VII. évfolyam 4. szám
Szemelvények az ítélkezési gyakorlatból – Máshol nem publikált határozatok
A Máshol nem publikált határozatok rovat a megelőző időszakban keletkezett – a lapszám megjelenésekor máshol szerkesztetten még nem közölt – figyelemre méltó jogerős döntésekből válogat. Az egyes döntések ismertetése a tényállás és az eljáró bíróságok ítéleteinek alapjául szolgáló jogi érvelés minél teljesebb körű bemutatásával, valamint a hivatkozott jogszabályhelyek felsorolásával és kulcsszavak hozzárendelésével történik.
2025/IV/1
Tárgyszavak
a gyermek elháríthatatlan magatartása, működési köznevelési-oktatási intézmény kártérítési felelőssége, testnevelési óra
A gyermek elháríthatatlan magatartása miatt akkor mentesülhet a felelősség alól, ha a gyermek cselekedete az adott szituációval inadekvát, arra az adott eseménysorban számítani nem kellett és nem is lehetett. A működési körön belül ugyanis az intézménynek viselnie kell minden olyan magatartás következményét, amely a működéssel szokásosan együtt jár vagy együtt járhat, még ha nem kívánatos is.
A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény 59. § (3) bekezdés
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
A 2008-ban született I. rendű felperes 2021. február 12-én az alperes fenntartásában álló iskola hatodik osztályos tanulója volt. A II. és III. rendű felperesek az I. rendű felperes szülei.
A 2021. február 12. napján megtartott testnevelés órán, az órát tartó tanárnő úgy döntött, hogy – figyelemmel a farsangra – az egész órát játékkal fogják tölteni a gyerekek. A testnevelés órán két hatodik osztály vett részt, ez körülbelül 50 gyermeket jelentett, akikre két testnevelés tanár felügyelt. Az egyik testnevelő tanár azt a feladatot adta a gyermekeknek, hogy a tornaterem egyik oldaláról indulva haladjanak át akként a tornaterem közepén, annak teljes hosszában a szertárig, hogy közben a terem jobb és bal oldalán elhelyezkedő tanulók úgynevezett fittball labdákat gurítanak. A feladatnak az volt a lényege, hogy a gyerekek úgy érjenek át a tornatermen, hogy kikerülik a labdákat. A feladat végrehajtásának időkorlátja nem volt, a feladatot akár rövid, akár hosszabb idő alatt végre lehetett hajtani. A játékhoz eszközül használt fittball labdák kb. 55 cm átmérőjűek és könnyűek. Amennyiben ezek a labdák valakivel ütköznek az sérülést nem okoz, azokat könnyű félre rúgni vagy félre gurítani.
A feladatot először teljesítő I. rendű felperes azonban balesetet szenvedett oly módon, hogy a feladat végrehajtása során az egyik labdát — elmondása szerint — egy reflex mozdulattal átugrani próbálta, amely nem járt sikerrel, ezért a hátára esett. Nem sokkal az I. rendű felperes esését követően egy másik – testnevelés órán résztvevő – gyermek is megpróbálta az I. rendű felpereshez hasonlóan a labdát átugrani, aki szintén elesett. Erre tekintettel a tanárnő a feladat végrehajtását beszüntette. Ilyen feladatot ezt követően többet nem adott egyik osztálynak sem a mai napig.
Az I. rendű felperes a baleset következtében a háti gerinc rándulását és húzódását szenvedte el. Terápiaként fájdalomcsillapítást és kíméletet írtak elő a számára és otthonába bocsátották. Az I. rendű felperes hátfájdalmai azonban nem múltak huzamosabb ideig annak ellenére, hogy a fájdalmára gyógyszert és kenőcsöket is használt, továbbá több orvosi vizsgálaton is részt vett. Gyógytornát is előírtak számára, azonban a kezelések ellenére az I. rendű felperest a hátában fennálló folyamatos fájdalma a mindennapi életvitelében jelentősen korlátozza. A balesetet megelőzően az I. rendű felperes aktívan sportolt, capoeira edzésekre járt. Ezen túlmenően kistestvérével gyakran játszott, a családdal is gyakran kirándult. A baleset óta korábbi sport és szabadidős tevékenységét sem tudja végezni. Az iskolát azóta magántanulóként végzi.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
A felperesek keresetükben kérték, hogy a bíróság kötelezze az alperest sérelemdíj és kártérítés megfizetésére a balesettel okozati összefüggésben felmerült személyiségi jogsérelem és vagyoni károk miatt.
Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, vitatta annak jogalapját és összegszerűségét is.
Az első- és másodfokú közbenső ítélet
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperest, az I. rendű felperest az alperes fenntartásában álló oktatási intézményben 2021. február 12. napján megtartott testnevelés órán ért balesetért, a felperesekkel szemben sérelemdíj fizetési kötelezettség és a II. és III. rendű felperesekkel szemben a balesettel okozati összefüggésben felmerült károkért kártérítési kötelezettség terhel.
A nemzeti köznevelésről szóló 2011. évi CXC. törvény (a továbbiakban: Nktv.) 59. (3) bekezdésében szabályozott speciális kárfelelősségi alakzat alkalmazásával összefüggésben azt vizsgálta, hogy a károsult I. rendű felperes elháríthatatlan magatartása okozta-e a balesetet, tekintettel arra, hogy az alperes — mivel a védekezése kizárólag erre irányult – ennek az egy körülménynek a bizonyítottsága esetén mentesült volna a kártérítési felelősség alól.
Kifejtette: az Nktv. 59. § (3) bekezdésében írt felelősségi alakzat az oktatási intézmény objektív alapú felelősségét deklarálja a tanulókat ért károkért. Ennek a lényege, hogy nem előfeltétele a nevelési, oktatási intézmény kártérítési és sérelemdíj fizetési kötelezettségének a vétkesség, mindösszesen a kár bekövetkezése, valamint a fennálló tanulói jogviszony és a kettő közötti okozati összefüggés. Rámutatott arra, hogy a kártérítési felelősség alól kizárólag a tanuló elháríthatatlan magatartása esetén mentesülhet az oktatási intézmény. Vizsgálta, hogy az eset összes körülménye alapján lett volna-e lehetőség az oktatási intézmény részéről a bekövetkezett kár bármilyen módon történő elhárítására. Hangsúlyozta, hogy e felelősségi alakzat a Ptk. 6:141. §-ban foglalt kontraktuális alapú kárfelelőségnél is szigorúbb, mert ott a mentesüléhez azt kell vizsgálni, hogy elvárható volt-e a kár elhárítása, míg a vizsgált esetben az objektív elháríthatatlanság a mérce. Megállapította, hogy a vizsgált felelősségi rendszer legközelebbi kapcsolatot a Ptk. 6:535. § (1) bekezdése szerinti veszélyes üzemi felelősséggel mutat, hiszen ott is a mentesülés egyik feltétele az elháríthatatlan ok.
Az elsőfokú bíróság nem tulajdonított annak jelentőséget, hogy az I. rendű felperes a baleset bekövetkezésekor vétőképes vagy vétőképtelen volt-e. Megítélése szerint annak a körülménynek, hogy az I. rendű felperes vagy bármely gyermek a baleset bekövetkezésekor milyen belátási képességgel bír, abból a szempontból van jelentősége, hogy melyek azok a magatartások, amelyek elháríthatatlannak minősülnek.
Az elháríthatatlanság kritériumának értelmezése kapcsán hivatkozott a BDT2018. 3855. számú határozatra, amely kimondta, hogy az „elháríthatatlanság” akkor állapítható meg, ha a technika adott fejlettségi szintjére is figyelemmel objektíve nem áll fenn a védekezés lehetősége. Kifejtette: az alperes akkor mentesülhet a kártérítési felelősség alól, ha a felperes olyan magatartást tanúsított, amely mellett objektíve kizárt annak a lehetősége, hogy a kár ne következzen be. Figyelembe vette a kár bekövetkezésének teljes folyamatát. Erre tekintettel nem tulajdonított jelentőséget az alperes felelősségének megítélése szempontjából annak, hogy a baleset a labda átugrásából eredt-e és annak sem, hogy milyen irányból érkeztek a labdák. Rámutatott arra: maga a feladatot adó testnevelő tanár is úgy ítélte meg, hogy a fittball labdák átugrása balesetveszélyes, ilyen feladatot nem adna emiatt, ennek ellenére kifejezetten nem hívta fel a tanulók figyelmét a labda átugrásának lehetséges veszélyeire. Ezen túlmenően úgy ítélte meg, hogy jelen esetben a baleset elhárítható lett volna olyan módon, hogy ha az oktatási intézmény nem teremt balesetveszélyes helyzetet. Hangsúlyozta: a perbeli esethez hasonló feladat során alappal lehet számítani arra, hogy valamelyik gyermek a labdába ütközve elbotlik vagy a feladat teljesítése érdekében olyan reflexszerű mozdulatot tesz, és olyan módon próbálja kikerülni a labdát, amely balesetveszélyes. Álláspontja szerint azzal is számolni lehetett, hogy a gyermekek nem feltétlenül fegyelmezetten hajtják végre a feladatot. Utalt arra is, hogy az I. rendű felperesen kívül még egy gyermeket ért baleset ugyanazon a testnevelés órán, ugyanazon feladat végrehajtása során hasonló módon. Figyelembe vette azt is, hogy ezt követően a testnevelő tanár a feladat végrehajtását beszüntette, és maga is úgy nyilatkozott, hogy többet ilyen feladatot azóta sem adott a gyerekeknek.
Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta: az alperes a felelősség alól csak akkor mentesülhetne, ha bizonyította volna, hogy az I. rendű felperes olyan elháríthatatlan magatartást tanúsított, amely a baleset bekövetkezéséhez vezetett. Ilyen körülményt azonban az elsőfokú bíróság nem tudott megállapítani, megítélése szerint a baleset több módon is elhárítható lett volna, egyrészről az arra való határozott figyelemfelhívással, hogy a diákok ne próbálják meg átugrani a labdát, másrészről azzal, ha nem kapnak olyan feladatot a gyermekek, ami magában hordozza a baleset veszélyét. Utalt arra is, hogy a guruló labdák kikerülése egyértelműen olyan feladat, amely magában hordozza a baleset veszélyét. Tekintettel arra, hogy mindezek alapján elháríthatatlan körülmény hiányában az oktatási intézmény felelőssége objektív, az elsőfokú bíróság nem vizsgált olyan körülményeket, hogy mennyiben volt indokolt ilyen feladat adása a gyermekeknek, és a testnevelés, sport terén szerzett korábbi tapasztalataiknak egy ilyen feladat megfelelt-e életkorukra tekintettel. Megállapította: elháríthatatlan körülmény bizonyításának hiányában az oktatási intézmény attól függetlenül felel a bekövetkezett károkért, hogy az adott helyzetben elvárhatóan járt-e el vagy sem.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság, mint szükségtelent mellőzte a felajánlott tanúbizonyítást és az alperes bizonyítási kísérletre vonatkozó bizonyítási indítványát.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét azzal a pontosítással hagyta helyben, hogy az alperest a felperesekkel szemben teljeskörű sérelemdíj-fizetési és kártérítési kötelezettség terheli. Egyetértett az elsőfokú bíróság jogi indokaival. Hangsúlyozta: az elsőfokú bíróság arra tekintettel állapította meg az elháríthatatlanság hiányát, hogy a testnevelő tanár nem hívta fel a gyerekek figyelmét a gyakorlat előtt a labda esetleges átugrásának veszélyére, mert ő maga ezt nem kezelte reális veszélyhelyzeti lehetőségként. Rámutatott arra, hogy nem csak az I. rendű felperes, hanem más is a labdát átugorni kívánva szenvedett balesetet. Megítélése szerint erre a figyelmeztetésre azért is szükség lett volna, mert a peradatok szerint mintegy 50 hasonló korú (12-13 éves) gyerek zsúfolódott össze a viszonylag kis méretű tornateremben, ami — a zsúfoltság – már önmagában is nehezített körülmény a hasonló jellegű feladatok kivitelezése során, belekalkulálva ebbe a rendhagyó, „farsangi”, összevont tornaórának az átlagosnál kevésbé fegyelmezett hangulatát is. Utalt arra is, hogy ezt a gyakorlatot ebben a formájában, ott és akkor hajtották végre a gyerekek először, azaz körültekintőbben kellett volna a testnevelőnek a feladatot elmagyaráznia, az életkorukra, átlagos testmagasságukra is tekintettel. Megítélése szerint igaz ugyan, hogy egy labdának a kikerülése nyelvtani értelemben nem azonos egy labdának az átugrásával, azonban a gyermek és a serdülőkor határán lévő, a köztudomás szerint is ebben az életkorban az átlagos szintnél kockázatvállalóbb kiskamaszok esetében elképzelhető az is, hogy a kettő között nem tesz markáns különbséget a veszély felmérése és vállalása szempontjából, különösen ha a labdák nem szabályosan, az utasítás szerint oldalról, hanem — ahogy az a balesetről felvett jegyzőkönyvben is szerepelt szemből, „srégen” érkeznek, amikor a labdákkal érintkezés elkerülésére – a feladat sikeres végrehajtásának érdekében – más esély, mint az ugrás, nem is nagyon kínálkozott.
A másodfokú bíróság rámutatott arra: a tornatanárnak az I. rendű felperes ösztönös cselekedetét megakadályozni már nem volt módja, ennyiben az I. rendű felperes magatartása valóban elháríthatatlannak minősül, mint ahogy az is, hogy valaki egy ilyen helyzetben észszerűen vagy reflexszerűen cselekszik. Ennek ellenére úgy ítélte meg, hogy a baleset körültekintőbb feladatkiosztással megelőzhető lehetett volna. Kiemelte: ha a testnevelő tanár célja az volt, hogy a gyerekek a labdákat kizárólag oldalról kerüljék ki, azt indokolt lett volna – a labdák méretére is tekintettel – elmondani. Az ugrás ugyanakkor tiltva nem volt, a szabálytalan kivitelezés – a labda átugrása — automatikusan nem vont maga után kizárást a játékból, hiszen a játék lényege alapvetően mégis az volt, hogy a terem egyik végéből a másikba a játékos úgy érjen át, hogy a teste a mozgása során fittball labdákkal nem érintkezik. Megítélése szerint akár egy ilyen „kizárást” eredményező szabály bevezetésével, akár a tilalomra történő felhívással a baleset elkerülhető lehetett volna. Megállapította, hogy az egyébként az alperes által is kiváló sportolónak tekintett I. rendű felperes, ha a feladat végrehajtásával kapcsolatban a lényeges szabályokra és veszélyekre felhívják a figyelmet, azt helyesen próbálta volna kivitelezni.
A másodfokú bíróság egyetértett az alperesnek azzal a megállapításával, hogy egy testnevelési órán a legtöbb gyakorlat és a feladat magában hordozza a balesetveszélyt, de ebből nem vonható le az a következtetés, hogy emiatt az összes bekövetkezett baleset az intézményi felelősség szempontjából elháríthatatlan lenne. Hangsúlyozta: minden esetben vizsgálni szükséges, hogy az, ami történt, kizárólag a balesetet szenvedett személy elháríthatatlan magatartására visszavezethető-e, vagy abban más körülmények is szerepet játszottak. Kifejtette: a felperes által csatolt bírósági döntésekben (BDT2012. 677, BDT2018. 3833, Kúria Pfv.21.706/2018/7.szám) megjelennek az értékelés szempontjai az iskolákban, testnevelés órákon bekövetkezett balesetekkel kapcsolatban, nyomatékosan felhívva a figyelmet a megelőzés lehetőségére és fontosságára, amit az elháríthatóság szempontjából figyelembe kell venni. Hangsúlyozta a másodfokú bíróság azt is, hogy ezt a gyakorlatot azóta sem hajtják végre a testnevelés órákon a gyerekek az alperesi intézményben.
A másodfokú bíróság megítélése szerint a helyszíni bizonyítási kísérlet lefolytatásával kapcsolatos bizonyítási indítvány legfeljebb akkor lett volna indokolt, amennyiben az alperes vitatta volna, hogy a baleset bekövetkezett, illetőleg létrejöhetett-e azon a módon, ahogy azt az I. rendű felperes állította. A másodfokú bíróság nem tartotta szükségesnek annak bizonyítását, hogy a feladat végrehajtása milyen nehézségű. Utalt arra: a perben senki nem vitatta, hogy a fittball labdák könnyűek, sérülés okozására érintkezés során nem alkalmasak, azokba ütközve nem könnyű megbotlani, illetőleg azokra rálépni, mint a kisebb átmérőjű és nagyobb súlyú labdák esetén. Rámutatott arra, hogy még egy ilyen, könnyen kivitelezhető gyakorlat is veszélyeket rejthet magában, ha azt nem megfelelően hajtják végre. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezése mellett – tartalma szerint – kérte a kereset elutasítását. Megsértett jogszabályhelyként az Nktv. 59. § (3) bekezdését jelölte meg. Abban kérte a Kúria állásfoglalását, hogy a testnevelés órán szabad-e olyan feladatot adni a tanulóknak, amely magában hordozza az esetleges baleset, sérülés bekövetkezését, valamint a feladat kiadásakor a testnevelő tanárnak hogyan és milyen részletességgel kell felhívnia a tanulók figyelmét az esetleges baleset bekövetkezésének veszélyeire, van-e olyan kioktatási kötelezettsége a pedagógusnak, amely a feladattal kapcsolatos összes veszélyforrásra felhívja a figyelmet, és megtiltja az ilyen magatartást. Továbbra is állította, hogy a baleset azért következett be, mert az I. rendű felperes magatartása elháríthatatlan (a labda reflexből történő átugrása) volt. Szerinte az eljárt bíróságok jogszabályellenesen állapították meg azt, hogy I. rendű felperes magatartása elhárítható lett volna az alperes által, amelyre vonatkozóan különböző alperesi „helyes” magatartásokat soroltak föl, amellyel a baleset elhárítható lett volna. Állította, hogy a testnevelés órán a testnevelő tanár által kiadott mindegyik feladat magában hordozza a baleset veszélyét még akkor is, ha a feladat kiadása (annak részletezése, a balesetveszély ismertetése, a szabályos végrehajtás fontossága, a fegyelmezetlenség tiltása stb.) akár több időt vesz igénybe, mint az egész osztály részéről a feladat végrehajtása. Hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok szerint az oktatási intézmény akkor mentesülhet a felelősség alól, ha nem ad balesetveszélyes feladatot a gyerekeknek, azaz semmiféle feladatot nem ad. Kiemelte, hogy a légzőgyakorlatokon kívül nincs olyan feladat, amelynek végrehajtása során a balesetveszély ne állna fönn.
Előadta azt is, hogy a perbeli feladat nem egy (különösen) veszélyes, nehezen végrehajtható feladat volt, ennél sokkal bonyolultabb feladatokat is végre szoktak hajtani a gyerekek baleset bekövetkezése nélkül. Utalt arra is, hogy jelen esetben a feladat megértése nem kívánt semmiféle különös extra képességet egyik gyerektől sem, minden gyerek számára (beleértve a fiatalabb, 8-10 éves gyerekeket) egyértelmű volt, hogy egy guruló 55 cm-es gömbölyű tárgy kikerülése mit jelent. Állította, hogy a kikerülés semmiféleképpen sem jelentette az átugrást, viszont – ahogy I. rendű felperes a tárgyaláson elmondta – a guruló labdák előtt, amennyiben azt kikerülni nem tudták, meg lehetett állni. Az alperes kifejtette azt is, hogy nem versenyről volt szó, nem motiválhatta a gyerekeket a feladattól való eltérés annak érdekében, hogy gyorsabban érjenek át a terem túloldalára, mint a többi tanuló. Kiemelte: a lefolytatott bizonyítás eredményeképpen is a feladat egyértelműen nem az volt, hogy a labdák érintése nélkül jussanak át a terem túlsó végébe, hanem az, hogy a labdákat kikerülve hajtsák végre a feladatot.
Nem értett egyet azzal, hogy a labda reflexmozdulattal történő átugrásának veszélyére fel kellett volna hívni a figyelmet. Kifejtette: a reflex mozdulat, a reflexből történő cselekvés tiltására, annak veszélyességére hiába hívja fel a testnevelő tanár a gyerekek figyelmét, a reflex mozdulat olyan, hogy annak megkezdése előtt a mozdulatot végrehajtó tudatában sem jelenik meg az, milyen mozdulatot fog végrehajtani. Hangsúlyozta: ha ez a gyermek tudatában nem jelenik meg, akkor hiába is hívták volna fel a tanuló figyelmét a labda átugrásának veszélyére, ugyanis a labdát nem tudatosan, hanem reflex mozdulattal megpróbálhatta átugrani a gyermek. Erre figyelemmel nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a testnevelő tanár felhívta-e a figyelmet a labda átugrásának veszélyére. Álláspontja szerint a tanuló reflex, balesetbeszélyes mozdulatának tiltása, illetőleg annak megakadályozása fogalmilag kizárt. Érvelése szerint a baleset kizárólag azért következett be, mert I. rendű felperes (előre át, illetve ki nem gondolva, nem szándékosan) reflex mozdulattal (tudva azt, hogy a labdát kikerülni kell, vagy előtte megállni) próbálta meg a labdát átugrani, amely magatartása elháríthatatlan volt.
Vitatta, hogy a baleset bekövetkezésének a helyszíne zsúfolt lett volna. Állította, hogy a tornaterem azon része, ahol a labdákat kikerülve kellett a terem túlsó végébe eljutni, üres volt, ott csak a labdákat kerülgető gyermek tartózkodott. Erre figyelemmel hangsúlyozta, hogy a feladat végrehajtását a zsúfoltság sem akadályozta. Utalt arra is, hogy bár a feladatot a testnevelő tanár az eset óta nem merte a gyerekek részére kiadni, és az eset előtt ilyen feladatot a gyerekek még nem hajtottak végre, viszont játszottak már — többek között — labdajátékokat, amely labdajátékoknál érvelése szerint a testnevelő tanártól nem várható el, hogy a labdajátékok összes veszélyére felhívja a figyelmet. Állította, hogy a labdajátékok magukban hordozzák a baleset veszélyét, az összes többi testnevelési feladathoz hasonlóan, és annak összes veszélyére nem lehet a figyelmet felhívni.
Mindezek alapján az alperes arra hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében, hogy az I. rendű felperest ért baleset kizárólag azért következett be, mert I. rendű felperes (a károsult) olyan elháríthatatlan magatartást tanúsított, olyan elháríthatatlan mozdulatot tett, ami az Nktv. 59. § (3) bekezdés utolsó mondata alapján az alperes kártérítés fizetési kötelezettségét kizárja.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában fenntartását kérték. Állították, hogy a baleset az alperes részéről nem volt elháríthatatlan.
A Kúria döntése és jogi indokai
Az alperes a felülvizsgálati kérelmét azért terjesztette elő, mert álláspontja szerint az eljárt bíróságok megsértették az Nktv. 59. § (3) bekezdését, amikor nem állapították meg a mentesülését az I. rendű felperes elháríthatatlan magatartása miatt.
A Kúria a mentesülés kérdésében egyetértett az eljárt bíróságokkal, azonban jogi indokaikat nem osztotta teljes egészében. Az Nktv. 59. § (3) bekezdése alapján az óvoda, az iskola, a kollégium a gyermeknek, tanulónak az óvodai elhelyezéssel, tanulói jogviszonnyal, kollégiumi tagsági viszonnyal összefüggésben okozott kárért – a (3a) bekezdésben meghatározott kivétellel – vétkességére tekintet nélkül, teljes mértékben felel. A kártérítésre a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni azzal a kiegészítéssel, hogy a nevelési-oktatási intézmény felelőssége alól csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a kárt a működési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő. Nem kell megtéríteni a kárt, ha azt a károsult elháríthatatlan magatartása okozta. Helyesen hivatkoztak arra az eljárt bíróságok, hogy az itt szabályozott kártérítési felelősség tárgyi, objektív jellegű, azaz a károkozó a saját vétkességére tekintet nélkül felel azért a kárért, amely a működési körén belül következett be és nem elháríthatatlan. A kimentési körülményeket – amelyek szűken értelmezendőek – az Nktv. 59. § (3) bekezdés második és harmadik mondata tartalmazza.
Jelen eljárásban nem volt vitatott, hogy a baleset az I. rendű felperest a testnevelési órán érte, így a működési körön kívüliség bizonyítása nem volt az eljárás tárgya. Az alperes kizárólag arra hivatkozott, hogy a kárt az I. rendű felperes elháríthatatlan magatartása okozta, ezért az Nktv. 59. § (3) bekezdés harmadik mondata alapján kívánt mentesülni a felelősség alól. Az Nktv.-nek a káresemény időpontjában hatályos 62. § (1) bekezdés g) pontja kimondta, hogy a pedagógus kötelessége különösen – egyebek mellett – a gyermek testi-lelki egészségének fejlesztése és megóvása érdekében minden lehetséges erőfeszítés megtétele, amelyet felvilágosítással, a munka- és balesetvédelmi előírások betartásával és betartatásával, a veszélyhelyzetek feltárásával és elhárításával tehet meg. [Ez az előírás azóta átkerült a pedagógusok új életpályájáról szóló 2023. évi LII. törvény (a továbbiakban: Púé tv.) 67. § (1) bekezdés 7. pontjába.]
A Kúria egyetértett az alperessel abban, hogy a testnevelés órán szinte minden feladat balesetveszélyt hordoz magában és abban is, hogy minden lehetséges veszélyre nem lehet felhívni a tanulók figyelmét. De nem csak a testnevelés órán, hanem más tanórákon (például fizikai, kémiai kísérlet elvégzése során, vagy bármilyen egyéb, eszközhasználattal járó feladat elvégzése közben), sőt akár tanórai szünetekben is érheti baleset, illetve vagyoni hátrány a tanulókat. Nem következhet az Nktv. 59. § (3) bekezdéséből olyan elvárás, hogy az oktatási intézményben dolgozók mindig minden veszélyforrásra hívják fel a tanulók figyelmét, mert ez egyrészt teljesíthetetlen, hiszen senkinek nincs képzelőereje folyamatosan minden lehetséges veszélyforrás végig gondolásához, másrészt, ha lenne is, ez az előzetes kioktatás az időszükséglete folytán megbénítaná és lehetetlenné tenné az érdemi oktató tevékenységet. Ebből a megfontolásból viszont természetesen nem az következik, hogy semmilyen óvintézkedést, figyelmeztetést nem kell tenni. Az Nktv. 62. § (1) bekezdés g) pontja kifejezetten is előírt ilyen kötelezettséget a pedagógusok számára [jelenleg a Púé tv. 67. § (1) bekezdés 7. pontja írja elő]. Ez a kötelezettség – a megfogalmazásából következően („minden lehetséges erőfeszítést”) – az adott helyzetben elvárható magatartás tanúsítására vonatkozik. Mivel azonban az Nktv. 59. § (3) bekezdésén alapuló felelősség nem vétkességi, nem felróhatósági alapú, a magatartás elháríthatatlanságának sem az a sajátos ismertető jegye, hogy milyen elvárások fogalmazhatók meg a pedagógussal szemben. A károsult magatartásának az intézményi kárfelelősség alóli mentesülésre okot adó elháríthatatlansága akkor állapítható meg, ha a károsulti magatartás a károsodást eredményező szituációval inadekvát (oda nem illő) volt. Ilyen lehet egy rendkívüli, az észszerű megítélés szerint teljesen váratlan, meglepetésszerű cselekmény. A működési körön belül ugyanis az intézménynek viselnie kell minden olyan magatartás következményét, amely a működéssel szokásosan együtt jár vagy együtt járhat, még ha nem kívánatos is. Amennyiben már az is mentesülésre adna okot, ha a tanuló az adott szituációhoz illeszkedő, de nem optimális, ugyanakkor nem megakadályozható magatartást tanúsított, a szabályozás lényege veszne el.
Ennek tükrében kell megállapítani, hogy adott esetben az I. rendű felperes magatartása elháríthatatlan volt-e. Az elháríthatatlanságot az eseménysor láncolata alapján, egyedileg kell vizsgálni, figyelembe véve a kár bekövetkezésének teljes folyamatát, ahogy azt az ügyben eljárt bíróságok is tették. Nem annak van döntő jelentősége, hogy mi az a magatartás, amely miatt végső soron a kár bekövetkezett (hogy a labdát az I. rendű felperes átugrani próbálta és nem kikerülte), hanem annak, hogy az kiszámíthatatlan, az adott szituációval szokásosan nem összeegyeztethető, észszerűen nem várható volt-e, vagy másképpen: az adott eseménysorban reálisan számítani lehetett-e arra, hogy a károsult az adott magatartást is választhatja.
A testnevelő tanár a labdajáték elvárt végrehajtásának módját elmagyarázta. Az I. rendű felperesnek testnevelési órán, a tanár utasítása alapján guruló, oldalról érkező fittball labdákat kikerülve kellett eljutnia a terem egyik végéből a másikba. De számítani lehetett arra is, hogy nem minden gyermek lesz szigorúan szabálykövető, különösen egy kötetlenebb hangulatú (farsangi) foglalkozáson. Nem tekinthető sem az adott szituációhoz (rendhagyó játékos foglalkozás), sem a résztvevők életkorához (12-13 éves gyermekek) nem illő, érthetetlen, ésszerűtlenül váratlan fordulatnak, hogy lesz, aki nem szabályosan gurítja a labdát, és előfordulhat az is, hogy valaki a cél elérésének (a labdával érintkezés elkerülésének) a meghatározottól eltérő módját (az átugrást) választja. Az I. rendű felperes is az utasítástól eltérő mozdulatot tett. Ez azonban az adott szituációval nem volt összeegyeztethetetlen, hiszen ezzel éppen a kapott feladatot próbálta megoldani, csak éppen nem helyesen. Mozdulata már azért sem tekinthető oda nem illőnek, mert ösztönös, reflexszerű mozdulat volt. Ezért magatartása az Nktv. 59. § (3) bekezdés alkalmazása szempontjából nem minősül elháríthatatlannak, függetlenül attól, hogy a felügyeletével megbízott pedagógusok mennyiben teljesítették az Nktv. 62. § (1) bekezdés g) pontjába foglalt kötelezettségüket. Az objektív felelősséget és a szűk mentesülési lehetőségeket figyelembe véve azt a következtetést lehet levonni, hogy ilyen és hasonló esetekben a jogalkotó szándéka arra irányult, hogy a baleset bekövetkezésének a kockázatát ne a tanuló, hanem az oktatási intézmény viselje.
A kifejtettekre tekintettel az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy az alperes az objektív felelősség alól magát kimenteni nem tudta, az Nktv. szerinti kártérítési kötelezettsége fennáll, ezért a Kúria a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.
Pfv.VI.21.019/2024/5.
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
2025/IV/2
Tárgyszavak
bírósági jogkörben okozott kár, gépkocsi kárrendezés kármegosztás, szabálysértés
A szabálysértési ügyben eljárt bíróság a szabálysértés súlyának vizsgálata során nem vont le kirívóan okszerűtlen következtetést, eljárása nem állt okozati összefüggésben a balesetben részes felperes megjelölt kárával, ezért a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti kereset nem volt alapos.
A biztosított felperessel szemben támasztott kártérítési igények megalapozottságáról és kielégítéséről a biztosító maga jogosult dönteni.
A felperes ebből eredő díjfizetési kötelezettsége, a biztosítási szerződés teljesítésével kapcsolatos vita rendezésének költségei és a balesetben részes másik jármű vezetőjével szembeni szabálysértési eljárás, az ott született határozatok között közvetlen okozati összefüggés nem áll fenn.
Gfbt. 12. §, Ptk. 6:548.§ (1) bekezdése és a Ptk. 6:519.§, 6:549.§ (1) bekezdése
Az elsőfokú bíróság ítélete
A felperes városi belterületen közlekedett a Suzuki Alto típusú személygépkocsival. Ugyanebben az időpontban a másik részese Fiat Marea típusú személygépkocsival a parkolóterületről az úttestre merőlegesen, hátramenetben szándékozott bekapcsolódni a forgalomba, melynek során gépjárműve hátsó részével nekiütközött a járművével szintén hátramenetet végrehajtó és a várakozó helyre beállni szándékozó felperesi személygépkocsinak.
A szabálysértési hatóság határozatával a másik részest az elsőbbség és az előzés szabályainak megsértése szabálysértés elkövetése miatt pénzbírsággal sújtotta. Megállapította, hogy a bekövetkezett balesetért a másik részes tartozik felelősséggel, mert az úttest széléről elinduló, a várakozó helyről az úttestre ráhajtó, az út más részéről, vagy útnak nem minősülő területről az úttestre ráhajtó jármű vezetőjének az úttesten haladó járművek és a gyalogosok részére elsőbbséget kell adnia. Rögzítette, hogy a felperesnek az adott közlekedési helyzetben elsőbbségadási kötelezettsége nem volt, az eljárás alá vont személy, a másik részes pedig a balesetért való felelősség alól csak akkor mentesülhetett volna, ha a tőle elvárt gondosság tanúsítása esetén sem ismerhette volna fel, hogy van a közlekedésnek olyan résztvevője, akinek elsőbbséget kell adnia. A határozat indokolása kitért arra is, hogy az eljárás alá vont személy észlelte a mögötte közlekedő felperesi járművet, ezért kellő körültekintéssel, a meggyőződési kötelezettség teljesítésével a baleset elkerülhető lett volna.
Az eljárás alá vont személy a szabálysértési hatóság határozatával szemben kifogást terjesztett elő, azt a járásbíróság (a továbbiakban: alperes) bírálta el. Végzésével a szabálysértési hatóság határozatát megváltoztatta, és az eljárás alá vont személyt figyelmeztetésben részesítette. A végzés indokolása szerint az eljárás irataira, különösen a rendelkezésre álló kamerafelvételekre figyelemmel a KRESZ 3.§ (1) bekezdés c) pontja, a 24.§ (1) bekezdése és a 33.§ (1) bekezdése alapján a baleset bekövetkezéséért az eljárás alá vont személy felelőssége állapítható meg. Az alperes ugyanakkor utalt arra, hogy a felperes, mint a balesetben részes másik jármű vezetője sem tanúsított közlekedése során kellő körültekintést, mert az általa végrehajtott hátramenet manőver szintén különös körültekintést igénylő közlekedési helyzet volt. Az alperes a határozat indokolásában rögzítette, hogy a szabálysértési hatóság az eljárás alá vont személy felelősségét helyesen mondta ki, csupán a joghátrány, a pénzbírság alkalmazását nem tartotta az elkövetett szabálysértéssel, a másik gépjármű vezetőjének esetleges közrehatásával arányban állónak.
Az eljárás alá vont személy a felperes felelősségbiztosítójától, igényelte kára megtérítését. A biztosító írásban tájékoztatta a felperest, hogy a balesetben részes felek vonatkozásában 50-50%-os mértékű kármegosztást alkalmazott, és erre figyelemmel a károsult részére 129.673 forintot térített. Felhívta a felperest ezen összeg negyvenöt napon belüli megfizetésére azzal, hogy ennek elmulasztása esetén a hátrányos díjbesorolás és a károkozói pótdíj alkalmazása alól nem mentesülhet.
A felperes a felhívásnak nem tett eleget; a hatóságok előtt a biztosító eljárását eredménytelenül kifogásolta, mert a Magyar Nemzeti Bankhoz benyújtott beadványa ellenére, illetve a Pénzügyi Békéltető Testület előtt kezdeményezett eljárás eredményeként sem került sor az intézkedés megváltoztatására.
A felperes keresetében bírósági jogkörben okozott kár megtérítése címén az alperest 1.448.673 forint (204.000 forint bonus – malus rendszerben megemelt díj, 129.673 forint biztosító által megtéríteni igényelt összeg, 180.000 forint gépjármű-értékcsökkenés, 750.000 forint és további 100.000 forint felkészülésre, beadványok szerkesztésére fordított idő ellenértéke, illetve készkiadások) megfizetésére kérte kötelezni.
Álláspontja szerint az alperes határozatának meghozatalakor nem vette figyelembe a szabálysértési hatóság indokolásában foglaltakat, és minden alap nélkül úgy foglalt állást, hogy ő (a felperes) sem tanúsított a közlekedése során kellő körültekintést. Eljárási jogai sérelmét is állította, mert az alperes meghallgatását nem foganatosította, indokolási kötelezettségének nem tett eleget, a határozattal szemben jogorvoslati jogot nem biztosított. Az eljárás alá vont személy, a másik részes pedig az alperes végzésére figyelemmel felelősségbiztosítójától, kára megtérítését eredményesen igényelte, mert a biztosító az alperesi határozat indokolását szem előtt tartva a balesetben részes felek vonatkozásában 50-50%-os mértékű kármegosztást alkalmazott.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, mert álláspontja szerint a kárfelelőssége feltételét jelentő kirívóan okszerűtlen mérlegelés, vagy kirívóan súlyos jogértelmezési hiba nem állapítható meg. Vitatta az állított károkozó magatartás és a biztosító felperes számára kárt okozó eljárása közötti okozati összefüggést, továbbá a felperes által követelt kártérítés összegét is.
Az elsőfokú bíróság kiegészített ítéletével a keresetet elutasította, és kötelezte a felperest perköltség, valamint illeték megfizetésére. Ítéletének indokolásában előre bocsátotta, hogy az alperes védekezése két irányú volt, egyrészt hivatkozott a felróhatóság körében a speciális kárfelelősséget kizáró körülményre, a kirívóan okszerűtlen mérlegelés vagy a kirívóan súlyos jogértelmezési hiba hiányára, másrészt a felperes által állított kár és az alperesi magatartás közötti okozati összefüggés hiányára. A Ptk.6:548. § (1) bekezdésében és a Ptk. 6:549.§ (1) bekezdésében foglalt feltételek vizsgálata során úgy foglalt állást, hogy az alperes a végzés meghozatalakor figyelemmel volt a szabálysértési hatóság irataiban foglaltakra, így az eljárásban meghallgatott személyek, köztük a felperes által előadottakra is. Az alkalmazott joghátrány tekintetében mérlegelte a felperesnek a közlekedési szituációban tanúsított magatartását, és ennek kapcsán rögzítette, hogy maga is különös körültekintést igénylő közlekedési műveletet hajtott végre, melynek során nem kellő figyelemmel járt el. Az alperes a végzésben a felperes esetleges közrehatásáról tett említést, azt nem állapította meg, hogy a felperes ténylegesen közrehatott a baleset bekövetkezésében. Mindezek alapján jutott arra a következtetésre, hogy a pénzbírság kiszabása aránytalanul súlyos jogkövetkezmény volt, így a szabálysértési határozatot megváltoztatva az eljárás alá vont személyt figyelmeztetésben részesítette. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az alperes részéről kirívóan okszerűtlen mérlegelés, vagy kirívóan súlyos jogértelmezési hiba nem volt megállapítható.
Az alperes védekezésében hivatkozott okozati összefüggés hiányával kapcsolatosan felhívta a Gfbt.12.§-át. E jogszabályi rendelkezés alapján a biztosítónak, mint a felperes kötelező felelősségbiztosítójának lehetősége volt a felelősség kérdésében dönteni, az alperes végzésében foglaltak e körben nem kötötték. Mindezek alapján úgy foglalt állást, hogy a biztosító által alkalmazott kármegosztás és a biztosító felperes által sérelmezett intézkedése nem hozható közvetlen okozati összefüggésbe az alperes eljárásával és a meghozott határozattal.
A felperes által hivatkozott eljárási szabálysértésekkel összefüggésben kiemelte, hogy az alperes eljárására a Szabs.tv.105.§ (1) bekezdése alapján, az eljárás alá vont személy törvényes határidőben előterjesztett kifogása folytán került sor. Mivel az eljárás alá vont személy a kifogásban nem kérte az ügy tárgyaláson történő elbírálását, ezért az alperes a kifogás tárgyában a Szabs.tv. 109.§-a szerint eljárva tárgyalás tartása nélkül, az iratok alapján döntött. A felperes így alaptalanul sérelmezte, hogy az alperes a kifogás tárgyában nem hallgatta meg, mert arra csak tárgyalás tartása esetén lett volna lehetőség. Az alperes a végzésében – amellyel szemben a Szabs.tv. szerint jogorvoslatnak nincs helye – eleget tett indokolási kötelezettségének is, megjelölte a KRESZ 3.§ (1) bekezdése c) pontját, a 24.§ (1) bekezdését és a 33.§ (1) bekezdését, számot adott arról, hogy milyen bizonyítékok alapján állapította meg az eljárás alá vont személy felelősségét, továbbá, hogy a joghátrány alkalmazása során milyen körülményeket vett figyelembe.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, amelyben annak részbeni megváltoztatásával az alperes kötelezését kérte kártérítés megfizetésére, valamint felmerült költségeinek viselésére. Fellebbezési érvelése szerint az elsőfokú bíróság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az alperes kifogásolt határozata tekintetében kirívóan okszerűtlen mérlegelés vagy kirívóan súlyos jogértelmezési hiba nem áll fenn. Az alperesnek rendelkezésére állt a rendőri jelentés, amely szerint az eljárás alá vont személy nem vitatta, hogy a hátramenet biztonságos elvégzéséhez szükséges körültekintést elmulasztotta, továbbá az ő felelősségét támasztotta alá a helyszínrajz, a fényképfelvételek és az elsőfokú szabálysértési határozatok tartalma is. Az alperes mindezekkel szemben lényegében konkrétumok nélkül, a szabálysértési ügyben eljárt bírósági titkár tanúkénti meghallgatására és a szakértő perbevonására irányuló bizonyítási indítványait mellőzve jutott arra a következtetésre, hogy a baleset bekövetkezésekor maga (a felperes) is hibázott. Mindezek alapján a Ptk. 6: 549.§ (1) bekezdésének és a Pp. 2.§ (2) bekezdésének, valamint 6.§-ának megsértését állítva a másodfokú bíróságtól a Pp. 369.§ (1) bekezdés c) pontja szerinti felülbírálati jogkör gyakorlásával eltérő jogi következtetés levonását, és keresetének teljesítését kérte.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Kiemelte, hogy a járásbíróság eljárása és határozata maradéktalanul megfelelt a vonatkozó anyagi és eljárásjogi rendelkezéseknek, döntését a bizonyítékok és egyéb adatok gondos, a logika szabályainak megfelelő mérlegelésével hozta meg, felróható magatartást nem tanúsított. Az okozati összefüggés hiányára alapított kifogása kapcsán hangsúlyozta, hogy a szabálysértési ügyben intézkedő járásbíróság nem vizsgálta és nem is vizsgálhatta a szabálysértés sértettje bárminemű felelősséget, csupán utalást tett az eljárás alá vont szabálysértési felelősségének súlya körében az esetleges sértetti közrehatás lehetőségére. Ez az utalás nem hozható oksági kapcsolatba azzal, hogy a kárrendezés során a biztosító hogyan foglalt állást a kárigény megalapozottságáról, a felelősség arányairól a káresetben részes felek viszonylatában. A másodfokú eljárásban perköltséget nem számított fel.
A másodfokú bíróság ítélete
A kereset elbírálása során az elsőfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésének akkor van helye, ha a kártérítés különös feltételei [Ptk. 6:548.§ (1) bekezdése és a 6:549.§ (1) bekezdése] mellett annak a Ptk. 6:519.§-a szerinti általános feltételei (jogellenes magatartás, a kár, a kettő közötti okozati összefüggés és a magatartás felróhatósága) is fennállnak. A felperes keresetét azért nem teljesítette, mert sem az alperes felróhatóságát (kirívóan okszerűtlen mérlegelés, illetve kirívóan súlyos jogértelmezési hiba), sem a megjelölt károk és az alperes kifogásolt magatartása közötti okozati összefüggést nem találta megállapíthatónak.
A felperes fellebbezési támadása szerint az elsőfokú bíróság a kártérítési felelősséget megalapozó magatartás megítélésénél nem megfelelően értékelte a rendelkezésre álló adatokat, amikor az alperes kirívóan okszerűtlen mérlegelését és súlyos jogértelmezési hibáját nem állapította meg. Nem érintette ugyanakkor a fellebbezés az okozati összefüggés hiányára vonatkozó elsőbírói következtetés helyességét.
A Pp. 370.§ (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörét – a perben nem releváns kivételektől eltekintve – az erre irányuló fellebbezési kérelemre, csatlakozó fellebbezésre, ellenkérelemre, azok korlátai között gyakorolja. Ilyen korlátnak minősülnek a Pp. 371.§ (1) bekezdés a) – d) pontjában megjelölt tartalmi követelmények körében előadottak.
A perbeli esetben a másodfokú bíróság felülbírálati jogkörének korlátait tehát nem csak az képezte, hogy a felperes milyen tartalmú másodfokú döntést kért, hanem fellebbezési kérelmének indokai is. A felperes érdemben nem támadta az elsőfokú bíróság okozati összefüggés hiányára vonatkozó megállapítását, ezért e körben a másodfokú bíróság sem vonhatott le a megállapított tényekből eltérő következtetést. Miután pedig a kártérítési felelősség fentebb részletezett feltételei konjunktívak, bármelyik feltétel, így a sérelmezett magatartás és az állított kár közötti okozati összefüggés hiánya is szükségszerűen a kártérítési kereset elutasítását eredményezi, az alperes felróhatósága, a kártérítési felelősségét megalapozó kirívóan okszerűtlen mérlegelés, illetve kirívóan súlyos jogértelmezési hiba kapcsán a fellebbezésben levonni kért eltérő jogi következtetés és minősítés sem vezethetett volna a keresetet elutasító elsőfokú ítélet megváltoztatásához.
A másodfokú bíróság ezért csupán utal arra, hogy az elsőfokú bíróság a Gfbt.12.§-ának helyes értelmezésével jutott arra a következtetésre, miszerint a biztosított felperessel szemben támasztott kártérítési igények megalapozottságáról és kielégítéséről a biztosító maga jogosult dönteni, és a bonus – malus rendszert is a biztosító üzemelteti a kártörténeti adatok felhasználásával. A felperes ebből eredő díjfizetési kötelezettsége, a biztosítási szerződés teljesítésével kapcsolatos vita rendezésének költségei és a balesetben részes másik jármű vezetőjével szembeni szabálysértési eljárás, az ott született határozatok között közvetlen okozati összefüggés nem áll fenn. Ez a következtetés a felperes járművének sérülés miatti értékcsökkenése kapcsán részletes elemzés nélkül is teljesen nyilvánvaló.
A felperes a fellebbezésében is azt hangsúlyozta, hogy az alperes a rendelkezésre álló bizonyítékokkal ellentétesen, kirívóan okszerűtlen mérlegeléssel állapított meg kettős felelősséget a balesetért úgy, hogy nem csak az eljárás alá vont személy, hanem az ő (a felperes) felelőssége is fennáll. Ezzel szemben a kárigény alapjaként hivatkozott bírósági határozat a bekövetkezett balesetért a szabálysértési eljárás alá vont járművezető felelősségét mondta ki. Ezen nem változtat, hogy a szabálysértési hatóság által alkalmazott hátrányos jogkövetkezmény megalapozottságának vizsgálata során értékelte az elkövetett szabálysértés súlyát, ebben a körben azt is, hogy az elsőbbség és előzés szabályainak a megsértésére milyen közlekedési helyzetben, milyen forgalmi viszonyok között került sor. Figyelemmel arra, hogy az eljárás alá vont személy a parkolóhelyről hátramenetben kihaladva a vele szomszédos parkolóhelyre hátramenetben behaladó felperesi járművel ütközött össze, nyilvánvalóan nem értékelhető teljesen okszerűtlen, megalapozatlan következtetésnek a felperes részéről is különös körültekintést igénylő közlekedési helyzetben indokolt figyelem hiányossága – függetlenül attól, hogy a felperes elsőbbségadásra feljogosító, az eljárás alá vont járművezető pedig elsőbbségadásra kötelezett helyzetben volt. Ennél többet, így a felperes felelősségét vagy annak hiányát a baleset bekövetkezésében az eljárt bíróságok a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti perben nem vizsgálhatták, ezért nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a jogi álláspontjára is figyelemmel a felperes által indítványozott további tanú és szakértői bizonyítást szükségtelenként mellőzte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Pécsi Ítélőtábla Pf.20068/2023/6.
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd
2025/IV/3
Tárgyszavak
jövedelempótló kártérítési járadék öregségi nyugdíjkorhatár személyi jövedelemadó
Az adójogi rendelkezések változása – a felek eltérő megállapodása hiányában – a károkozó jövedelempótló járadékfizetési kötelezettségét nem érinti.
rPtk. 198. §, 355. §, 356. §, Pp. 265.§, 342.§ (1) és (3) bekezdései, 370.§ (1) bekezdése, Art. 7.§ 31 pont a) alpontja és 46.§ (1) bekezdés b) pontja, Szja tv. 1. sz. mell. 1. 1.2. b) pontja
A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás
A felperes 1992. szeptember 10-én vasúti balesetet szenvedett, amelynek következtében rokkantsági nyugdíjra lett jogosult 2016. április 25-ig, a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig. A felek között a bíróság előtt folyamat folyamatban volt perekben a felperes javára a bíróság jogerősen jövedelempótló kártérítési járadék megfizetésére kötelezte az alperest, majd annak összegét a felek közös, peren kívüli megállapodásukkal 2008. június 1-től havi bruttó 71.284 forintra felemelték. Az alperes 2008. június 1. és 2016. április 30. között a megállapodás alapján a havi bruttó 71.284 forint jövedelempótló járadékot oly módon teljesítette, hogy annak személyi jövedelemadóval csökkentett nettó 60.591 forintos összegét fizette meg a felperes részére. Az alperes 2016. május 1-től 2020 március 31-ig a felperes részére a havi bruttó 71.284 forint teljes összegét folyósította, azonban 2020. április 1-től a járadék teljesítéseként havi 60.591 forintot folyósít a felperes részére arra hivatkozással, hogy az Szja tv 1. számú melléklet 1. pont 1.2. alpontjának b) pontja alapján a károsult felperes a rá irányadó nyugdíjkorhatárt 2016. április 25-én betöltötte, ezért az ellátás az adott időponttól adómentessé vált.
A kereseti kérelem és az alperes védekezése
A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság a felek között létrejött megállapodás alapján kötelezze az alperest 2020. április 1-től a megállapodásban szereplő 71.284 forint/hónap összegű jövedelempótló kártérítési járadék megfizetésére. Ezzel összefüggésben kérte, hogy az alperes a – felperesi álláspont szerint az alperes által egyoldalúan lecsökkentett – havi 60.591 forintban megfizetett járadék és a havi 71.284 forint összegű járadék közötti különbözetet, azaz 10.693 forint/hónap összegű járadékot 2020. április 1-től 2023. november 1-ig mint lejárt összegű fizetési kötelezettséget 470.492 forint összegben fizessen meg a részére.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Kiemelte, hogy a jövedelempótló kártérítési járadék összegét bruttó 71 284 forintban határozták meg. Erre tekintettel 2020 április hónaptól az általa havi nettó 60.591 forint összegben folyósított jövedelempótló járadék megfelel a hatályos jogszabályoknak tekintettel arra, hogy az utóbb öregségi nyugdíjra jogosulttá vált felperes részére megfizetett havi összegek személyi jövedelemadó mentesek, így a havi bruttó 71.284 forintból a 15%-os személyi jövedelemadóval csökkentett összegben történt átutalás a matematika szabályaira tekintettel is helytálló.
Az első- és másodfokú ítélet
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Indokolásában – egyebek mellett – hivatkozott a rPtk. 355. § (3) bekezdésére és 357. § (4) bekezdésére, az Szja tv. 1. melléklet 1. pont 1.2. alpont b) pontjában foglaltakra, valamint a Kúria Mfv.I.10.161/2019/14. számú ítéletére és úgy foglalt állást, hogy a 2016 áprilisa és 2020 áprilisa között a kifizetés tekintetében folytatott alperesi gyakorlat ellentételes volt az Szja tv. irányadó rendelkezéseivel, mivel a felperes részére a rá irányadó öregségi nyugdíjkorhatár betöltését követően az alperesnek a személyi jövedelemadó levonástól mentes nettó összegben, azaz 60.591 forintban kellett volna a jövedelempótló járadékot kiutalnia a felperes részére. Erre tekintettel azt állapította meg, hogy 2020. április 1-jétől a havi nettó 60.591 forint összegben megfizetett jövedelempótló kártérítési járadék a megfelelő. Megítélése szerint az alperes 2020 áprilisától az Szja tv.-ben foglaltak helyes értelmezése és alkalmazása mellett korrigálta a havonta kifizetett jövedelempótló járadék összegét, azt egyoldalúan nem csökkentette le, ezért az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította.
A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és az alperest 588.115 forint és járulékai megfizetésére kötelezte. Emellett 2024. november 1-től havi bruttó 71.284 forint összegű jövedelempótló kártérítési járadékot is megállapított azzal, hogy amíg az adott jövedelempótló kártérítési járadék a hatályos jogszabályi rendelkezések alapján adómentes bevételnek minősül, addig a járadék felperesnek kifizetendő nettó összege azonos a járadék bruttó összegével; a keresetet ezt meghaladóan elutasította. Indokolása szerint a felek a járadékot havi bruttó összegben határozták meg, a szerződést azóta nem módosították. Megállapította, hogy a peres felek közötti perbeli vita abban állt, hogy a szerződés teljesítéseként 2020. április 1-től az alperes a felperes részére havi 71.284 forint összeg kifizetésére, vagy az adott összeg 15%-os mértékű személyi jövedelemadóval csökkentett mértékének megfelelő havi 60.591 forintos összegnek a kifizetésére köteles-e.
Megítélése szerint a perben hivatkozott, a Kúria Mfv.I.10.161/2019/14. szám alatti ítéletében rögzített jogértelmezés {különösen a [43]-[44] bekezdés} a jelen perbeli kereset érdemi elbírálására nem vonatkoztatható, mert nem áll fenn az ügyazonosság, ugyanis ebben a perben a bíróságnak nem kellett érdemi döntést hoznia a felperest megillető jövedelempótló kártérítési járadék összegéről (felemeléséről, leszállításáról).
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy az Szja tv. 1. számú mellékletének 1. 1.2. b) pontjának a perrel érintett időszakban és jelenleg is hatályban lévő rendelkezése nem támasztja alá az alperesi és az elsőfokú bíróság általi jogértelmezést. Megítélése szerint abból a körülményből, hogy a felperesnek járó jövedelempótló kártérítési járadék 2016. április 25-e óta a jelenlegi időpontig az Szja tv. alapján adómentes bevételnek minősül, nem az következik, hogy a felek közötti szerződésben bruttó összegben meghatározott járadékot az alperesnek 15%-os mértékű személyi jövedelemadóval csökkentett mértékben, azaz az így számított „nettó összegben” kellene a felperes részére kifizetnie. Hangsúlyozta: a jövedelempótló járadék összege – a felek által megkötött megállapodás kifejezett rendelkezése alapján – bruttó összeget jelent. Az pedig, hogy ezen havonta esedékes összegek milyen közterheket (adót, járulékot) tartalmaznak, vagy nem tartalmaznak, mennyi azok tényleges nettója – magánjogi relációban – a felek megállapodásán túlmutató adó- és társadalombiztosítási jogi kérdés. E körben hivatkozott a Kúria Kfv.IX.37.949/2019/5. számú ítéletére. Utalt arra, hogy az alperesnek mint az Art.) 7. § 31. pont a) alpontja és az Szja tv. szerint kifizetőnek minősülő jogi személynek a feladatkörébe tartozott – amíg az személyi jövedelemadó-köteles bevételnek minősült –, hogy a felperesnek juttatott jövedelempótló kártérítési járadék tekintetében a járadékot terhelő személyi jövedelemadót adólevonással megállapítsa [Art. 46. § (1) bekezdés b) pontja], valamint abból a személyi jövedelemadó-előleget levonja és azt az állami adóhatóság részére befizesse. Erre figyelemmel a felek közötti szerződésben a bruttó összegben megállapított havi kártérítési járadék személyi jövedelemadó-előleggel csökkentett része kerülhetett a felperesnek, mint jogosultnak kifizetésre. Utalt arra, hogy attól az időponttól, amikor a perbeli jövedelempótló kártérítési járadék az Szja tv. 1. számú mellékletének 1. 1.2. b) pontja alapján adómentes bevétellé vált, az alperesnek, mint a járadék folyósítójának a járadék bruttó összegéből sem adóelőleg-levonási kötelezettsége, sem adóelőleg-levonási joga nem áll fenn, ezért a felek szerződésében meghatározott járadékösszeget minden levonás nélkül, azaz annak a teljes bruttó összegében kell a felperes részére kifizetnie. Mindezeket a másodfokú bíróság irányadónak tartotta a keresettel érintett 2020. április 1-től a jelenlegi időpontig terjedő időintervallumra, továbbá a jövőre nézve is mindaddig, amíg a felperest megillető járadék a hatályos adójogi szabályozás alapján adómentes bevételnek minősül. Mindezek alapján megállapította, hogy a felperes keresete túlnyomórészt alapos.
A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezése mellett elsődlegesen a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalát, a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte. Megsértett jogszabályhelyként a rPtk. 355. §-át, 356. §-át, 198. §-át, 200. §-át, 216. §-át, valamint a Pp. 265.§-át, 342.§ (1) és (3) bekezdését, továbbá 370.§ (1) bekezdését jelölte meg. Állította, hogy sérült az Art. 7.§ 31 pont a) alpontja, és 46.§ (1) bekezdés b) pontja is, mert a másodfokú bíróság ezen jogszabályhelyekre alapítva hozta meg az ítéletét úgy, hogy ezekre a felperes sem a keresetében, sem a fellebbezésében nem hivatkozott.
Elsődlegesen hivatkozott arra, hogy az elsőfokon eljáró bíróság akkor követte el az első súlyos eljárásjogi szabálysértést, amikor a Pp. 192. § (2) bekezdése ellenére a jogi képviselővel eljáró felperes részére határidő biztosított a helyes jogalap megjelölésére. Sérelmezte, hogy a felperes kereseti jogállítása a régi Ptk. 198. §, 200. §, 216. §-án alapult, majd kizárólag a fellebbezésben hivatkozott új jogállításként az Szja tv. 1. sz. mellékletének 1. 1.2 b) pontjára. Állította, hogy a másodfokú bíróság jogszabályba ütköző módon járadékemelést hajtott végre azáltal, hogy akként rendelkezett, hogy a felek megállapodásában szereplő bruttó járadékot nettó összegben ítélte meg a felperes részére. Hangsúlyozta, hogy ilyen kérelme a felperesnek nem volt. Hivatkozott a rPtk. 356. §-ára, amely a keresetpótló vagy jövedelempótló járadékra való jogosultság feltételeit és a kiszámítás módját tartalmazza. Véleménye szerint a hivatkozott jogszabályhely (2) bekezdése a kiszámítás vonatkozásában leírja, hogy a járadék mindig a társadalombiztosítási ellátásokkal csökkentett összeg, azaz már csak személyi jövedelemadót tartalmazó összeg, amely szintén a Szja tv-ből következik, mivel akárcsak minden munkaviszonyból származó jövedelem után a kifizetőnek személyi jövedelemadó fizetési kötelezettsége áll fenn. Állította, hogy nem állt szándékában olyan megállapodást kötni, amelynek eredményeként a felperes járadéka a nyugdíjkorhatár betöltését követően növekedik, a kifizetés a számára terhesebb lesz. Érvelése szerint a felperest ért kár mértéke, azaz a járadék összege ebben az esetben mindig a nettó összeg, ez kompenzálja a károsultat ért vagyoni hátrányt a jövedelem tekintetében. Kiemelte, hogy önmagában az a tény, hogy a felperes elérte a nyugdíjkorhatárt, a járadéka nagysága, az őt ért kár mértéke nem változott, a felperest megillető kompenzáció ugyanúgy csak a nettó összegű járadék lehet. Hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság ítélete a káronszerzés tilalmába ütközik. Kifejtette, hogy a rPtk., az Art. és az Szja tv. relációjában a felperest megillető kártérítési járadék a nyugdíjkorhatár betöltését követően nem emelkedhet, valamennyi jogszabályt együttesen kell értelmezni.
Nem értett egyet a másodfokú bírósággal abban sem, hogy a Kúria Mfv.I.10.161/2019/14. számú ítélete a tárgyi ügyben nem alkalmazható. Állította, hogy nem a járadék leszállítására irányuló kérelem körében hivatkozott a kúriai döntésre, hanem abban a vonatkozásban, hogy a tárgyi ügyben is a Kúria döntését megelőzően a másodfokú eljárásban bruttó összegű járadék fizetésére történő kötelezés szerepelt az ítéletben, de a nyugdíjkorhatár betöltését követően ez járadék már nettó összegű lett, amelynek indokát a Kúria a hivatkozott ügy [43] bekezdésében adta meg. Állította, hogy erre figyelemmel másodfokú bíróság az ítéletében eltért a Kúria precedensképes határozatában foglaltaktól, mivel az Szja tv. 1. számú mellékletének 1.1.2. b) pontjából ellentétes következtetést vont le. Hangsúlyozta: a hivatkozott ügyben a döntés nettó összegű marasztalást tartalmaz, annak megállapítása mellett, hogy a munkáltatónak nincs személyi jövedelemadó levonási és befizetési kötelezettsége, amelyből álláspontja szerint az következik, hogy a járadék csak a nettó összeg. Álláspontja szerint a jogalkotó célja bizonyosan nem az volt a kártérítés szabályainak megalkotásakor, hogy önmagában a nyugdíjkorhatár betöltése a károsultaknál ex lege járadékemelést eredményezzen.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Kúria döntése és jogi indokai
Az alperes felülvizsgálati kérelmében hivatkozott arra, hogy a másodfokú bíróság olyan jogszabályhelyekre alapította az ítéletét, amelyre a felperes sem a keresetében, sem pedig a fellebbezésében nem hivatkozott. Nem vitás, hogy a Pp. 2. § (2) bekezdése szerint a bíróság – törvény eltérő rendelkezései hiányában – a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. Az alperes állításával ellentétben azonban nem sérült a Pp. 342. § (1) és (3) bekezdése, valamint a Pp. 370. § (1) bekezdése szerinti felülbírálati korlátozás sem. A felperesnek ugyanis a jogalap megjelölése útján kell az érvényesített jogot megjelölnie [Pp. 170. § (2) bekezdés b) pont], amely a jogállítást jelenti. A jogállítást alapvetően kétféle módon teheti meg. Egyrészt a jog alapjául szolgáló konkrét jogszabályhely megjelölésével, másrészt a jog alapjául szolgáló azon jogszabályi rendelkezési tartalom megnevezésével, ami az érvényesített alanyi jogot adja (Kúria Pfv.20.113/2024/6.). A bíróság a kereseti kérelemhez és a jogállításhoz van teljesen kötve [Pp. 342. § (1) és (3) bekezdés], a felek jogi érveléséhez azonban nem. A Bszi.) 2. § (2) bekezdése alapján a bíróságnak jogalkalmazási tevékenysége során a jogszabályok érvényesülését kell biztosítania, így az érvényesített jogon, a kereseti kérelmen és az ellenkérelmen belül a fél jogi érvelésétől eltérő indokok mentén is határozhat (Kúria Pfv.20.640/2023/8., Pfv.20.807/2023/5.). Utal arra is a Kúria, hogy a bíróság a felek által állított tényekhez részben van kötve, mert bár hivatalból nem bizonyíthat [Pp. 276. § (2) bekezdés], de érdemi döntése során olyan tényeket is figyelembe vehet, amelyekre a felek nem hivatkoztak (Kúria Gfv.30.120/2023/8.). A perbeli esetben a másodfokú bíróság a döntése során nem bizonyítékértékelést végzett és nem eltérő tényeket állapított meg, hanem az elsőfokú bíróság által megállapított tényeket értékelte eltérően. Rámutat a Kúria, hogy a fellebbezés fellebbviteli jellegű, teljes átszármaztató hatályú, rendes perorvoslat. A fellebbezéssel az elsőfokú bíróság hatásköre teljesen átszáll a másodfokú bíróságra oly módon, hogy a jogsérelem orvoslása körében a másodfokú bíróság maga hozhatja meg a törvénynek megfelelő határozatot, vagyis az ügy érdemében dönthet (Kúria Pfv.20.963/2022/6.). Az adott ügyben a másodfokú bíróság értelmezte helytállóan a felek közötti szerződés tartalmát, amelyre figyelemmel fellebbezés korlátaira tekintettel hozta meg az elsőfokú bíróságtól eltérő döntését. Nem sérült tehát a Pp. 342.§ (1) és (3) bekezdése, 370. § (1) bekezdése, továbbá az Art. 7.§ 31 pont a) alpontja, és 46.§ (1) bekezdés b) pontja sem.
Az alperes tévesen állította azt is, hogy a másodfokú bíróság járadékemelést hajtott végre, ezáltal sérült a rPtk. 356. §-a. Azt a felek egyezően adták elő, hogy a felperes járadéka 2008. június 1-től havi bruttó 71.284 forint volt. Az sem volt vitatott, hogy a felperes jövedelempótló járadékát 2016. április 25-től kezdődően személyi jövedelemadó nem terheli. Azonban az eljárt bíróságok eltérően értelmezték az alperes jövedelempótló járadékfizetési kötelezettségét ettől az időponttól kezdődően. A Kúria ebben a kérdésben a másodfokú bírósággal értett egyet. Alaptalanul állította az alperes, hogy a másodfokú bíróság megsértette a káronszerzés tilalmát. A felperes járadéka ugyanis mindvégig 71.284 forint volt, azonban az öregségi nyugdíjkorhatár betöltéséig az Szja. tv. értelmében adófizetési kötelezettség terhelte, amelyet az alperes teljesített az Art. és az Szja. tv. szerint. Ez azt jelentette, hogy a felperes mindaddig nem jutott hozzá a teljes összegű járadékához, amíg azt – a felek megállapodásán kívül eső kötelezettség folytán – adófizetési kötelezettség terhelte. Szó sincs arról, hogy a nyugdíjkorhatár betöltésével a felperes járadéka automatikusan emelkedett volna. A másodfokú bíróság helyesen fejtette ki, hogy amíg a felperest megillető járadék az adójogi szabályozás alapján adómentes bevételnek minősül, addig az alperest a teljes összegű járadék kifizetése teljes egészében a felperes részére terheli. Éppen az alperes járadékfizetési kötelezettsége válna könnyebbé, amennyiben a személyi jövedelemadó összegét sem a felperesnek, sem az adóhatóság részére nem kellene teljesítenie. A jövedelempótló járadék vonatkozásában az adójogi rendelkezések pedig nyilvánvalóan a felperes anyagi helyzetét befolyásolják, nem pedig az alperesét. A Kúria utal arra is, hogy a jogalkotó célja a kártérítés szabályainak megalkotásakor az sem lehetett, hogy önmagában a nyugdíjkorhatár betöltése a károkozónál ex lege járadékcsökkenést eredményezzen. Mindezek alapján a Kúria egyetértett a másodfokú bíróság e körben kifejtett jogi indokaival, ezért arra csak visszautal.
A Kúria osztotta a másodfokú bíróság álláspontját abban is, hogy az alperes által hivatkozott, Kúria által hozott Mfv.10.161/2019/14. számú ügy megállapításai a jelen ügy elbírálására nem vonatkoztathatóak. Az úgynevezett ügyazonosság összetett, esetenként vizsgálandó fogalom, legalább a releváns tények lényegi hasonlóságát és az alkalmazott anyagi jogi szabály egyezőségét kívánja meg. Ezek bármelyikének hiánya a konkrét ügy és a precedenshatározat jogegységi szempontú összevetését kizárja. A Kúria jelen ügyben – a másodfokú bírósággal egyezően – úgy ítélte meg, hogy az eltérés vizsgálata szempontjából szükséges ügyazonosság (a releváns tények lényegi hasonlósága és az alkalmazott anyagi jogi szabály egyezősége) nem áll fenn. Az alperes által hivatkozott referencia határozat munkaügyi jogviszonyon alapult, tárgya a munkajogi káresemény által csökkentett valós nyugdíj és a káresemény nélkül elérhető ideális nyugdíj közötti számítás volt, a két összeg különbözetét kitevő keresetveszteségi járadék összegének meghatározhatóságához. Abban az esetben az összevetésre kerülő összegek mindegyike adómentesnek minősült, így értelemszerűen különbözetükre sem terhelődhetett adófizetési kötelezettség. A jelen ügy viszont polgári jogi kártérítési jogviszonyon alapult, tárgya a felek közötti megállapodás szerinti teljesítési kötelezettség mértéke volt, amelyet bruttó számítási alapból kiindulva kellett meghatározni az adójogi szabályok figyelembevételével. Mindezek alapján a Kúria megállapította: mivel a jogerős ítélet és a referencia határozat tényállása a feltett jogkérdés tekintetében releváns tények tekintetében jelentősen eltért, ezért ügyazonosság hiányában a jogerős ítéletnek a hivatkozott határozattól való eltérése vizsgálatára nincs lehetőség.
A Kúria a nem jogszabálysértő jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Kúria Pfv.VI.20.090/2025/7.
Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd