendű alperes nincs abban az állapotban, hogy érvényes jognyilatkozatot tegyen, akkor ez az állapota a szerződés megszegése körében is értékelésre kell, hogy kerüljön, méghozzá a felelősségét kizáró módon. A perben feltárt tények alapján a felperes a szerződésszegésből eredő jogait nem kizárólag a rendeltetésének megfelelően gyakorolta.

 

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

 

A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet – elsőfokú ítéletre is kiterjedő – hatályon kívül helyezését és elsődlegesen az elsődleges keresetének, másodlagosan a másodlagos keresetének helyt adó határozat hozatalát kérte. Harmadlagos felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, az I. és a II. rendű alperes kártérítési felelősségét, másodlagosan használati díjfizetési kötelezettségét megállapító közbenső ítélet hozatalára irányult. Negyedlegesen a jogerős ítélet – elsőfokú ítéletre is kiterjedő – hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.

 

Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 1:3. (1) bekezdését, 2:26. § (2), (3) bekezdését, 2:34. § (1) bekezdését, 6:24. § (1), (2) bekezdését, 6:29. § (1) bekezdését, 6:58. §-át, 6:59. § (1), (2) bekezdését, 6:61. §-át, 6:142. §-át, 6:143. § (1)-(3) bekezdését, 6:144. (1), (2) bekezdését, 6:518. §-át, 6:519. §-át, 6:520. §-át, 6:524. § (1) bekezdését, valamint a Pp. 5. § (1) bekezdését, 237. § (1) bekezdését, (3) bekezdés a), b) pontját, (4), (5) bekezdését, 279. § (1) bekezdését, 346. § (5) bekezdését, 369. § (4) bekezdését, 370. § (4) bekezdését, továbbá a Lakás törvény 20. § (1) bekezdését, 91/A. § 13. pontját, és az Alaptörvény 28. cikkét. Hivatkozott továbbá arra, hogy a jogerős ítélet jogkérdésben eltér a Kúria Pfv.20.533/2023/4., Pfv.21.404/2018/6., Pfv.21.339/2020/9., Pfv.21.195/2019/3., Pfv.20.846/2008/9., Pfv.20.324/2018/9., Pfv.21.374/2015/6. számú precedenshatározataitól, amelynek a másodfokú bíróság nem adta indokát.  Jogi érvelése szerint az elévülés vonatkozásában a másodfokú bíróság a Ptk. 6:24. § (1), (2) bekezdését, a Pp. 279. § (1) bekezdését, 346. § (5) bekezdését sértette meg, és a Kúria Pfv.20.553/2023/4. számú közzétett határozata [34] bekezdésében foglaltaktól, valamint a határozat elvi tartalmától tért el. E körben előadta: az elsőfokú bíróság nem vizsgálta az elévülés nyugvását, az arra vonatkozó hivatkozásait. A másodfokú bíróság pedig a jogerős ítélet [34] bekezdésében a Kúria hivatkozott precedenshatározatával szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy mindkét félnek kell bizakodnia a peren kívüli megegyezésben. A jogerős ítélet nem tartalmazza a Kúria közzétett határozatától való eltérés indokait, ezért a másodfokú bíróság a Pp. 346. § (5) bekezdését is megsértette.

 

A felperes kifejtette, hogy emellett a másodfokú bíróság a Pp. 279. § (1) bekezdésébe ütközően, okszerűtlen mérlegeléssel jutott arra a következtetésre, hogy a felek nem bizakodhattak alappal a jogvita megegyezéssel történő lezárásában. A perben csatolt levelezésből szerinte az állapítható meg, hogy a felek között a siker valós esélyével kecsegtető tárgyalások folytak 2020. március 24. és 2020. augusztus 21. között. A bírói gyakorlat szerint az igények peren kívüli rendezése tárgyában folyó komoly egyeztetések, tárgyalások olyan menthető oknak minősülnek, amely az elévülés nyugvását okozza. Tévedett a másodfokú bíróság, amikor úgy ítélte, hogy a csatolt levelezésből a megegyezés reményének hiánya olvasható ki. Okszerűtlen az az álláspontja, hogy nem kecsegtettek sikerrel a tárgyalások egészen a lezárásukig. A másodfokú bíróság téves mérlegelés és jogértelmezés alapján állapította meg, hogy a követelés részben elévült.

 

A felperes a Pp. 237. § (3) bekezdés b) pontjának, (4) bekezdésének, 369. § (4) bekezdésének, 370. § (4) bekezdésének megsértésével kapcsolatban azt kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság a Pp. 237. § (3) bekezdés b) pontjába ütközően állapította meg, hogy a hivatalból észlelt jóhiszemű joggyakorlás körében az elsőfokú bíróságnak nem volt kioktatási kötelezettsége, nem kellett anyagi pervezetéssel élnie e követelmény vizsgálatakor. Rámutatott: nincs tételes jogi szabály arra vonatkozóan, hogy konkrétan milyen magatartások sértik az alapelvet, így még akkor sem tehetett volna megfelelő nyilatkozatot ebben a körben, ha tudja, hogy a bíróság ezt vizsgálja. Utalt a fegyverek egyenlőségének a polgári perben is érvényesülő elvére. Szerinte a jelen esetben sérültek a tisztességes eljáráshoz való jog részjogosítványai (a felek perbeli esélyegyenlősége, a kétoldalú meghallgatás elve). A jóhiszemű joggyakorlással kapcsolatban az elsőfokú eljárásban nem tudott nyilatkozatot tenni, a másodfokú bíróság pedig a jogerős ítélet [46] bekezdésében megerősítette az elsőfokú bíróság megállapítását anélkül, hogy biztosította volna számára a nyilatkozattétel lehetőségét. Az elsőfokú bíróság által elkövetett mulasztást a másodfokú bíróság az anyagi pervezetés körében nem pótolta. Az eljárási szabálysértés kihatott az érdemi döntésre, az eljárt bíróságok ugyanis ítéletükben hivatkoztak a jóhiszemű joggyakorlás, jóhiszeműség és tisztesség elvének sérelmére, és részben ezekre alapítottan utasították el a keresetét.

 

A jóhiszemű joggyakorlás, a jóhiszeműség és tisztesség elvével kapcsolatban a felperes a Pp. 5. § (1) bekezdése, 279. § (1) bekezdése, valamint a Ptk. 1:3. § (1) bekezdése, 6:59. § (1), (2) bekezdése megsértését is állította. Hivatkozott az elsőfokú ítélet [87]-[90] bekezdésében foglaltakra, valamint a jogerős ítélet [46] bekezdésére. Álláspontja szerint mindkét bíróság jogszabálysértően, okszerűtlenül következtetett arra, hogy akár a magatartása, akár a kereseti kérelmei teljesítése a jóhiszeműség és tisztesség, vagy a Pp. szerinti jóhiszeműség követelményébe ütközött. Az eljárt bíróságok megsértették a mérlegelés alapelveit, az anyagi jogi szabályok értelmében figyelembe nem vehető körülményeket értékeltek. Nézete szerint perbeli követelése összege és a kérdéses időszakban fizetett életjáradék összege semmilyen módon nem hasonlítható össze. Nem került értékelésre, hogy a perbeli szerződést egyedül ő teljesítette a kérdéses időszakban. A jognyilatkozat pótlása és a birtokba adás körében született jogerős ítéletben a bíróság megállapította: a szerződés 6. pontja alapján az I. rendű alperes otthonba költözése okán 2015. április 14-ig birtokba kellett volna lépnie. Téves a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy kereseti kérelme teljesítése esetén a szerződés miatt csökkenne az I. rendű alperes vagyona. A havi járadék összegével az I. rendű alperes vagyona csak nő, ha csökkenne annak a szerződés általa történt megszegés az oka, nem pedig maga a szerződés. Nem értékelhető továbbá a terhére, hogy nem volt hajlandó a szerződés megszüntetésére, módosítására, amit az alperesek nem is kértek, előterjesztett igényük az általánosság szintjén mozgott. Jövedelmi, vagyoni helyzete nem feltétlenül adna okot a járadék emelésére. A jóhiszeműség és tisztesség elvét nem sértheti, hogy a szerződésen (annak megszegésén) alapuló igényét a követelése érvényesítésének jogszerű és rendes útján (Alaptörvény XXVIII. cikk), perben érvényesíti. Az sem ütközhet a jóhiszemű joggyakorlás követelményébe, ha hajlandó a jogerős ítéletben megítélt követelését egy későbbi időpontban érvényesíteni. Téves és iratellenes megállapítás, hogy azért ütközik a követelése a jóhiszeműség követelményébe, mert az I. rendű alperes a szellemi állapota miatt nem tehetett érvényes jognyilatkozatot. Az I. rendű alperes szerződésszegést és annak következményeit elkerülő jognyilatkozata a Ptk. 2:9. § (2) bekezdésére figyelemmel mindenképpen érvényes lett volna. Nem valós, hogy nem tudott volna érvényes lemondó jognyilatkozatot tenni, vagy ne tudta volna birtokba adni az ingatlant, akár a törvényes képviselője útján. Az I. rendű alperesnek a haszonélvezeti joga törlésének időpontjától függetlenül is birtokba kellett volna adnia az ingatlant, hiszen a szerződésben erre külön kötelezettséget vállalt. Tisztában volt a szerződéses kötelezettségekkel, azokat szándékosan szegte meg.

 

Az I. rendű alperes szerződésszegéssel okozott kártérítési felelőssége vonatkozásában a felperes álláspontja szerint a jogerős ítélet a Ptk. 2:26. § (2), (3) bekezdését, 2:34. § (1) bekezdését, 6:58. §-át, 6:142. §-át, 6:143. § (1)-(3) bekezdését, 6:144. § (1), (2) bekezdését, valamint a Pp. 346. § (5) bekezdését sérti, továbbá a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Kúria Pfv.21.404/2018/6. és Pfv.21.339/2020/9. számú precedenshatározatait.

 

A Ptk. 6:143. § (3) bekezdésével kapcsolatban a felperes rámutatott: jelen esetben szándékos szerződésszegés történt, a 2004. (helyesen 2021.) április 22-én kelt, keresetváltoztatást tartalmazó beadványában erre alapította a keresetét. Az alperesi szerződésszegés szándékosságát igazoló peradatként hivatkozott a II. rendű alperes nyilatkozataira, amelyek szerint az I. rendű alperes nem kívánta birtokba adni az ingatlant. Továbbá arra, hogy az I. rendű alperes jogi képviselői maguk is úgy nyilatkoztak, az otthonba költözésével megnyílt az I. rendű alperes birtokbaadási és jognyilatkozat kiadási kötelezettsége. Maga is többször felhívta erre a figyelmet. A szerződésszegés szándékosságát támasztja alá, hogy az a különböző jogi eljárások, felszólítások ellenére is huzamosan, tartósan állt fenn. Nézete szerint mindezek alapján az I. rendű alperes szerződésszegése kizárólag a szándékosság körében értékelhető. Szándékos szerződésszegés ugyan egyedül az I. rendű alperes részére róható fel, birtokjoga, használati és hasznosítási joga elvonásával azonban az alperesek közösen okoztak kárt. A fentiek ellenére az eljárt bíróságok nem vették figyelembe a szándékos szerződésszegés esetén érvényesülő jogszabályi rendelkezést. A jogerős ítélet indokolása hiányos, sérti a Pp. 346. § (5) bekezdését, ugyanis nem tartalmazza, hogy a keresetben és a fellebbezésben hivatkozott Ptk. 6:143. § (3) bekezdésében rögzített szándékos szerződésszegésre történő utalás ellenére a másodfokú bíróság miért nem vette figyelembe ezt a rendelkezést.

 

A felperes arra is rámutatott, hogy a perben utalt a szándékos szerződésszegéssel kapcsolatban a Fővárosi Törvényszék ítéletére, amely szerint az alperes olyan jognyilatkozat megtételét tagadta meg, amely megadására szerződés alapján köteles lett volna. Az, hogy mikor kellett volna kiköltöznie és mikor kellett volna megadnia a törlési engedélyt, egy esetleges kártérítési perre tartozó tényállási elem, amely perben hivatkozni lehet a meghozott jogerős ítéletben megállapított tényállásra. További érvelése szerint a jogerős ítélet a Kúria Pfv.21.404/2018/6. számú precedens ítéletének [28] bekezdésében foglaltaktól és a döntés elvi tartalmától tér el jogkérdésben. A Kúria határozata szerint a teljesítés jogos ok nélküli megtagadása esetén a jogosult követelheti a szerződésszegéssel okozott kára megtérítését; szándékos szerződésszegés esetén a jogosult teljes kárát meg kell téríteni. Ezzel szemben a jelen ügyben a másodfokú bíróság nem az objektív felelősségi alakzatot vette alapul és az eltérést a jogerős ítéletben nem indokolta meg.

 

Az előreláthatósággal kapcsolatban a felperes a másodfokú bíróságnak azt a következtetését sérelmezte, miszerint a szerződéskötés időpontjában nem volt előrelátható az a körülmény, hogy amennyiben az I. rendű alperes nem adja át az ingaltan birtokát határidőben, azzal kárt okoz. Szerinte a kár típusa és nagyságrendje is előre látható volt. A birtokbaadás elmulasztása, jogellenes használat esetén szokásos és tipikus kár az elmaradt jövedelem, annak nagyságrendje is általánosan ismert. Már az elsőfokú eljárásban is azzal érvelt, hogy a kárt nem elmaradt jövedelemként kell figyelembe venni. Vagyoni értékű jogokat vontak el tőle, így álláspontja szerint a szolgáltatás tárgyában következett be kár [Ptk. 6:143. § (1) bekezdés], ahol az előreláthatóság nem vizsgálható. Kifejtette: az ingatlanok használatba, hasznosításba adása általánosan ismert, gyakori jogügylet, ahogy a jogellenes, jogcím nélküli ingatlanhasználat következményei is közismertek. Maga is elmondta az I. rendű alperesnek, hogy a birtokbaadást követően – amennyiben neki még nincs rá szüksége – az ingatlant bérbeadás útján kívánja hasznosítani, és azt is, hogy a bérleti díj bizonyára magasabb lenne, mint az életjáradék összege. Hangsúlyozta: a perben nem kapott tájékoztatást az elmarad haszonban álló kár előreláthatósága vonatkozásában a bizonyítási teherről, mindemellett a bíróság nem adott helyt a szerződéskötés előzményeire, körülményeire, a felek akaratára, a szerződéses tárgyalások tartalmára vonatkozó, az okiratszerkesztő ügyvéd meghallgatása iránti bizonyítási indítványának. Okszerűtlen következtetésnek tartotta, hogy az életjáradéki szerződésnek nem tipikus eleme az ellenértékként szolgáló ingatlan rövid időn belüli hasznosítása a jogosult részéről. Szerinte a bizonytalanság azt jelenti, hogy az időtartam lehet rövid és hosszú is. Az I. rendű alperesnek a viszonylag korai birtokbaadás volt a célja, ugyanis hamarosan otthonba kívánt költözni. Az okiratszerkesztő ügyvéd tanúvallomásával mindez igazolható lett volna. A szerződés rendelkezései szerint egyedül az I. rendű alperes döntésén múlott, hogy mikor hagyja el az ingatlant. Előre látnia nem ezt kellett, hanem azt, hogy a birtokbaadási kötelezettség nem teljesítésével kárt okoz.

 

A felperes kiemelte: a jogerős ítélet [40] bekezdésében a másodfokú bíróság egyetértett azzal az érvelésével, miszerint a Ptk. 6:544. §-ában foglaltak a szerződésszegésért való felelősség körében nem alkalmazhatók. A jogerős ítélet [41] bekezdés utolsó és utolsó előtti fordulata, amely szerint az I. rendű alperest nem terhelheti helytállási kötelezettség, ellentétes ezzel. A jogerős ítélet indokolása tehát önmagával ellentmondó, ezért a Pp. 346. § (5) bekezdésébe, egyben a Ptk. 6:144. § (1), (2) bekezdésébe ütközik. Az objektív alapú szerződésszegésért fennálló kárfelelősség esetében nem érvényesülhetnek a felróhatósági alapú szerződésen kívüli károkozás szabályai közül a vétőképtelen személy felelősségi szabályai. A jogerős ítélet indokolása nem tartalmazza, hogy pontosan milyen jogszabályi rendelkezés alapján mentesítette a bíróság az I. rendű alperest a helytállási kötelezettsége alól.

 

Tévesnek és a Ptk. 6:142. §-ába ütközőnek tartotta a másodfokú bíróságnak azt az évelését, hogy csak a gazdasági élet professzionális szereplői esetén kell az objektív felelősségnek érvényesülnie. Szerinte az is téves és contra legem jogértelmezés, miszerint az I. rendű alperes a belátási képessége esetleges hibája miatt mentesülhetne a szerződésszegés jogkövetkezményei alól. Emellett az eljárt bíróságok figyelmen kívül hagyták, hogy saját egybehangzó nyilatkozatai szerint a II. rendű alperes intézte az I. rendű alperes ügyeit, akinek a törvényes képviselete így megoldott volt, tehát szellemi állapota nem akadályozhatta szerződéses kötelezettségei teljesítésében. Arra is hivatkozott, hogy a másodfokú határozat a szerződési jog alapelveivel is ellentétes, valamint a Ptk. 6:58. §-ába, és 6:61. §-ába ütközik, mert abból az következik, hogy akinek csökkent a belátási képessége, az köthet érvényes szerződést, amit teljesíteni nem köteles, a szerződésszegés jogkövetkezményeiért nem felel. Amikor az eljárt bíróságok azt állapították meg, hogy az I. rendű alperest szellemi állapota, belátási képessége hiánya miatt felelősség nem terheli, arra a nem létező szabályra alapították az ítéletet, amely szerint a Ptk. 6:544. §-a szerződésszegés esetén is alkalmazandó. A felperes e körben hivatkozott a Kúria Pfv.21.339/2020/9. számú ítéletének [45]-[47] bekezdésére és elvi tartalmára. Rámutatott: a jelen ügyben a másodfokú bíróság a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősség megítélése során a szerződésen kívül okozott károkért fennálló felelősségre vonatkozó szabályokat alkalmazta, amikor arra a következtetésre jutott, hogy az I. rendű alperest belátási képességeinek hiánya miatt nem terheli kártérítési felelősség.

 

Felülvizsgálati kérelmében a felperes a II. rendű alperes felelősségével kapcsolatban a Ptk. 6:29. § (1) bekezdése, 6:518. §-a, 6:519. §-a, 6:520.§-a, 6:524. § (1) bekezdése megsértésére, valamint arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet jogkérdésben eltér a Kúria Pfv.21.195/2019/3. számú precedenshatározata [34] bekezdésében foglaltaktól. Állította, a perben közös károkozásra hivatkozott az egyetemleges kártérítési felelősség körében, a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése alapján is. Jogszabálysértő, hogy a másodfokú bíróság nem állapította meg közös károkozóként az alperesek egyetemleges kártérítési felelősségét. A lakáshasználati díj, jogcím nélküli használat vonatkozásában a felperes a Lakás törvény 20. § (1) bekezdése, 91/A. § 13. pontja, a Pp. 237. § (1) bekezdése, (3) bekezdés a) pontja, (4), (5) bekezdése, 369. § (4) bekezdése és 370. § (4) bekezdése sérelmét állította. Álláspontja szerint ebben a körben a jogerős ítélet jogkérdésben ellentétes a Kúria Pfv.20.846/2008/5. számú precedenshatározata idézett megállapításaival, a Pfv.20.324/2018/9. számú precedenshatározat elvi tartalmával, a Pfv.21.374/2015/6. számú precedenshatározat [7], [11] bekezdésében foglaltakkal és a határozat elvi tartalmával. Szerinte tévedtek az eljárt bíróságok, amikor a Lakás törvény 20. § (1) bekezdése során az I. rendű alperes vétőképtelenségét vizsgálták, és arra alapították az elutasító döntést. A lakáshasználati díj fizetési kötelezettség ugyanis objektív alapú. A másodfokú bíróság álláspontjával ellentétben a jelen ügyben a Lakás törvény 91/A. § 13. pontja szerinti feltételek megvalósultak. Az alperesek 2015. április 15-től nem használhatták az ingatlant, mivel nem volt rá jogcímük, az ingatlant bérleti szerződés alapján használhatták volna, amely jogviszonyban bérbeadóként járt volna el. Megállapítható tehát, hogy az ingatlan használata a bérbeadó hozzájárulása vagy a vele való megállapodás nélkül történt.

 

A felperes eljárási szabálysértésre is hivatkozott, mert a másodfokú bíróság megfelelő anyagi pervezetés nélkül utasította el a Lakás törvényre alapított keresetét. Egyedül a jogerős ítéletből derült ki, hogy azért nem tartotta megalapozottnak a követelését, mert a Lakás törvény – a felek közötti bérleti szerződés hiányában – nem alkalmazható. Kiemelte: amennyiben a kereset jogalapja azért hiányozna, mert bérleti jogviszony hiányában a Lakás törvény nem alkalmazható, úgy a keresete hibás, hiányos, ellentmondó lenne, amit már az elsőfokú bíróságnak a Pp. 237. § (1) bekezdése, valamint a Pp. 237. § (3) bekezdés a) pontja szerint anyagi pervezetés körében kellett volna tisztáznia. A Lakás törvény alkalmazása (alkalmazhatósága) körében elmaradt anyagi pervezetést a másodfokú bíróságnak is el kellett volna végeznie a Pp. 369. § (4) bekezdése, 370. § (4) bekezdése alapján. Ha megtörtént volna az anyagi pervezetés, lehetősége lett volna arra, hogy nyilatkozatot tegyen, illetve a jogalap nélküli birtoklásra vonatkozó rendelkezések alapján terjesszen elő keresetet.

 

Kitért arra is, szerinte a Kúria Pfv.20.846/2008/5. számú határozata indokolásából következően nem kizárólag bérleti szerződés esetén alkalmazható a Lakás törvény 20. §-a. A Pfv.20.324/2018/9. számú precedenshatározat szerint pedig a jogcím nélküli lakáshasználathoz kötődő használati díj a szerződésszegés jogkövetkezménye. Téves ezért a másodfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy nem volt alkalmazható a szerződésszegés következményeként használati díj.

 

A felperes jogszabálysértőnek tartotta a másodfokú bíróság megállapítását, miszerint az I. rendű alperes az ingatlan birtokba adásáról szóló bírósági döntés végrehajtásával az ingatlan-nyilvántartásból való törlésig megfelelő jogcímmel rendelkezett az ingatlan használatára. Ezzel szemben a Kúria Pfv.21.374/2015/6. számú precedenshatározatában foglaltakra hivatkozott, amelynek értelmében a szerződés a szerződő feleket egymás közötti jogviszonyukban ingatlan-nyilvántartási bejegyzés nélkül is jogosítja, illetve kötelezi; nem annak van ezért jelentősége, hogy mikor törölték az I. rendű alperes haszonélvezeti jogát, hanem annak, hogy a szerződés 6. pontja szerint nemcsak a haszonélvezeti joga törlését vállalta, hanem azonos határidőben a birtokbaadást is.

 

Felülvizsgálati kérelmében a felperes a kártérítés, lakáshasználati díj összegszerűségével kapcsolatban kérte, hogy a Kúria fogadja el ítélete alapjául a számításait. Utalt továbbá arra, hogy a számítások elvégzése, pontosítása érdekében az elsőfokú eljárásban indítványozta a szakértői vélemény kiegészítését, amely indítványát az esetleges megismételt eljárásra nézve is fenntartotta.

 

Harmadlagos és negyedleges felülvizsgálati kérelmei kapcsán a felperes az új eljárásra vonatkozó kötelező utasítások körében kérte az elsőfokú bíróságnak az összegszerűség tárgyában szükséges további bizonyítás (szakértői vélemény kiegészítése) lefolytatására, illetve – ha a jóhiszeműség és tisztesség követelményének további vizsgálata szükséges – az okiratszerkesztő ügyvéd tanúkénti meghallgatására tett indítványa elfogadására utasítását.

 

Az I. rendű alperes nem terjesztett elő felülvizsgálati ellenkérelmet.

 

A II. rendű alperes felülvizsgálati ellenkérelme elsődlegesen a felülvizsgálati kérelem visszautasítására, másodlagosan a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult.
A felperes beadványában tévesnek tartotta a II. rendű alperesnek a felülvizsgálati kérelem visszautasításával összefüggésben a Pp. 408. § (2) bekezdésében foglalt felülvizsgálatot kizáró okra történt hivatkozását.

 

A Kúria döntése és jogi indokai

 

A Kúria a felperes felülvizsgálati kérelme keretei között eljárva [Pp. 423. § (1) bekezdés] a felülvizsgálat eredményeként megállapította, hogy a jogerős ítélet – az érvényesített követelés részbeni elévülésének megítélését kivéve – a következők miatt az ügy érdemére kiható módon jogszabálysértő, valamint jogkérdésben eltér a Kúria közzétett határozatától, ezért a felülvizsgálati kérelem alapos.

 

A felperes a jogerős ítéletet az elévülés nyugvásával (Ptk. 6:24. §) kapcsolatban eljárási és anyagi jogi jogszabályba ütközőnek, valamint a Kúria precedenshatározatával (Pfv.20.533/2023/4.) ellentétesnek tartotta. E felülvizsgálati hivatkozásaival a Kúria az alábbiak miatt nem értett egyet. Az elsőfokú bíróság ítéletének [39] bekezdésében az alperesi hivatkozással egyetértve állapította meg, hogy a felperesi követelés az I. rendű alperessel szemben csak 2015. szeptember 4. napjáig, a II. rendű alperessel szemben pedig 2016. április 22. napjáig „visszamenő időszakig” érvényesíthető. A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal ellentétben az elsőfokú ítélet tartalmaz értékelést a felperes és a II. rendű alperes közötti levelezésről; az elsőfokú bíróság a levelekben tett nyilatkozatok alapján a megegyezés, a kártérítési követelés jogalapja, összegszerűsége elismerésének hiányára következtetett {elsőfokú ítélet [78] bekezdés}. A másodfokú bíróság a jogerős ítélet [34] bekezdésében a II. rendű alperes elévülési kifogásával kapcsolatban a levelezés tartalmát illetően egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a levelek tartalmából éppen a megegyezés hiánya olvasható ki, ezért nem volt megállapítható az elévülés nyugvása. A másodfokú bíróság e vonatkozásban rögzítette, hogy a bírói gyakorlat szerint „csak olyan tárgyalások eredményezhetik az elévülés nyugvását, amely alapján a felek alappal bizakodhatnak abban, hogy a vitájuk megegyezéssel zárul”.

 

A felperes a másodfokú bíróság idézett megállapítását látta jogkérdésben ellentétesnek a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott precedenshatározattal, mert míg a jogerős ítéletben foglaltak szerint mindkét félnek bizakodnia kell abban, hogy a „megegyezés eredménnyel zárul”, addig a Kúria határozata szerint, ha a felperes alappal feltételezhette a kárigénye peren kívüli rendezését, az menthető oknak minősül. A felperes álláspontjával ellentétben azonban a két határozat között nincs eltérés jogkérdésben. Egyrészről a jogerős ítélet nem tartalmaz olyan jogi érvelést, amely azt vezetné le, hogy a kötelezett szempontjából is menthető oknak kell fennállnia ahhoz, hogy nyugodjon az elévülés. Másrészről a jogerős ítélet egészéből sem következik, hogy a másodfokú bíróság a jogszabály egyértelmű rendelkezésétől eltérően ne a követelés jogosultja szempontjából vizsgálta volna a menthető okot.

 

Az ugyancsak az elévülés nyugvása körében a Pp. 279. § (1) bekezdésének megsértésére történt eljárásjogi felülvizsgálati hivatkozással kapcsolatban a Kúria rámutat: a bírói mérlegelés felülvizsgálati kérelemmel való támadhatóságát precedens határozataiban (például: Pfv.20.725/2022/6., Pfv.20.001/2022/5., Gfv.30.053/2024/10.) úgy értelmezi, hogy – főszabály szerint – nem állapítható meg jogszabálysértés, ha a felülvizsgálati kérelem a bizonyítékok szabad mérlegelését támadja. Megalapozhatja viszont a felülvizsgálati kérelmet a bizonyítékok nyilvánvalóan (kirívóan) okszerűtlen mérlegelése, az, ha a bíróság által megállapított tényállás iratellenes, hiányos vagy logikai ellentmondásokat tartalmaz. Nyilvánvalóan okszerűtlennek aza a következtetés minősül, amikor a bizonyítékokból kizárólag egyfajta, a felülvizsgálattal támadott határozattól eltérő következtetésre lehet jutni.

A felperes a másodfokú bíróságnak azt a ténybeli következtetését támadta, amely szerint nem bizakodhatott alappal abban, hogy le tudják zárni megegyezéssel a perbeli jogvitát. Álláspontja szerint a keresetleveléhez csatolt levelezésből ennek ellenkezője következik, de azt nem adta elő, hogy mely konkrét nyilatkozatok utalnak erre a hivatkozott levelekben. E hiány önmagában kizárta hivatkozása érdemi vizsgálhatóságát.

 

E mellett a felperes – általánosság szintjét meg nem haladó – előadása szerint abból az alperesi magatartásból feltételezhette alappal a peren kívüli igényérvényesítése eredményességét, hogy tárgyalási ajánlatára az I. rendű alperest képviselő II. rendű alperes eltérő, új ajánlatot küldött, amit az ezt követő ellenajánlata után is fenntartott. A felperes azonban nem jelölt meg olyan ellenajánlatot, amely az alperesi ajánlat körében mozgott volna.

 

A levelezés tartalmából sem vonható a felperes érvelése szerinti következtetés. A felperes egyértelműen kártérítés/kompenzáció iránti, összegszerűen konkrétan megjelölt igényére (2020. 04. 16-i felperesi levél) a II. rendű alperes már a levelezési időszak első felében (2020. 04. 25-i alperesi levél, majd ahhoz kapcsolódóan a 2020. 05. 09-i alperesi levél) egyértelműen elutasító tartalmú választ adott (a felperesi igényt „irrelevánsnak” nevezve, illetve olyan összeg megjelölését kérve, amely „kiindulópontja lehet egy konstruktív tárgyalásnak”). Az ezt követő (2020. 05. 12-i, 2020. 05. 24-i, 2020. 06. 22-i, 2020. 07. 19-i) leveleiben sem tett a II. rendű alperes olyan tartalmú nyilatkozatokat, amelyekből a felperes a peren kívüli megegyezés realitására megalapozottan következtethetett volna, sőt a II. rendű alperes éppen a perbeli szerződés megszüntetését vetette fel, kifejezésre juttatva azt is, hogy álláspontja szerint „zsákutcába futottak”. amely mellett kitartott. Mindebből következően – a felperes felülvizsgálati álláspontjával ellentétben – a másodfokú bíróság által levont következtetés nem okszerűtlen, képviselője hivatkozott nyilatkozatai (magatartása) alapján a felperes semmiképp nem bizakodhatott abban, hogy az I. rendű alperes hajlandó lesz bármilyen összegű kártérítést fizetni peren kívül.

 

A kifejtettekre figyelemmel a felperes a bizonyítás eredményének mérlegelését nem tudta eredménnyel támadni, ezért a jogerős ítélet tényállása a felülvizsgálati eljárásban is irányadó volt. E tényállás alapján a másodfokú bíróság a Ptk. 6:24. § (1), (2) bekezdésének megsértése nélkül állapította meg, hogy az elévülés nem nyugodott.

 

A felperes további felülvizsgálati hivatkozásában eljárási és anyagi jogi oldalról is jogszabálysértőnek tartotta, hogy a másodfokú bíróság a jóhiszeműség és tisztesség követelményét megalapozó alapelv [Ptk. 1:3. § (1) bekezdés] alkalmazásával mindkét jogcímen alaptalannak ítélte a követelését, ezért elutasította a keresetét.

 

A Kúria álláspontja ezzel kapcsolatban a következő.

 

Az elsőfokú bíróság az életjáradéki szerződés célját tekintve tartotta megállapíthatónak, hogy a felperes igényérvényesítése sérti a jóhiszeműség és tisztesség követelményét. Abból indult ki, hogy az ingatlan tulajdonjogának ellenében kötelezettséget vállaló fél szempontjából az életjáradéki szerződés „szerencse eleme”, hogy milyen időn belül jut hozzá ténylegesen a szerződés tárgyát képező ingatlanhoz. Az volt az álláspontja, hogy e miatt a „szerencse elem” miatt kell megkülönböztetett figyelemmel vizsgálni a felek szerződésre hivatkozással történő joggyakorlását. Úgy ítélte, hogy a jelen esetben, amennyiben a bíróság teret engedne a felperes kártérítési vagy lakáshasználati díj igényének, olyan helyzetet hozna létre – arra is figyelemmel, hogy a felperes nem kívánja sem az életjáradék összegének megemelését, sem a szerződés megszüntetését -, amelyben az I. rendű alperest nem illetné meg az ingatlan tulajdonjoga, birtoklása, használata, hasznosítása és a vagyona még csökkenne is, miközben a szerződés, amelynek a létfenntartását, megélhetését, vagyoni biztonságát kellene szolgálnia, fennmaradna. Szerinte, ha a bíróság megengedné a felperes joggyakorlását, a szerződés nem tudná betölteni a célját, sőt abba a helyzetbe hozná az I. rendű alperest, hogy fizetési kötelezettsége keletkezne a felperes felé. Az elsőfokú bíróság abból, hogy a felperes felajánlotta, nem hajtja végre az I. rendű alperest marasztaló ítéletet, arra következtetett, hogy a felperes nem jár el az ügyben jóhiszeműen, hiszen, ha nem akar követelést érvényesíteni, miért indított pert. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érveit azzal egészítette ki, hogy az I. rendű alperes haszonélvezeti jogról lemondó nyilatkozatát kizárólag a bíróság pótolhatta, ezért a felperesnek nem származhatott kára abból, hogy az I. rendű alperes nem tette meg az elmebeli állapota okán tőle el nem várható jognyilatkozatot. A bírósági igényérvényesítés időszakára nem kérhető jóhiszeműen kártérítés, mert, ha az I. rendű alperes nem volt abban az állapotban, hogy érvényes jognyilatkozatot tegyen, akkor ezt az állapotát a szerződés megszegése körében is értékelni kell, méghozzá a felelősségét kizáró módon.

 

A Kúria e körben először a Ptk. 1:3. § (1) bekezdése alkalmazásával kapcsolatban a felülvizsgálati kérelemben megjelölt eljárási szabályok megsértését vizsgálta, és a felperes e hivatkozásait alaptalannak ítélte. A per iratai szerint az elsőfokú bíróság a 2024. február 5-i tárgyaláson (17.P.22.012/2023/8. számú jegyzőkönyv 2. oldal) tájékoztatta a felperest, hogy az ügyben előadott tényállításokra, jogcímekre tekintettel hivatalból vizsgálja a jóhiszemű joggyakorlást, és e körben a felperes által előadott tényállításokat, jogállításokat és a kereset jogcímét összességében mérlegeli annak érdekében, hogy állást foglalhasson abban a kérdésben, megvalósult-e a jelen ügyben a jóhiszemű joggyakorlás. A felperes ezek után megtehette a joggyakorlása megítélése érdekében szükségesnek tartott nyilatkozatait. Fellebbezésében részletesen ki is fejtette álláspontját az elsőfokú bíróság által értékelt körülmények vonatkozásában. A másodfokú bíróságnak mindezekre tekintettel nem kellett anyagi pervezetést pótolnia. A jogerős ítélet ezért nem sérti a Pp. 237. § (3) bekezdés b) pontját, (4) bekezdését, illetve 369. § (4) bekezdését és 370. § (4) bekezdését sem. A felperes tévesen hivatkozott a jóhiszeműség és tisztesség követelménye anyagi jogi alapelvének megsértésével kapcsolatban a Pp. 5. § [A jóhiszeműség elve] (1) bekezdésének sérelmére. Ez a megsértettként megjelölt jogszabályi rendelkezés ugyanis eljárásjogi alapelvként a felek és más perbeli személyek eljárási jogai gyakorlását és kötelezettségei teljesítését szabályozza. A másodfokú bíróság a keresetet elutasító döntést nem erre a jogszabályra alapította, így azt a felülvizsgálati kérelem alapjául előadott jogszabálysértés körében meg sem sérthette.

 

A bizonyítás eredményének mérlegelése [Pp. 279. § (1) bekezdés] során a bíróság azt értékeli, hogy a felek által rendelkezésre bocsátott bizonyítékok a perbeli jogvita eldöntése szempontjából releváns tényállításaikat alátámasztják-e. A bíróság anyagi jogi következtetéseivel kapcsolatban erre a mérlegelési alapelvre történő hivatkozás nem értelmezhető. Következésképpen annak megítélésekor, hogy az I. rendű alperes jognyilatkozata érvényes-e, magatartása szándékos szerződésszegésnek minősül-e, a másodfokú bíróság nem sérthette meg a Pp. 279. § (1) bekezdését, ezek a kérdések ugyanis nem tény-, hanem jogkérdések.

 

A jogerős ítélet a felperes felülvizsgálati kérelmében a jóhiszeműség és tisztesség alapelvével kapcsolatban hivatkozott anyagi jogi jogszabályhelyeket sem sérti.

 

A Ptk. 6:59. §-ában szabályozott szerződési szabadság elvének megsértésére történt felperesi hivatkozás a jóhiszeműség és tisztesség elvének alább kifejtett rendeltetéséhez (funkciójához) képest nem értelmezhető. A Ptk. 1:3. § (1) bekezdésének alapelvi jellegű rendelkezése segítségével ugyanis korlátozható a magánautonómia, korrigálható a jogviszony megítélése, megvonhatók a konkrét jogszabályi rendelkezések alkalmazásának tartalmi határai. A Kúria rámutat: a Ptk. 1:3. § (1) bekezdésében szabályozott jóhiszeműség és tisztesség elve etikai megalapozottságú általános és objektív zsinórmértéket fogalmaz meg a polgári jogi viszonyokban követendő eljáráshoz és egyben a felek kölcsönös bizalmának garanciáját jelenti. A jóhiszeműség és tisztesség alapelvében felállított zsinórmértékkel lehet gátat szabni a diszpozitív szabályozás lehetőségével való visszaélésnek, ha azt az adott esetben közelebbi jogi eszközzel nem lehet elérni. Ez az elv segít annak megakadályozásában, hogy valamely jogszabály a konkrét esetben történő alkalmazása során szembe kerüljön a saját céljával. A jóhiszeműség és tisztesség követelménye bizonyos korlátok között segítheti a magánautonómia, a szabad joggyakorlás határainak megvonását. Az alapelv a magánjog egész területén érvényesítendő, megsértésének leggyakrabban alkalmazásra kerülő szankciója az, hogy az alapelvbe ütköző magatartással nem érhető el a kívánt joghatás, illetve a bíróságnak elejét kell vennie az alanyi jog adott formájú, alapelvbe ütköző érvényesítésének. Ha a bíróság valamely jogviszony egyik elemével kapcsolatban a jóhiszeműség és tisztesség követelményébe ütközést állapítja meg, az adott elemet megalapozó jogi tényt (pl. szerződéses kikötést) figyelmen kívül kell hagynia, az alanyi jog adott formájú érvényesítését pedig nem szabad megengednie.

 

A felperes helyesen mutatott rá a felülvizsgálati kérelemben, hogy az eljárt bíróságok által figyelembe vett körülmények nem adnak alapot arra a következtetésre, hogy jogérvényesítése a jóhiszeműség és tisztesség elvébe ütközik, ezért nem lehet eredményes. A Kúria kiemeli: az életjáradéki szerződéssel elérni kívánt célt önmagában nem hiúsítja meg az I. rendű alperest a szerződés kapcsán esetlegesen terhelő (kártérítési) fizetési kötelezettség. Élethelyzetének, vagyoni viszonyainak teljeskörű értékelése nélkül nem tehető olyan megállapítás, hogy méltánytalan hátránnyal járna számára a felperes perbeli igényérvényesítése. Tekintettel kell lenni továbbá arra, hogy a magánjogi jogviszonyokat alapvetően jellemző mellérendeltség és egyenjogúság kölcsönös függőségi viszonyát a jóhiszeműség és tisztesség követelménye sem bonthatja meg. A szerződésszegésre alapított (kontraktuális) felelősség alóli kimentés szabályozásánál pedig az ügyben alkalmazandó Ptk. a kockázatok felek közötti helyes elosztását tartja szem előtt. Elmebeli állapota az I. rendű alperest – a későbbiekben kifejtendők szerint – nem mentesítheti az esetleges szerződésszegése jogkövetkezményei alól, és önmagában nem indokolja, hogy vele szemben a bíróság korlátozza a szerződésszegés okán kártérítési kötelezettséget meghatározó jogszabályi rendelkezés érvényesülését.

 

A felperes az I. rendű alperes szerződésszegéssel okozott kártérítési felelőssége vonatkozásában felülvizsgálati kérelmét több anyagi jogi jogszabályi rendelkezés között a Ptk. 6:142. §, továbbá az indokolási kötelezettséget szabályozó eljárásjogi szabály [Pp. 346. § (5) bekezdés] megsértésére, valamint a Kúria más közzétett határozata mellett a Pfv.21.339/2020/9. számú határozattól jogkérdésben történt eltérésre alapította.

 

A Kúria a felperes I. rendű alperessel szembeni keresetének jogalapja, azaz a szerződést szegő fél kártérítési felelőssége körében a következőkre mutat rá. A szerződésszegés objektív tény, amely bekövetkezik, ha a fél nem jut hozzá a szerződés tartalma szerinti szolgáltatáshoz, függetlenül attól, hogy ez a kötelezett magatartásán kívül eső tényezők, vagy a kötelezett ellenőrzési körén kívüli objektív vagy szubjektív körülmények miatt történt. A szerződésszegés egyes jogkövetkezményei a kötelezett magatartásától vagy annak kimentésétől függetlenül érvényesíthetők, míg más jogkövetkezmények alól kimentésnek van helye. A Ptk. 6:142. §-a a szerződésszegéssel okozott károkért való felelősséget a rPtk. egységes kártérítési jogi rendszerével szakítva szabályozza. A koncepcionális változás oka a kontraktuális és a deliktuális kárfelelősség kiinduló alapjának különbözősége: a károkozó magatartások eltérő természete. Deliktuális felelősségnél a károkozás általános tilalma szenved sérelmet. A kontraktuális felelősséget viszont egy önként, tudatosan, átgondoltan vállalt szerződéses kötelezettségvállalás megszegése alapozza meg. A Ptk. szabályozási koncepciójában megjelenő jogalkotói felfogás szerint a szerződéses, azaz önkéntes kötelezettségvállalás nem szerződésszerű teljesítésének szankcionálása nem lehet a szerződésszegő fél igyekezetének függvénye; a másik fél akkor is igényt tarthat a kára megtérítésére, ha a szerződésszegő úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. A szerződéses vállalás megszegése miatt szigorúbb kimentési mércét kell alkalmazni, mert a másik fél jogos ügyleti várakozásai a szerződésszegés folytán meghiúsultak. A magánjogi szerződéseknél tehát a szerződésszegés kárkövetkezményeinek telepítése elsősorban kockázatelosztást és nem valamely egyéni hiba szankcionálását jelenti. Ez a megközelítés a nem kifejezetten üzleti szerződések körében is irányadó, a szerződésszegésért megállapítandó kártérítési felelősség alóli kimentés elszakítása a felróhatósági elvtől általában is indokolt. A Ptk. tehát a károkozó kimentési lehetőségét – az ingyenes szerződéseknél kivételt téve – nem üzleti szerződési viszonyokban is megszigorította. A szerződésszegéssel okozott kárért való felelősség nem felróhatósági (vétkességi) alapú felelősség. Ebből következően a felelősségnek nem feltétele a károkozó vétőképessége.

 

A Ptk. a kontraktuális és a deliktuális kárfelelősség kiinduló alapjában mutatkozó különbség következményeit nem csak a szerződésszegő fél kimentésének megszigorításával vonja le, hanem azzal is, hogy a szerződésszegő fél által a szerződéskötéskor előre látható károkra korlátozza a megtérítendő következménykárok és az elmaradt haszon mértékét. A rPtk.-hoz képest történt két változtatás szorosan összefügg egymással. A megszigorított, objektív alapú kimentés és a kártérítés mértékének (nagyságának) korlátozása egyensúlyi helyzetet teremt a vagyoni forgalomban a szerződő felek közötti kockázatmegosztás terén. E két alapvető ponton kívül – a károsult kármegelőzési, kárelhárítási, kárenyhítési kötelezettsége, a kár fogalma, a kártérítés módja tekintetében, a méltányossági alapú mérséklés lehetőségének kizárásával – a Ptk. is megtartja a kártérítési felelősségi jog egységét.

 

A felperes felülvizsgálati kérelmében hivatkozott Pfv.21.339/2020/9. számú precedenshatározat fentiekkel egyező elvi tartalma szerint a szerződésszegésért való (kontraktuális) kártérítési felelősség objektivizált, a szerződő felek közötti kockázatelosztáson alapuló felelősségi forma, amelynek körében a károkozó magatartás felróhatóságának – eltérően a deliktuális kárfelelősség szabályától – nincs jelentősége. A mentesülés körében az „ellenőrzési körén kívüli” fordulat a vis maior tartalmi elemeként értelmezendő, nem mérhető a „gondos ellenőrzés” vagy a felróhatóság mércéjével.

 

A Kúria kiemeli: a Ptk. 6:544. § (1) bekezdését [Felelősség vétőképtelen által okozott kárért] a jogalkotó a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott károkért fennálló felelősséget szabályozó „NEGYEDIK RÉSZ” szabályai között helyezte el. E jogszabályi rendelkezés értelmében a vétőképtelen károkozónak az a magatartása nem lehet fogalmilag felróható, amelynek következtében a károkozás általános tilalma szenved sérelmet.  Téves ezért az a jogértelmezés, amely azon alapul, hogy a Ptk. 6:544. § (1) bekezdéséből következően a vétőképtelen személy a szerződésszegésével okozott károkért sem felel.

 

A szerződéses kötelezettségvállalás megszegése miatti felelősségre alkalmazandó jogszabályi rendelkezés a Ptk. 6:142. §-a, amely szerint a szerződés megszegésével a másik félnek kárt okozó személy akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt elkerülje vagy a kárt elhárítsa. A felperes által érvényesített jog, a szerződésszegő fél kártérítési kötelezettsége szempontjából tehát – a jogerős ítéletben foglaltakkal ellentétben – az I. rendű alperes vétőképtelenségének nincs jelentősége.

 

A Pp. 346. § (5) bekezdésének megsértésére történt felülvizsgálati hivatkozással kapcsolatban a Kúria emlékeztet: az ítélet indokolásából ki kell tűnnie, mire alapította a bíróság a döntését (Kúria Pfv.I.20.288/2022/8.). A bíróságnak a döntés alapjául szolgáló indokokat kellő részletességgel kell bemutatnia. Minimális elvárás, hogy a bíróság a feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit kellő alapossággal megvizsgálja, és ennek értékeléséről határozatában számot adjon, amellyel kapcsolatban figyelembe kell venni a jogvita természetét, az eljárási törvény rendelkezéseit, a felek által az ügyben előterjesztett kérelmeket és észrevételeket, valamint az ügyben választ igénylő lényeges kérdéseket {7/2013. (III. 1.) AB határozat Indokolás [31] és [34]}. A döntés indokolásának nem kell kiterjednie minden egyes részletre, de ki kell térnie az ügy érdeme szempontjából releváns kérdésekre {26/2020. (XII. 2.) AB határozat Indokolás [22]}.

 

A jelen ügyben a jogerős ítélet indokolása nem felel meg a fenti követelményeknek. A másodfokú bíróság ugyanis a jogerős ítélet [32] bekezdésében helyesnek ítélte az elsőfokú bíróságnak azt a jogi álláspontját, hogy az I. rendű alperest nem terhelheti a perbeli szerződés megszegésével okozott kárért felelősség, mivel nem rendelkezett belátási képességgel. A jogerős ítélet [40]-[41] bekezdésében a Ptk. 6:142. § (1) bekezdését is – tévesen – úgy értelmezte, hogy az nem vonatkozik a szerződés teljesítésének időszakában belátási képességgel nem rendelkezőkre. Ezzel együtt a jogerős ítélet [37]-[39] bekezdéseiben vizsgálta a kártérítés mértéke tekintetében szabályozott előreláthatósági klauzula [Ptk. 6:143. § (2) bekezdés] alkalmazhatóságát és megállapította az I. rendű alperes mentesülését, azzal, hogy az elmaradt haszonban álló kár – mint a szerződésszegése lehetséges következménye – nem volt előre látható, illetve a szerződés megkötésekor előre nem látható következmény volt a gondnokság alá helyezése. A felperes által a módosított keresete „jogalapja” körében hivatkozott 6:143. § (1) és (3) bekezdéssel kapcsolatban ugyanakkor a másodfokú bíróság semmilyen indokolást nem adott. A jogerős ítélet [41] bekezdésében pedig úgy összegezte a jogi álláspontját, hogy „az elsőfokú bíróság helytállóan helyezkedett arra az álláspontra, hogy az I. rendű alperest a szerződés megszegésért és az ebből a felperest esetlegesen ért elmaradt vagyoni előnyért nem terhelheti helytállási kötelezettség”. Mindezek alapján az ügy érdeme szempontjából releváns kérdések tekintetében nem egyértelmű, hogy a másodfokú bíróság mire alapította a döntését, mert nem értékelte teljes körűen a felperes jogalap körében előadott hivatkozásait, így indokolási kötelezettségének nem tett eleget.

 

A jogerős ítélet az ügy érdemére kiható módon sérti a Ptk. 1:3. § (1) bekezdését, 6:142. §-át és a Pp. 346. § (5) bekezdését, valamint jogkérdésben eltér a Kúria Pfv.21.339/2020/9. számú határozatától. Emiatt a felülvizsgálati kérelemben az elsődleges kereset vonatkozásában hivatkozott további jogszabálysértés, valamint a másodlagos kereset kapcsán hivatkozott jogszabálysértések vizsgálata szükségtelen volt.

 

A Kúria a jogszabálysértő jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és mivel az eljárt bíróságok eltérő – a Kúria által kifejtettek szerint téves – anyagi jogi álláspontjuk folytán nem vizsgálták, hogy terheli-e és milyen mértékben felelősség az I. rendű alperest szerződésszegéssel okozott kárért, az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az új eljárás során az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a szerződés 6. pontjának tartalmához képest történt-e az I. rendű alperes részéről szerződésszegés. E körben a Fővárosi Törvényszék 52.Pf.635.167/2019/5. számú ítéletére is figyelemmel kell lenni. A szerződésszegést, a kárt, továbbá a kár és a szerződésszegés közötti okozati összefüggést a felperesnek kell bizonyítania (Pp. 265. §). E három feltétel sikeres bizonyítása esetén kell az I. rendű alperesnek kimentenie magát a Ptk. 6:142. §-a szerinti kimentési rendben, az abban meghatározott három konjunktív feltétel teljesülésének bizonyításával. A Kúria kiemeli, hogy a Ptk. 6:142. §-a tekintetében az előreláthatóságot nem a konkrét szerződésszegő személyre vonatkoztatva, hanem az ő helyzetében lévő személy objektivizált mércéjével mérve kell vizsgálni, továbbá az előreláthatóság a szerződésszegésre és nem a kárkövetkezményre vonatkozik. A kimentés sikertelensége esetén – a kártérítés mértéke tekintetében (Ptk. 6:143. §) – az elsőfokú bíróságnak vizsgálni kell, hogy a felperes által megtéríteni kért kár a hivatkozásának megfelelően „tapadókárnak” minősül-e, avagy elmaradt haszonnak. Az előbbi esetén nem [Ptk. 6:143. § (1) bekezdés], míg utóbbi tekintetében érvényesül az e körben értelmezett előreláthatósági klauzula [Ptk. 6:143. § (2) bekezdés]. Ennek értelmében az előreláthatóság a káros eredményre, nem pedig a szerződésszegésre vonatkozik. Azt a felet pedig, aki a szerződést szándékosan szegi meg, a Ptk. nem védi az előreláthatósági klauzulával, neki a jogosult teljes kárát meg kell térítenie [Ptk. 6:143. § (3) bekezdés]. Vizsgálni kell ezért, hogy az I. rendű alperes esetleges szerződésszegése szándékos szerződésszegésnek minősül-e. Mindezekhez képest kell állást foglalni a felperes I. rendű alperessel szembeni elsődleges keresetéről, amelynek alaptalansága esetén dönteni kell a vele szembeni másodlagos kereset megalapozottságáról.

 

A Kúria Pfv.21092/2024/9.sz.végzése

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd