Tárgyszavak

I. Veszélyes üzemi felelősség esetén a kimentéshez megkövetelt, a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok két feltétel egyidejű fennállását jelenti: a kár okának egyrészt a veszélyes üzem működési körébe nem tartozónak, vagyis külsőnek, másrészt elháríthatatlannak kell lennie. A konjunktivitásból következően bármelyik feltétel hiánya a másik feltétel fennállásának vizsgálatát szükségtelenné teszi.
 

II. A veszélyes üzem működési körén kívül eső, külső ok vizsgálatánál a balesethez vezető közlekedési helyzetet is értékelni kell.

III. Az elévülés nem más, mint az időmúlásnak – a Ptk. 6:21. §-ában a jogvesztéstől megkülönböztetett, a követelés bírósági eljárásban való érvényesíthetőségét megszüntető – anyagi jogi joghatása. Számítására ezért értelemszerűen a Ptk. 8:3. §-ának rendelkezései irányadóak.

 

IV. A Ptk. 8:3. § (3) bekezdése munkanap és munkaszüneti nap között tesz különbséget, és arra az esetre rendelkezik az eltérő határidő-számításról, ha a határidő utolsó napja nem munkanap. Vagyis: e jogszabályhely alkalmazása során a munkaszüneti nap fogalma nem szűkíthető le annak az Mt. által használt definíciójára.

 

Ptk. 6:22. § (2) bek.,6:23. § (4) bek., 6:25. § (1) bek.,6:532.§, 6:533. § (2) bek., és Ptk. 6:535. § (1) bek., 6:538. §

 

 

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

 

Az I. rendű felperes 2016. június 30 – án külföldön, autópályán egy járműszerelvény utasaként közlekedési baleset részese volt, amelyben életveszélyes sérüléseket és egészségkárosodást szenvedett.

 

A baleset előzménye az volt, hogy egy járműszerelvény az autópálya jobb oldali külső sávjában lassítva megállt az előtte kialakult forgalmi helyzet miatt. Ezt az ugyanabban a forgalmi sávban mögötte haladó nyerges vontató járműszerelvény vezetője későn észlelte, emiatt hirtelen fékezésre kényszerült. Ennek következtében a járműve elveszítette a stabilitását, a vontatott félpótkocsi balra kilendült, majd nekiütközött az előtte megállt járműnek. Az I. rendű felperest utasként szállító jármű közvetlenül a vészfékezés miatt stabilitását vesztett járműszerelvény mögött haladt. E jármű vezetője a veszélyhelyzet elhárítása érdekében – vezetői hiba nélkül – balra kormányozta a járművét, majd erőteljes fékezésbe kezdett, azonban az előtte haladó járműszerelvény ütközése következtében lerövidült féktávolság miatt nem tudta elkerülni, hogy a járműve balra a kilendült félpótkocsinak ütközzön.

 

Az I. rendű felperest szállító jármű üzemben tartója az alperessel állt kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási jogviszonyban.

A II-III. rendű felperesek az I. rendű felperes gyermekei.

 

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

A felperesek keresetükben az I. rendű felperes javára kártérítés, valamint mindhármuk javára sérelemdíj megfizetésére kérték kötelezni az alperest. A kereset jogalapjaként – egyebek mellett – a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:524. § (1) bekezdését jelölték meg.

 

Az alperes – elévülési kifogást is tartalmazó – érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.

 

Az első- és másodfokú közbenső ítélet

 

Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperes köteles az I. rendű felperes 2016. június 30-i közúti balesetével okozati összefüggésben az I. rendű felperest ért kár és a felpereseket ért nem vagyoni hátrány kompenzálására alkalmas sérelemdíj megfizetésére.

A 864/2007/EK rendelet (Róma II.) 4. cikk (2) bekezdése alapján a perben a magyar jogot alkalmazta.

 

Rámutatott: a veszélyes üzemi felelősség alóli kimentéshez az alperes részéről annak bizonyítására volt szükség, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a biztosítottjának, az I. rendű felperest szállító jármű üzemben tartójának fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül esett, továbbá a baleset és az I. rendű felperes baleseti sérülése objektíve elháríthatatlan volt. Az alperes védekezésére figyelemmel részletesen ismertette a perben kirendelt igazságügyi gépjárműszakértő szakvéleményének lényeges megállapításait. Azok alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperesek nem vagyoni sérelmének és az I. rendű felperes kárainak bekövetkezése objektíve elkerülhető lett volna abban az esetben, ha az alperes által biztosított jármű vezetője a közlekedési vészhelyzet elhárításának módjai közül nem a balra kormányzást, hanem az azonnali fékezést választotta volna, majd az előtte bebicsakló járműszerelvény észlelését követően jobbra előre kormányozta volna az általa vezetett járművet. Értékelte, hogy a baleset elkerüléséhez vezethetett volna a választott vezetéstechnikai megoldás mellett az is, ha további balra kormányzást végez, vagy ha nagyobb követési távolságot tart a jármű vezetője. Hivatkozása szerint ezek az elméleti baleset-elhárítási lehetőségek kizárták az alperes veszélyes üzemi felelősség alóli eredményes kimentését, tekintettel arra is, hogy az alperes által biztosított jármű vezetőjének magatartása az általános felelősségi szabályok szerint felróható is volt. Az objektív alapú felelősség miatt annak sem tulajdonított jelentőséget, hogy a baleset elhárítására alkalmas megoldás a veszélyhelyzet felismerésekor mennyire tűnt kedvezőnek a járművezető számára, és a jármű vezetője az ütközés elkerülhetetlenségét nem láthatta előre.

 

Mindezek miatt azt állapította meg, hogy az I. rendű felperest szállító járműszerelvény üzemben tartójának fennáll a kártérítési felelőssége, egyúttal az alperest a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 12. §-a és 28. § (1) bekezdése, valamint az e jogszabályi rendelkezésekkel összhangban álló felelősségbiztosítási szerződés (ÁSZF) 9. §-a és 10. § (1) bekezdése alapján helytállási kötelezettség terheli. Utalt arra, hogy a balesetben részes és az annak bekövetkezéséért felelős más személyek közös károkozásának csak a károkozók egymás közti viszonyában volt jelentősége, mert az általuk okozott kárért a felelősségük a felperesekkel szemben a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése szerint egyetemleges.

Az alperes elévülési kifogásának elbírálásakor abból indult ki, hogy a Ptk. 6:532. §-a szerint a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes, és ezért az egyes kártérítési igényeknél külön-külön értékelte a károk szubjektív hatályú jogi tényeit. Az I. rendű felperesnek a baleset következtében felmerült ápolási és gondozási kiadásai, valamint a jövőbeli járadékigény vonatkozásában azt rögzítette, hogy azok szükségképpen a balesetet követő időpontban keletkeztek. A sérelemdíj-követelések vonatkozásában kifejtette, hogy azok elévülésének kezdő időpontja nem a károkozás, hanem a nem vagyoni károsodás bekövetkezésének időpontjától függött, amely álláspontja szerint nem a baleset időpontjával volt azonos. Ezzel összefüggésben utalt arra, hogy a felperesek a nem vagyoni hátrányok mértékéről sem szerezhettek tudomást a baleset megtörténtekor, ezért a követeléseiket nem is tudták érvényesíteni. Ezt a követelés érvényesítését menthető okból akadályozó körülménynek tekintette, amely a Ptk. 6:24. § alapján az elévülés nyugvását eredményezte.

Figyelemmel volt arra, hogy a keresetlevél 2019. július 1-jén érkezett a bíróságra, és azt a felperesek a visszautasítást követően újból előterjesztették, ezért a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 178. § (1) bekezdése szerint a keresetlevél beadásának jogi hatályai fennmaradtak. Nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy a hároméves elévülési idő utolsó napja, 2019. június 30. munkaszüneti napra, vasárnapra esett, mert az anyagi jogszabály által megszabott határidő az utolsó napon minden körülmények között lejár. Kiemelte, hogy az anyagi jogi elévülési határidő elmulasztása nem menthető ki eljárásjogi, a Pp. 146. § (5) bekezdésében írt szabályra hivatkozással. Mindezek alapján azt a következtetést vonta le, hogy a felperesek követelései nem évültek el.

 

Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét helybenhagyta.

Az elévülési kifogással kapcsolatban hivatkozott arra, hogy a 4/2003. Polgári jogegységi határozat értelmében a keresetlevél benyújtására a jogszabályban megállapított határidő számítására nem alkalmazhatók a polgári perrendtartás törvényi szabályai, hanem arra az anyagi jogi határidők számítására vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Ennek megfelelően idézte a Ptk. 8:3. § (2) és (3) bekezdését. Figyelembe vette, hogy a perben érvényesített követeléseknek a Ptk. 6:538. §-ában meghatározott hároméves elévülési ideje legkorábban az I. rendű felperest ért baleset bekövetkezésének napján, 2016. június 30-án kezdődhetett meg, és legkorábban 2019. június 30-án telhetett le. Mivel pedig az utóbbi időpont vasárnapra esett, ezért azt állapította meg, hogy az elévülési idő – a Ptk. 8:3. § (3) bekezdésének megfelelően – 2019. július 1-jén járt le, és az ezen a napon a bírósághoz benyújtott keresetlevél az elévülési időn belül érkezett meg valamennyi követelés vonatkozásában. Kifejtette azt is, hogy bár az elsőfokú bíróság az egyes követelések esedékessé válását és elévülési idejének kezdő napját elvi dogmatikai szempontból helytállóan vizsgálta külön-külön, de a részletes egyenkénti vizsgálatra nem volt szükség, mert a felperesek a követeléseiket az elévülési időn belül érvényesítették a bíróság előtt.

 

A fellebbezésben foglaltakkal ellentétben utalt arra, hogy a felpereseknek az alperes elévülési kifogását elutasítani kérő perfelvételi nyilatkozatukat nem kellett a jogalap megjelölése útján előadniuk. Ezt azzal indokolta, hogy egyrészt az elévülés és az anyagi jogi határidő megtartása jogi ténykérdés, másrészt a felperesek említett nyilatkozata olyan, a Pp. 183. § (1) bekezdése szerinti perfelvételi nyilatkozatnak minősült, amelyre sem a keresetlevél kötelező jogállítására vonatkozó, sem a keresetlevéllel szemben előterjesztendő ellenkérelem tartalmi követelményére irányadó perjogi előírást nem kellett alkalmazni. Hangsúlyozta, hogy a bíróságnak a keresetlevél elévülési jellegű anyagi jogi határidejének megtartását a fentieket figyelembe véve, a Ptk. 8. § (3) bekezdés (1)-(3) bekezdései alapján kellett vizsgálnia és döntenie az alperes elévülési kifogásáról.

Az alperes biztosítottjának felelősségével összefüggésben elsődlegesen azt tartotta lényegesnek, hogy az I. rendű felperes sérülését, e sérülésekből eredő kárait és a felperesek személyiségi jogi sérelmeit több közúti jármű ütközése, több személy fokozott veszéllyel járó tevékenysége okozta, míg a felperesek ilyen tevékenységet nem folytattak. Éppen ezért helyesnek tartotta az elsőfokú bíróságnak azt a megközelítését, hogy a biztosított felelősségét a fokozott veszéllyel járó tevékenységgel okozott károkért való felelősség szabályai szerint kellett megítélni. Közülük a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésére tekintettel, a felelősség objektív, tárgyi jellege miatt szükségtelennek nevezte annak vizsgálatát, hogy a baleset bekövetkezése kinek volt felróható, és az alperes biztosítottja által üzemben tartott gépjármű vezetője vétkes volt-e a baleset bekövetkezésében. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének indokolásából ezért mellőzte a baleset bekövetkezésének mechanizmusára és az I. rendű felperest szállító jármű vezetője magatartásának felróhatóságára vonatkozó megállapításokat.

 

A veszélyes üzemi felelősség alóli kimentés körében elsődlegesen arra mutatott rá, hogy a veszélyes üzem körének fogalma nem szűkíthető le a fokozott veszéllyel járó tevékenység eszközére és az e tevékenységet folytató személyre, az kiterjed a komplex közlekedési helyzet egészére, így a közúti közlekedés többi résztvevőjére is. Emiatt – a Kúria Pfv.III.20.830/2018/4., Pfv.III.21.805/2014/3. és Pfv.III.20.418/2018/5. számú határozatára is utalással – kiemelte, hogy nem tekinthető a közúti gépjármű-közlekedés körén kívül eső, külső oknak a közúton kialakult és éppen fennálló közlekedési helyzet; a balesetet szenvedő járművel egy időben, azonos útszakaszon haladó járművek és azok veszélyhelyzetet előidéző közlekedése nem tekinthető a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső oknak. Ezt figyelembe véve az adott esetben sem tartotta külső oknak azt, hogy más járművek balesetet eredményező közlekedési veszélyhelyzetet idéztek elő. Mivel pedig a mentesüléshez egyidejűleg szükséges két feltétel közül az egyik nem teljesült, ezért a felelősség fennállása szempontjából már nem tulajdonított jelentőséget a másik konjunktív feltétel teljesülésének, vagyis annak, hogy a baleset bekövetkezése objektíve elháríthatatlan volt-e. Ennek ellenére hivatkozott arra, hogy a mentesüléséhez nem elegendő, ha a konkrét kár az adott helyzetben nem volt elhárítható, hanem ahhoz az szükséges, hogy objektíve ne álljon rendelkezésre a kár vagy a sérelem okának elhárítására alkalmas eszköz. Ehhez képest megállapította, hogy az I. rendű felperes kárait és a felperesek személyiségi jogi sérelmeit több gépjármű ütközése okozta, és ez az ok objektíve elhárítható volt mind az alperes biztosítottja által üzemben tartott, mind a balesetben részes többi gépjármű vezetője részéről. Megjegyezte továbbá, hogy a mentesülés okának vizsgálata nem szűkíthető le a kár bekövetkezésének pillanatára, hanem az azt megelőző teljes okfolyamatot szükséges értékelni. Ebben a körben tartotta lényegesnek azokat, az elsőfokú bíróság által részletesen elemzett szakértői megállapításokat, amelyek szerint több olyan lehetőség is volt, amellyel a járművek ütközése elkerülhető lett volna.

 

A perben nem vitásnak nevezte, hogy az I. rendű felperesnek a baleset következtében sérült a testi épséghez és az egészséghez fűződő személyiségi joga, és ezért sérelemdíjra jogosult. Bizonyítottnak tekintette, hogy az I. rendű felperesnek a balesettel okozati összefüggésben kára is felmerült, továbbá a baleset a II-III. rendű felperesek életkörülményeit is hátrányosan változtatta meg, őket is olyan nem vagyoni hátrányok érték, amelyek megalapozták a sérelemdíj iránti követeléseiket.

 

Kitért továbbá arra, hogy az I. rendű felperes kárait és a felperesek személyiségi jogi sérelmeit több gépjármű ütközése okozta, és e gépjárművek üzemben tartói a felperesek tekintetében közös károkozóknak, illetve jogsértőknek minősültek, ezért felelősségük a felperesekkel szemben a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése alapján egyetemleges. Rögzítette egyúttal, hogy az alperes az I. rendű felperest szállító gépjármű üzemben tartójával kötött felelősségbiztosítási szerződés alapján köteles helytállni azokért a károkért és jogsérelmekért, amelyeket az üzemben tartó okozott.

A fellebbezésben előadottakra figyelemmel arra is utalt, hogy a közbenső ítélet hozatalának a Pp. 341. § (4) bekezdésében megszabott valamennyi feltétele fennállt, és az alperes által megjelölt körülmények – bizonyítottságuk esetén – a sérelemdíj összegszerűsége körében értékelhetőek.

 

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

 

A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását, másodlagosan a jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezése mellett a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, harmadlagosan a jogerős közbenső ítéletnek az elsőfokú bíróság közbenső ítéletére is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra, új határozat hozatalára utasítását kérte.

Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 2. § (2) bekezdését, 203. § (2) bekezdés a) pontját, 279. § (1) bekezdését, 300. § (1) bekezdését, 302. § (5) bekezdését, 306. § (4) bekezdését, 308. § (1) bekezdését, 341. § (4) bekezdését, 342. § (1) és (3) bekezdését, 381. §-át és 383. § (2) bekezdését, a Ptk. 6:22. § (2) bekezdését, 6:23. § (4) bekezdését, 6:25. § (1) bekezdését, 6:524. § (1) bekezdését, 6:532. §-át, 6:533. § (2) bekezdését, 6:535. § (1) bekezdését és 6:538. §-át jelölte meg.

 

Állította, hogy a bíróságok a felperesek nyilatkozatának, jogállításának, tényállításának vagy bizonyítékának hiányában állapították meg, hogy a követelés nem évült el, és ezzel a felperesek kérelmén túlterjeszkedtek. Álláspontja szerint a bíróságok a tényállást iratellenesen állapították meg, annak ismertetésekor számos lényeges, általa megjelölt, szakértői bizonyítással igazolt tényt hagytak figyelmen kívül. Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság számos esetben a perben kirendelt szakértő kompetenciájába tartozó körben jutott a szakvéleményben foglaltaktól eltérő következtetésre. Ezzel összefüggésben azt is sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság az említett szakvéleménytől eltérő szakvéleményre is alapította a közbenső ítéletét, és ezt a másodfokú bíróság teljességgel figyelmen kívül hagyta. Érvelése értelmében az elsőfokú bíróság nem kizárólag a követelés jogalapja körében hozott döntést, hanem lényegében a sérelemdíj összegszerűsége tekintetében is érdemi megállapításokat tett. Éppen ezért kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság a szerinte súlyosan és számos pontban jogszabálysértő elsőfokú közbenső ítéletet helybenhagyta.

Megismételte azt a hivatkozását, hogy az elévülési idő 2019. június 30-án lejárt, és ehhez képest a felperesek követelése elévült. Ezzel kapcsolatban lényegesnek tartotta, hogy az elévülés objektív jogi tény, és az nem valamely körülményről történő tudomásszerzéssel, hanem a károsodás bekövetkezésével veszi kezdetét. A jogerős közbenső ítélet indokolásával szemben előadta, hogy az elévülés anyagi jogi határidőnek sem tekinthető, és ezért a Ptk. 8:3. §-ában írt határidő-számítási szabályok sem alkalmazhatóak. Utalt azonban arra is, hogy az adott esetben az elévülési határidő utolsó napja, 2019. június 30. vasárnapra esett, amely nem minősül munkaszüneti napnak.

 

Nem vitatta, hogy a biztosítottja fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatott, de hivatkozása szerint a kár nem a biztosítottjának közúti közlekedéséből és a balesetet elhárítani igyekvő magatartásából eredt, hanem az előtte haladó nyerges vontató vezetőjének észlelési késedelméből és abból a teljességgel kiszámíthatatlan (külső és elháríthatatlan) körülményből, hogy az utóbbi jármű vontatott félpótkocsija balra kilendült. Emiatt állította, hogy az okozati összefüggés a biztosítottjának magatartása és a kár bekövetkezte között nem állapítható meg, részéről jogellenes károkozó magatartás nem történt, és ezért károkozónak nem tekinthető. Kifejtette ugyanakkor azt is, hogy a biztosítottjának az elvárhatóságot maradéktalanul kimerítő magatartása a kimentés követelményeinek is megfelelt, mivel a szakvélemény szerint a részéről mulasztás, hiba vagy akár rendellenesség nem volt megállapítható.

 

Egyetértett a másodfokú bíróságnak azzal a megállapításával, hogy egy baleset, ütközés a közúti közlekedés szempontjából nem tekinthető külső oknak, annak bekövetkezésével a közlekedésben résztvevőknek reálisan számolniuk kell. Álláspontja szerint azonban azzal a körülménnyel, hogy a stabilitását vesztett gépjármű félpótkocsija balra kilendül, a biztosítottjának életszerűen és reálisan nem kellett számolnia. Ehhez kapcsolódóan megjelölte azokat a szakértői megállapításokat, amelyeket hivatkozása szerint a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyott, és amelyekből következően a kárt előidéző ok a veszélyes üzem működési körén kívüli, attól teljességgel független körülmény volt. Ugyancsak a szakértői bizonyítás eredményére utalással állította, hogy a balesetet elháríthatatlan ok idézte elő, annak elkerülésére a biztosítottjának objektíve nem volt semmilyen lehetősége. Kifogásolta, hogy a bíróságok az ezt alátámasztó szakértői megállapításokat figyelmen kívül hagyták, és okszerűtlen, a logika szabályaival ellentétes mérlegelés alapján arra a téves következtetésre jutottak, hogy a baleset bekövetkezését a biztosítottja elháríthatta volna. Hangsúlyozta azt is, hogy az elháríthatatlanság szempontjából releváns körülmény a biztosítottja előtt haladó járműszerelvény félpótkocsijának balra kilendülése volt.

Előadta továbbá, hogy mivel a biztosítottja nem volt okozója a balesetnek, ezért a közös károkozás szabályai sem voltak alkalmazhatóak.

A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában fenntartását kérték.

 

A Kúria döntése és jogi indokai

 

A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.

 

A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős közbenső ítélet az alperes által megjelölt okokból nem jogszabálysértő.

 

A másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemben állított eljárási szabálysértések nélkül hozta meg a jogerős közbenső ítéletét. Noha az alperes a kereseti kérelmen való túlterjeszkedésre is hivatkozott, ebben a körben – a fellebbezésében foglaltakat megismételve – valójában azt sérelmezte, hogy az elévülési kifogását a perben eljárt bíróságok a felperesek ezzel összefüggő nyilatkozatán túlterjeszkedve bírálták el. A felperesek a perfelvételi nyilatkozatukban azt adták elő, hogy mivel az elévülési idő utolsó napja munkaszüneti napra esett, ezért a keresetlevél benyújtásakor az elévülési idő nem telt le. Ezzel az elévülési kifogást megalapozó, az ellenkérelemben szereplő tény- és jogállítást vitatták. A másodfokú bíróság ennek megfelelően értelmezte az említett nyilatkozatot úgy, hogy a felperesek az elévülési kifogást nem ismerték el, tagadták annak ténybeli alapját. Emiatt helyesen állapította meg azt is, hogy e perfelvételi nyilatkozatot figyelembe véve kellett dönteni az elévülési kifogás megalapozottságáról, és ezzel kapcsolatban a jogerős közbenső ítélet indokolásában a felperesekkel azonos következtetésre jutott. Éppen ezért a perfelvételi irat tartalmi hiányosságának a Pp. 203. § (2) bekezdés a) pontjában meghatározott jogkövetkezménye nem volt alkalmazható, és a másodfokú bíróság az elévülés kérdésében való határozathozatal során sem a kérelemhez kötöttség Pp. 2. § (2) bekezdésében írt alapelvi szabályát, sem a jogállításhoz kötöttség Pp. 342. § (3) bekezdésében foglalt szabályát nem sértette.

 

Az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság által helybenhagyott közbenső ítéletét a felmerült szakkérdések tekintetében kizárólag a perben kirendelt igazságügyi gépjárműszakértő szakvéleményére alapította. A határozatának indokolásában részletesen ismertette az írásban és szóban is kiegészített szakvélemény megállapításait. A felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben sem magánszakértőt, sem más eljárásban kirendelt szakértőt nem alkalmazott, és ugyanazon szakkérdésre más szakértőt nem rendelt ki. Az alperes ezért megalapozatlanul kifogásolta több szakvélemény egyidejű figyelembevételét. Ennélfogva a jogerős közbenső ítélet a Pp. 302. § (5) bekezdését, 306. § (4) bekezdését és 308. § (1) bekezdését sem sértette.

A közbenső ítélet hozatalának a Pp. 341. § (4) bekezdésében meghatározott feltétele, vagyis a jogvitának a keresettel érvényesített jog fennállása és az ennek alapján a felperest megillető követelés összege vagy mennyisége tekintetében való elkülöníthetősége az alperes által sem vitatottan teljesült. Az elsőfokú bíróság ennek megfelelő tartalmú érdemi döntést hozott, amellyel az alperes kártérítési felelősségét és sérelemdíj-fizetési kötelezettségét megállapította. A felülvizsgálati hivatkozással ellentétben a sérelemdíj összegszerűsége kérdésében nem foglalt állást. Nem tekinthető annak az, hogy a határozat rendelkező része a sérelemdíjnak a felpereseket ért nem vagyoni hátrány kompenzálására való alkalmasságát rögzítette. A másodfokú bíróság is csupán arra szorítkozott, hogy a jogerős közbenső ítélet indokolásában nem vitásnak nevezte az I. rendű felperes sérelemdíjra való jogosultságát megalapozó személyiségi jogsértést, továbbá – az elsőfokú bírósággal egyetértve – utalt a II-III. rendű felperesek szóban forgó követeléseinél értékelendő nem vagyoni hátrányokra.

 

Az elévülési kifogás elbírálásakor a következőkre kellett figyelemmel lenni. A felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Ptk. 6:22. § (2) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé válik. Az alperes által ugyancsak megjelölt Ptk. 6:532. § értelmében a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. Ezzel kapcsolatban a felülvizsgálati kérelem helyesen tartalmazza, hogy a károsodás bekövetkezése a károsult tudomásszerzésétől független, objektív tény [Kúria Pfv.III.20.618/2020/4. (BH 2021.308.)]. Mivel az adott esetben a felperesek a keresetük jogalapjaként a Ptk. 6:535. § (1) bekezdését jelölték meg, és a veszélyes üzemi felelősség szabályaira alapított kártérítési követelést érvényesítettek, ezért – a sérelemdíjak tekintetében a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésére is figyelemmel – a Ptk. 6:538. §-ában meghatározott hároméves elévülési időt kellett alkalmazni. A másodfokú bíróság ezt a határidőt – a fentiek ismeretében – helyesen az I. rendű felperest ért közlekedési baleset bekövetkezésének napjától, 2016. június 30-tól számította, mivel a felperesek kárai és személyiségi jogi sérelmei legkorábban ekkor keletkezhettek.

 

Az alperes az elévülés kezdő időpontjának – az elsőfokú bíróságtól eltérő – megállapítását a felülvizsgálati kérelmében nem vitatta. Ezzel szemben állította, hogy elévülés esetén a Ptk. 8:3. §-ában írt határidő-számítási szabályok nem alkalmazhatóak. Az elévülés ugyanakkor nem más, mint az időmúlásnak – a Ptk. 6:21. §-ában a jogvesztéstől megkülönböztetett, a követelés bírósági eljárásban való érvényesíthetőségét megszüntető – anyagi jogi joghatása. Számítására ezért értelemszerűen a Ptk. 8:3. §-ának rendelkezései irányadóak. Közülük a Ptk. 8:3. § (3) bekezdése szerint, ha a határidő utolsó napja munkaszüneti nap, a határidő a következő munkanapon jár le. A másodfokú bíróság erre figyelemmel állapította meg, hogy mivel az elévülési idő utolsó napja, 2019. június 30. vasárnapra esett, ezért a határidő 2019. július 1-jén járt le, amely napon a felperesek a keresetlevelet benyújtották. Ennek a végkövetkeztetésnek a helyességét az alperes arra hivatkozással is vitássá tette, hogy a vasárnap nem felel meg a munkaszüneti nap jogszabályi fogalom-meghatározásának. Kétségtelen, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 102. § (1) bekezdése értelmében munkaszüneti nap: január 1., március 15., nagypéntek, húsvéthétfő, május 1., pünkösdhétfő, augusztus 20., október 23., november 1. és december 25-26. Ugyanezen § (4) bekezdése azonban a munkaszüneti napra vonatkozó beosztási szabályokat akkor is megfelelően alkalmazni rendeli, ha a munkaszüneti nap vasárnapra esik. Emellett figyelemmel kellett lenni arra, hogy a Ptk. 8:3. § (3) bekezdése – a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény hatálybalépéséről és végrehajtásáról szóló 1960. évi 11. törvényerejű rendelet 3. § (3) bekezdésével azonosan – munkanap és munkaszüneti nap között tesz különbséget, és arra az esetre rendelkezik az eltérő határidő-számításról, ha a határidő utolsó napja nem munkanap. Vagyis: e jogszabályhely alkalmazása során a munkaszüneti nap fogalma nem szűkíthető le annak az Mt. által használt definíciójára. A Kúria közzétett határozatai is ezt az értelmezést támasztják alá. Az anyagi jogi határidő utolsó napja a Pfv.I.21.355/2012/7. számú ítélet tényállása szerint vasárnapra, míg a Kfv.II.37.700/2016/4. számú ítélettel elbírált ügyben szombatra esett, és erre tekintettel a Kúria a határidő lejártát mindkét esetben a következő munkanapra állapította meg, holott az említett időpontok sem minősültek az Mt.-ben definiált, szűkebb értelemben vett munkaszüneti napnak. Mindezekből következően a másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett Ptk. 6:22. § (2) bekezdésének, 6:23. § (4) bekezdésének, 6:25. § (1) bekezdésének, 6:532. §-ának, 6:533. § (2) bekezdésének és 6:538. §-ának megsértése nélkül döntött az elévülési kifogásról.

 

Az alperes további anyagi jogi jogszabálysértésként a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésének téves alkalmazását nem csupán a kimentés sikerességére, hanem az okozati összefüggés hiányára hivatkozva is állította. Ezt azzal indokolta, hogy bár a biztosítottja fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytatott, de a kár oka nem ez, hanem az előtte haladó nyerges vontató vezetőjének magatartása (észlelési késedelme) és az általa vontatott félpótkocsi balra történt kilendülése volt. Az alperes ezzel kapcsolatban helyesen indult ki abból, hogy önmagában egy tevékenység veszélyessége nem teszi lehetővé a veszélyes üzemi felelősség megállapítását. A Ptk. 6:535. § (1) bekezdése a fokozott veszéllyel járó tevékenységből eredő kárt rendeli megtéríteni. Ez az okozati összefüggés mint szükségképpeni felelősségi feltétel megkövetelését is jelenti, mégpedig annyiban, hogy a tevékenység fokozottan veszélyes jellege és a kár között oksági kapcsolatnak kell fennállnia. Minthogy az adott esetben az I. rendű felperest az alperes biztosítottja által üzemben tartott járműszerelvény utasaként érte kár, és a felperesek személyiségi jogai e közlekedési baleset következtében sérültek, a felelősség megalapozásához nélkülözhetetlen okozati összefüggés nem kétségesen fennállt. Ehhez képest annak a körülménynek, hogy a kárnak másik okozója is volt, az a veszélyes üzemek találkozása folytán következett be, a jogerős közbenső ítélet indokolásában is kiemelt jelentőséget kellett tulajdonítani. Helyes tehát az a következtetés, hogy az érintett járművek üzemben tartói közös károkozóknak minősültek, és a felperesekkel szemben a Ptk. 6:524. § (1) bekezdése értelmében egyetemleges felelősség terhelte őket. A felülvizsgálati kérelemben előadottakkal ellentétben annak értékelése, hogy a veszélyes üzem működési körében felmerült-e rendellenesség, illetve a veszélyhelyzet visszaszorítása érdekében kifejtendő magatartást elmulasztották-e, már nem az okozatosság, hanem a mentesülési feltételek vizsgálatára tartozott. Mindezek miatt az alperes tévesen hivatkozott arra, hogy a biztosítottja károkozónak nem tekinthető, részéről jogellenes károkozó magatartás nem történt.

 

A kimentés sikerességének, a Ptk. 6:525. § (1) bekezdés második mondatának sérelmére alapított felülvizsgálati támadás megalapozottságának kérdésében való állásfoglalást viszont meg kellett, hogy előzze a megjelölt további, a bizonyítékmérlegeléssel és a szakértő alkalmazásával összefüggő eljárási szabálysértések vizsgálata. Az alperes ugyanis a szakértői bizonyítás eredményének okszerűtlen mérlegelését állítva a jogerős közbenső ítéletnek az említett körben lényeges ténymegállapításait is kétségbe vonta. Ennek kapcsán arra kellett tekintettel lenni, hogy a felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)]. A bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség [Kúria Pfv.III.20.229/2022/5. (BH 2022.293.)]. Ezeknek megfeleltethető bizonyítékmérlegelési hibát a másodfokú bíróság nem vétett. Helyesen indult ki abból, hogy a veszélyes üzemi felelősség mentesülési feltételeire figyelemmel szükségtelen volt a felróhatóság vizsgálata. Emiatt indokoltan mellőzte az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének az I. rendű felperest szállító jármű vezetőjének felróhatóságára vonatkozó megállapításokat. Az ehelyett értékelendő mentesülési feltételek közül a külső ok megítélésénél – a kapcsolódó bírói gyakorlat ismeretében – annak a ténynek tulajdonított meghatározó jelentőséget, hogy más járművek balesetet eredményező közlekedési veszélyhelyzet idéztek elő. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében nem ennek a ténymegállapításnak a helyességét, hanem az abból levont, a kimentés eredménytelenségéhez vezető jogi következtetés megfelelőségét vitatta. Az ehhez képest másodlagosan, a felelősség fennállása szempontjából már jelentőséggel nem bíró körülményként vizsgált másik mentesülési feltétel, az elháríthatatlanság kapcsán pedig a másodfokú bíróság azokra a szakértői megállapításokra utalt, amelyeket határozatának indokolásában az elsőfokú bíróság részletesen ismertetett. Következésképpen a jogerős közbenső ítélet nem csupán a bizonyítékmérlegelés általános szabályát tartalmazó Pp. 279. § (1) bekezdését, de a szakértő alkalmazásáról rendelkező Pp. 300. § (1) bekezdését sem sértette.

 

A Ptk. 6:535. § (1) bekezdése által a kimentéshez megkövetelt, a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok két feltétel egyidejű fennállását jelenti: a kár okának egyrészt a veszélyes üzem működési körébe nem tartozónak, vagyis külsőnek, másrészt elháríthatatlannak kell lennie. A konjunktivitásból következően bármelyik feltétel hiánya a másik feltétel fennállásának vizsgálatát szükségtelenné teszi (Kúria Pfv.III.20.587/2021/6.). A másodfokú bíróság ezért helytállóan fejtette ki, hogy miután a kár okát a fokozott veszéllyel járó tevékenység körébe tartozónak minősítette, a kártérítési felelősség fennállása a másik mentesülési feltétel teljesülésének vizsgálata nélkül is megállapítható volt. Ennek ellenére – a fentiek szerint – több, az elháríthatatlansággal összefüggő megállapítást is tett, amelyek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a kár oka az alperes biztosítottja által üzemben tartott jármű vezetője részéről objektíve elhárítható volt. Az elsődlegesen vizsgált feltétellel kapcsolatban az alábbiaknak volt jelentősége. A veszélyes üzem működési körén kívül eső, külső ok vizsgálatánál a balesethez vezető közlekedési helyzetet is értékelni kell (Kúria Pfv.III.20.215/2020/9.). A veszélyes üzem fogalma nem szűkíthető le a fokozott veszéllyel járó tevékenység eszközére, a közúton tartózkodó gépjárművön kívül kiterjed az üzemeltetés körülményeire is (Kúria Pfv.III.20.539/2020/3.). Ezeknek, a jogerős közbenső ítélet indokolásában is megjelent szempontoknak az ismeretében a másodfokú bíróság helyesen sorolta a veszélyes üzem működési körébe a keresetben megtéríteni kért kárnak azt az okát, hogy az alperes biztosítottja által üzemben tartott járművel azonos útszakaszon haladó járművek balesetet eredményező közlekedési veszélyhelyzetet idéztek elő. Felülvizsgálati kérelmében az alperes is egyetértett azzal, hogy a közúti közlekedés szempontjából egy baleset nem tekinthető külső oknak. Az adott esetben ettől eltérő következtetés levonását mégis arra hivatkozással tartotta indokoltnak, hogy a biztosított jármű vezetőjének az előtte haladó jármű félpótkocsijának balra történt kilendülésével nem kellett számolnia, és annak kivédésére objektíve nem volt semmilyen lehetősége. E hivatkozásnak azonban nem ebben a körben, hanem a másik mentesülési feltétel fennállása szempontjából lehetett jelentősége. Mindazonáltal a bíróságok által helyesen értékelt szakvélemény az elháríthatatlanságot nem támasztotta alá. A szerint ugyanis – ahogyan a másodfokú bíróság is rögzítette – a biztosított jármű vezetője számára több olyan lehetőség is volt, amellyel az ütközés elkerülhető lett volna. A másodfokú bíróság ezért a Ptk. 6:535. § (1) bekezdésének helyes alkalmazásával hozta meg a jogerős közbenső ítéletét.

 

A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogerős közbenső ítéletet hatályában fenntartotta.

 

A Kúria Pfv.20424/2024/4. számú precedensképes határozata

 

Tárgyszavak

 

A felülvizsgálati eljárásnak nem lehet tárgya olyan tény-, vagy jogkérdés, amelyre az első- és másodfokú eljárásban a felek – habár indokolt lett volna – nem hivatkoztak. Az olyan kártérítési összegnél, amely tényleges kiadásként nem merült fel, így pontosan, egzakt módon nem meghatározható, a másodfokú bíróság kielégítően indokolni köteles, hogy adott esetben miért nem követhető a Kúria határozatával is megerősített általános bírói gyakorlat.

 

Abban az esetben, ha a károsult a baleset bekövetkezésével egy káresemény miatt felmerült egy kártérítési jogviszonyból eredő egyetlen kártérítési jogot érvényesít, amely többféle hátrányos következmény kompenzációját célozza,egy érvényesített jog van csak, amely több elemből tevődik össze. A különféle címeken érvényesített járadékkövetelések nem alkotnak tárgyi keresethalmazatot.

 

A Kúria eljáró tanácsának nincs tudomása olyan kúriai gyakorlatról, amely szerint az 50%-ot meghaladó munkaképesség csökkenés felett a károsultat már minden egyéb körülménytől függetlenül sem terhelné maradék munkaképességének hasznosítására irányuló kárenyhítési kötelezettség. Az pedig szintén nem tekinthető köztudomásúnak, hogy adott esetben a károsultnak a balesettel okozati összefüggésben kellett felhagynia a biztosításközvetítői tevékenységével.

 

Ptk. 6:522. § (1) bek., 6:525. § (1) bek., 6:528. § (1) bek., Pp.) 237. § (2) bek., 261. § (1) bek., 346. § (5) bek.] Pp. 261. § (1) bekezdése, 237. § (2) bekezdése és 346. § (5) bekezdése.

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

 

A felperes 2018. szeptember 9-én motorkerékpár vezetőjeként külföldi telephelyű gépjármű vezetője által okozott közlekedési balesetben sérült. A baleset idején 52 éves felperes a balesetben a bal combcsontjának és lábszárcsontjának többszörös darabos, nyílt törését, a bal lábfej roncsolódását és részleges traumás amputációját szenvedte el. A bal alsó végtagját a lábszár felső harmada magasságában csonkolták, a csonttöréseket műtéti úton rögzítették.

 

A felperes a baleset időpontjában egyéni vállalkozóként biztosítási üzletkötői tevékenységet folytatott, továbbá 2014. óta önkormányzati képviselő volt. A balesetet követően a biztosítási üzletkötői tevékenységével felhagyott. 2021 januárjától alpolgármesterré választották, amelyért tiszteletdíjban részesül.

A felperes a balesetből eredő, az alperes által nem fedezett kárainak a megtérítése és sérelemdíj megfizetése iránt indított pert az alperessel szemben.

 

A kereseti kérelmek és az alperes védekezése

 

A felperes a végleges keresetében a megfizetett 10.000.000 forinton felül további 10.000.000 forint sérelemdíj és késedelmi kamata, továbbá különböző jogcímeken vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Egyebek mellett gondozási költség címén a 2019. február 1-től 2021. május 31-ig terjedő időre a teljesítetten túl további 942.500 forint és 2020. március 15-től annak késedelmi kamata megfizetése iránt terjesztett elő keresetet. Járadékot is igényelt, 2021. június 1-től véghatáridő nélkül minden hónap 1. napjáig esedékesen havi 62.500 forint gondozási költség, 2021. április 1-től pedig havi 386.524 forint jövedelemveszteség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a már megfizetett 10.000.000 forint teljes mértékben kompenzálja a felperes által elszenvedett személyiségi jogsérelmeket és nem vagyoni hátrányokat. Nem vitatta, hogy a felperes napi egy óra időtartamban gondozásra szorul, azonban havi 30.000 forint összeget megfelelőnek tartott ennek kompenzálására. A járadék összegét mérlegeléssel a gondozási munkát végző dolgozók nettó órabéréből kiindulva arra figyelemmel kérte meghatározni, hogy a családtagok a tevékenységüket megfelelő végzettség nélkül, nem professzionálisan végzik. A felperes jövedelempótló járadék iránti igényét szintén vitatta, egyrészt a felperes alpolgármesteri tiszteletdíjából származó jövedelme miatt, másrészt arra figyelemmel, hogy álláspontja szerint a baleseti maradványállapota a felperest a biztosításközvetítői tevékenység végzésében nem akadályozza.

 

Az első- és másodfokú ítélet

 

Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest – egyebek mellett – 8.000.000 forint sérelemdíj, 2019. február 1-től 2021. május 31-ig terjedő időszakra gondozás címén 910.000 forint tőke és 2020. április 1-től a kifizetésig késedelmi kamat, továbbá 2021. június 1-től minden hónap 1. napjáig véghatáridő nélkül gondozás címén havi 62.500 forint járadék megfizetésére kötelezte. A felperes jövedelemveszteség iránti keresetét elutasította.

Indokolása szerint a felperes gondozási költségét a szakértő által megállapított heti 4 óra időszükséglet helyett az alperes által elismert napi 1 óra alapul vételével számította, a felperes előadására és a tanúk vallomására is figyelemmel. Utalt arra, hogy a hozzátartozók által végzett gondozási tevékenység ellenértéke tényleges kiadásként nem merül fel, így azt az eset körülményei alapján mérlegeléssel határozta meg. A Kúria Pfv.III.20.007/2020/4. számú ítéletében foglalt iránymutatás alapján a Bt. díjszabását tekintette viszonyítási alapnak, amely szerint 2019. augusztus 1-től napi 1 órás gondozási tevékenység ellenértéke bruttó 2.900 forint, harminc napra bruttó 87.000 forint volt. Utalt arra, hogy a bírósági gyakorlat (Kúria Pfv.III.20.765/2017/7, BH2021. 308., Pfv.III.21.426/2019/5, BH2017. 264., Pfv.VIII.20.047/2019/4.) szerint a családtagok által végzett gondozás esetében a profitorientált cég árainak 75 %-a, vagyis havi 62.250 forint volt az alperesre ezen a címen áthárítható.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes a balesetet követően a biztosítási üzletkötői tevékenységével felhagyott, 2021. januárjától az alpolgármesteri teendőit nem ereje megfeszítésével végzi. Rámutatott arra, hogy 2018. évben a felperesnek 155.870 forint összevontan adózó jövedelme és 2.463.600 forint vállalkozói jövedelme, valamint 2018. szeptember 9. és 2019. augusztus 11. között 477.715 forint táppénzből származó bevétele volt. Utalt arra, hogy a felperes alpolgármesteri tiszteletdíja az Szja tv.) 25. § (1)-(2) bekezdése szerinti jövedelem, amelynek összege eléri a felperes részére folyósított járadék összegét. Kifejtette, hogy a felperes nem igazolta, hogy a biztosításközvetítői tevékenységét a balesettel okozati összefüggésben szüntette meg. Rámutatott arra, hogy okozati összefüggés hiányában a jövedelempótló járadék megállapításának a Ptk. 6:528. § (1) bekezdésében meghatározott az a feltétele sem teljesült, hogy a jövedelemkiesés a károsult részére nem felróható.

 

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett rendelkezéseit részben megváltoztatta, és az alperes marasztalását 8.000.000 forint sérelemdíjról 10.000.000 forintra és annak kamatára felemelte. A gondozás címén a 2019. február 1. napjától 2021. május 31. napjáig terjedő időszakra fizetendő 910.000 forint tőkeösszeget 420.000 forintra, a 2021. június 1. napjától fizetendő 62.500 forint járadékot 45.000 forintra leszállította. Megállapította, hogy fellebbezés hiányában a Pp. 358. § (5) bekezdése alapján a sérelemdíj és gondozási költség kivételével az elsőfokú ítélet alperest marasztaló rendelkezései jogerőre emelkedtek. Utalt arra, hogy a fellebbezési eljárásban a felperes már nem vitatta, hogy az alpolgármesteri tiszteletdíja jövedelem, és az elsőfokú ítéletet a keresetveszteség számítása körében a bíróság által figyelembe vett adatok miatt sem támadta. Utalt arra, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem volt olyan megállapítás tehető, hogy a felperes káreset utáni jövedelme az azt megelőző időszak jövedelmét nem éri el. A másodfokú bíróság kifejtette: a felperes nem bizonyította, hogy a biztosításközvetítői tevékenységének és az alpolgármesteri teendőinek egyidejű gyakorlását a balesettel okozati összefüggésben álló körülmények akadályozzák, és előbbit a balesettel összefüggő maradványállapota miatt kényszerült feladni. Erre figyelemmel egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy a jövedelempótló járadék megállapításának a Ptk. 6:528. § (1) bekezdésében meghatározott előfeltételei nem teljesültek.

A másodfokú bíróság a gondozási költség tekintetében arra mutatott rá, hogy egyetlen piaci szolgáltató árajánlatának sincs ügydöntő jelentősége a hozzátartozó által ingyenesen végzett ilyen jellegű tevékenység ellenértékének a meghatározása során. Kiemelte: a hozzátartozók által nyújtott szolgáltatások ellenértékének a meghatározása során az általuk ellátott tevékenységek jellege és időigénye bír alapvető jelentőséggel. Hangsúlyozta, hogy a piaci alapon működő szolgáltatók árajánlatát a perben felmerült további bizonyítékokkal együtt kell mérlegelni [Kúria Pfv.III.20.007/2020/4. számú ítélete], amelyből okszerűen következik az is, hogy nincs olyan határozott arányszám, amellyel egyes professzionális gazdasági társaságok – egyébként is eltérő árképzési elveken alapuló, egységesnek nem tekinthető – díjszabása valamennyi károsult esetében általános érvénnyel alkalmazható lenne. Utalt arra, hogy az alperes az érdemi ellenkérelmében a felperes gondozási időszükségletét napi 1 órában elismerte, ezért a fellebbezésében az orvos szakértői vélemény ettől eltérő megállapítására már nem hivatkozhatott. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által a hozzátartozó által nyújtott gondozási tevékenység óránként 2.175 forintban meghatározott ellenértékét a kifejtett szolgáltatás jellegéhez, és a költség felmerülésének időpontjában irányadó ár- és értékviszonyokhoz képest magasnak találta, és azt 1.500 forintra, ehhez képest a havi járadék összegét 45.000 forintra szállította le. Erre figyelemmel a felperes részére folyamatosan folyósított havi 30.000 forint járadékra figyelemmel a 2019. február 1. és 2021. május 31. között a lejárt járadék összegét 420.000 forintban, 2021. június 1. és 2023. április 30. között lejárt járadékot pedig 345.000 forint összegben állapította meg.

 

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

 

A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak részben történő hatályon kívül helyezése mellett jövedelemveszteség címén 2021. április 1-től véghatáridő nélkül havi 386.524 forint járadékot igényelt, amelyre tekintettel 2023. december 31-ig lejárt járadékként 12.755.292 forint és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Gondozás címén előterjesztett kereseti kérelme vonatkozásában pedig – tartalmilag – az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.

Megsértett jogszabályhelyként a Ptk. 6:528. § (1) bekezdését, 6:522. § (1) bekezdését, 6:525. § (1) bekezdését, a Pp.) 261. § (1) bekezdését, 237. § (2) bekezdését és 346. § (5) bekezdését jelölte meg.
A jövedelemveszteség vonatkozásában hivatkozott arra, hogy az eljárt bíróságok nem vették figyelembe azt a jövőbeli változást, amely szerint az önkormányzati képviselői, illetve alpolgármesteri tisztségét egy bizonyos időponttól kezdve nem díjazás nélkül látta volna el. Állította, hogy a testület 2020. január 1-től tiszteletdíjat állapított meg a képviselők részére. Hivatkozott arra, hogy a vállalkozói tevékenységét a baleset előtt a képviselői tisztség betöltésével együtt, azzal párhuzamosan végezte. Előadta, hogy baleset hiányában a tiszteletdíj folyósításától és annak összegétől függetlenül jövedelemveszteségként az Kft. által korábban a baleset előtti 12 hónap átlagjövedelme és a rokkantsági ellátás különbözeteként jelentkező bruttó 386.524 forint a jövedelemvesztesége.

Nem értett egyet azzal, hogy a jövedelemveszteség körében őt terhelte annak bizonyítása, hogy a biztosításközvetítői tevékenységét a balesettel okozati összefüggésben hagyta abba. Hivatkozott egyrészt arra, hogy jellemzően 50%-ot meghaladó munkaképesség csökkenés esetén a balesetet elszenvedett károsultat nem terheli az a kárenyhítési kötelezettség, hogy megmaradt munkaképességét hasznosítsa, így a perben bizonyítási kötelezettség sem terhelte a tekintetben, hogy a biztosításközvetítői tevékenységével milyen okból hagyott fel, másrészt álláspontja szerint köztudomású és így bizonyításra nem szoruló tény az, hogy a biztosításközvetítői tevékenység jelentős utazással, esetenként gyaloglással járó munka, ezért ebben a munkában – annak jellege folytán -, objektíve akadályozott.

A gondozással kapcsolatos ellenérték vonatkozásában a felperes kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság anélkül változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletét e körben, hogy annak indokát adta volna. Hivatkozott arra is, hogy az elsőfokú bíróság döntését e tekintetben számos kúriai ítélet megerősítette. Állította, hogy a másodfokú bíróságnak a precedensképes határozatoktól való eltérését a Pp. 346. § (5) bekezdése alapján indokolnia kellett volna.

Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jövedelemveszteség vonatkozásában elsődlegesen a felülvizsgálati kérelem visszautasítását, másodlagosan a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. A visszautasítás indokaként utalt arra, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét e vonatkozásban azonos jogi indokolással hagyta helyben. A gondozási költség vonatkozásában – tartalmilag – a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.

 

A Kúria döntése és jogi indokai

 

A felülvizsgálati kérelem részben megalapozott.
[A Kúria elöljáróban rögzíti, hogy az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében hivatkozottakkal ellentétben a jövedelemveszteség vonatkozásában – engedélyezés iránti kérelem hiányában – sem volt indokolt a felülvizsgálati kérelem visszautasítása. A Kúria a Pfv.III.20.015/2022/4. számú részítéletében kimondta, hogy amennyiben egyazon keresettel érvényesített követelésekről van szó, a Pp. 408. § (2) bekezdésében meghatározott, felülvizsgálatot kizáró ok nem áll fenn. Jelen esetben a baleset bekövetkezésével a károsult egy káresemény miatt felmerült egy kártérítési jogviszonyból eredő egyetlen kártérítési jogot érvényesít, amely többféle hátrányos következmény kompenzációját célozza. Egy érvényesített jog van csak, amely több elemből tevődik össze. A különféle címeken érvényesített járadékkövetelések nem alkotnak tárgyi keresethalmazatot. Erre figyelemmel a jövedelemveszteség kérdésében a Kúriának nem kellett külön vizsgálnia a Pp. 408. § (2) bekezdésében foglaltak fennállását.

A Pp. 406. § (1) bekezdése értelmében a jogerős ítélet felülvizsgálatát az ügy érdemére kiható jogszabálysértésre, illetve a Kúria közzétett határozatától jogkérdésben való eltérésre hivatkozással lehet kérni. Az e tárgyban irányadó 1/2016. (II. 15.) PK vélemény értelmében a felülvizsgálat rendkívüli perorvoslati jellegéből következik, hogy a Kúria kizárólag a felülvizsgálati kérelmet előterjesztő fél által megjelölt, tartalmában is kifejtett anyagi és eljárásjogi jogszabálysértéseket vizsgálhatja. A felülbírálat tartalmi és perjogi kereteit a felülvizsgálati kérelem határozza meg [Pp. 413. § (1) bekezdés b), c) pont, 1/2016. (II. 15.) PK vélemény 3., 4.].

Utal arra is a Kúria, hogy a felülvizsgálati eljárás nem a per folytatása, hanem szigorú eljárási szabályok szerinti rendkívüli perorvoslat. A felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye (Pp. 422. §), nem lehet tárgya – az egységes és régóta kialakult joggyakorlat értelmében – olyan tény-, vagy jogkérdés, amely az első- és másodfokú eljárásban nem merült fel, amelyre a felek korábban nem hivatkoztak. (Kúria Gfv.V.30.276/2021/7., Pfv.V.20.797/2016/11. – BH2017.232.II., Kfv.V.35.568/2013/8. – BH2015. 18., BH2002. 447., BH2002. 283.). Erre tekintettel a felülvizsgálati eljárás korlátai kizárták a felülvizsgálati kérelem érdemi vizsgálatát abban a részében, ami a jövedelemveszteség körében arra az új hivatkozásra vonatkozott: a felperesnek nem volt bizonyítási feladata az, hogy a balesettel okozati összefüggésben hagyott fel a biztosításközvetítői tevékenységével.

A felperes a fellebbezésében nem hivatkozott arra és ezért a másodfokú bíróság nem is vizsgálta, hogy 50%-ot meghaladó munkaképesség csökkenés esetén a balesetet elszenvedett károsultat terheli-e az a kárenyhítési kötelezettség, hogy megmaradt munkaképességét hasznosítsa. A felperes továbbá arra sem hivatkozott, hogy köztudomású, bizonyításra nem szoruló tény a biztosításközvetítői tevékenységben való akadályozottsága. Megjegyzi a Kúria, hogy az eljáró tanácsnak nincs tudomása olyan kúriai gyakorlatról, amely szerint az 50%-ot meghaladó munkaképesség csökkenés felett a károsultat már minden egyéb körülménytől függetlenül sem terhelné maradék munkaképességének hasznosítására irányuló kárenyhítési kötelezettség. Ilyen álláspontot tartalmazó határozatokat a felperes nem jelölt meg. Az pedig szintén nem tekinthető köztudomásúnak, hogy adott esetben a felperesnek a balesettel okozati összefüggésben kellett felhagynia a biztosításközvetítői tevékenységével.

Megjegyzi a Kúria, hogy a felperes megsértett jogszabályhelyként a Pp. 279. §-át nem jelölte meg, amely szükséges lett volna, amennyiben a bizonyítékok mérlegelésének eredményét kifogásolja. Azt pedig az eljárt bíróságok – a másodfokú bíróság hangsúlyosabban – egybehangzóan állapították meg, hogy a Ptk. 6:528. § (1) bekezdésében meghatározott előfeltételek nem teljesültek, az okozati összefüggés a perben feltáratlan maradt. Mindezek alapján a jövedelemveszteség tekintetében a Kúria egyetértett a másodfokú bíróság által kifejtettekkel, nem sérült a Ptk. 6:528. (1) bekezdése, 6:522. § (1) bekezdése, valamint 6:525. § (1) bekezdése, továbbá a felperes által megjelölt eljárásjogi jogszabályhelyek sem.

A felperes felülvizsgálati kérelmét a gondozás többletköltsége tekintetében a Kúria megalapozottnak találta.

Adott esetben nem volt vitatott az (a Kúria több eseti döntésében is kifejtette álláspontját), hogy a családtag ingyenes vagyoni vagy nem vagyoni (tevőleges) segítségnyújtása nem a károkozó kárviselés alóli részleges vagy teljes mentesítését szolgálja, e veszteségek térítése a károkozó feladata [Kúria Pfv.III.20.618/2020/4. (BH 2021.308.), Pfv.III.20.751/2019/9., Pfv.III.21.276/2017/4.]. Ennek megfelelően az óradíj összegének meghatározásánál a következetes bírói gyakorlat szerint az erre szakosodott intézmények (pl. Bt.) díjának 75%-a figyelembe vehető, amelyben megjelenik a hozzátartozó által ellátott tevékenység ellenértéke és a céges keretek között végzett, költségeket is magába foglaló szolgáltatás díja közötti különbség (Kúria Pfv.VIII.20.047/2019/4., Pfv.III.20.765/2017/7., Pfv.III.20.875/2016/4., EBH 2009.2041.). Az olyan kártérítési összegről, amely tényleges kiadásként nem merült fel, így pontosan, egzakt módon nem meghatározható, az eset összes körülményeinek, sajátosságainak figyelembevételével kell – mérlegelés útján – dönteni (Kúria Pfv.III.20.737/2019/4.). Erre figyelemmel nem kifogásolható, hogy az elsőfokú bíróság a Bt. óradíját vette alapul a gondozás címén járó járadék összegszerűségének a meghatározásakor. A másodfokú bíróság ettől – az eset egyedi körülményeit figyelembe véve – akár pozitív, akár negatív irányba eltérhetett volna, azonban ezt kielégítően indokolni lett volna köteles. A másodfokú bíróság azonban indokolásában csak arra utalt, hogy a kifejtett szolgáltatás jellegéhez, és a költség felmerülésének időpontjában irányadó ár- és értékviszonyokhoz képest magas a gondozási többletköltség óradíja, ugyanakkor nem adta meggyőző indokát annak, hogy miért tekintette eltúlzottnak az elsőfokú bíróság által megjelölt óradíjat, így nem állapítható meg, hogy az általa választott módszert milyen módon alkalmazta, a szolgáltatás jellege körében milyen tevékenységeket, milyen körülményeket értékelt, melyek az általa figyelembe vett ár- és értékviszonyok, ezekhez milyen módon viszonyul, hogyan aránylik a felperest megillető gondozási többletköltség elsőfokú bíróság által számított összege, milyen arányszámok alkalmazásával határozható meg helyesen. Mindezek alapján sérült a Pp. 346. § (5) bekezdése.

A Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott egyik rendelkezését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletének a gondozási költség megfizetésére kötelező rendelkezését is helybenhagyta.

 

A Kúria Pfv.20007/2024/5. számú precedensképes határozata kártérítés tárgyában.

Tárgyszavak:

 

kárenyhítési kötelezettség, gyermekellátási járadék költségei, magán egészségbiztosítás, társadalombiztosítási szolgáltatások igénybevétele

 

A teljes kártérítés elve azt jelenti, hogy a károsultat olyan – és nem kedvezőbb – helyzetbe kell hozni, amilyenben a károkozás nélkül lenne. Ez annak a hipotetikus állapotnak a vizsgálatát követeli meg, amely a károkozó magatartás hiányában állna fenn.
 
A baleset időpontjában gyermektelen károsult a balesetet követő gyermekvállalással felmerülő többletfeladatok költségeit nem háríthatja át a károkozóra.
 
A kárenyhítési kötelezettség körében elvárható a társadalombiztosítás által biztosított kezelések igénybevétele; a magánúton elérhető kezelések költségei megtérítésének feltételei.

 

Pp. 263. § (1) bek, 279. § (1) és (3) bek, Ptk. 2:42. § (1) bek, 2:52. § (2) és (3) bek., 6:522. § (1) és (2) bek., 6:530. §, 6:531. §.
 

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

 

A felperes 2018. december 20-án K. külterületén az általa vezetett személygépkocsival közlekedési balesetet szenvedett. A balesetet okozó ismeretlen forgalmi rendszámú személygépkocsi vezetője a baleset helyszínét megállás nélkül elhagyta.
 

A felperest a balesetet követően mentővel szállították kórházba, ahol megállapították, hogy a farokcsont törést, koponyazúzódást, nyaki gerincrándulást, a jobb sarokcsont elmozdulással járó, darabos törését, továbbá a biztonsági öv által okozott hasfali és mellkasi zúzódásokat szenvedett. A sarokcsont törése miatti műtéti beavatkozást 2018. december 28-án végezték, és a felperest másnap otthonába bocsátották.
 

A felperes a balesettel összefüggésben 2019. április 30-ig volt munkaképtelen.

 
Az alperes a kárrendezési eljárás során sérelemdíjat és kártérítést fizetett a felperes részére, és 2019. november 1-jétől – a háztartási munka kisegítő költségét, a gyógyszerköltséget és a közlekedési költséget tartalmazó – költségpótló járadékot folyósít számára. A felperes ugyanakkor az alperesnek a sérelemdíj, valamint a lejárt és a jövőben felmerülő járadékkövetelések megfizetésére is kiterjedő egyezségi ajánlatát nem fogadta el.

 

A kereseti kérelem és az alperesek védekezése

 

A felperes leszállított keresetében – a már megfizetett 2.600.000 forintot meghaladóan – 5.400.000 forint sérelemdíj és annak 2018. december 20-tól számított késedelmi kamata, háztartási munka kisegítő jogcímén 265.484 forint és annak 2019. február 6-tól járó késedelmi kamata, gyógyszer- és kötszerköltség jogcímén 90.250 forint és annak 2019. február 12-től járó késedelmi kamata, rehabilitációs költség jogcímén 212.850 forint és annak 2019. január 16-tól számított késedelmi kamata, lejárt háztartási munka kisegítő, kerti és ház körüli munka kisegítő, közlekedési többlet, gyógyszer- és rehabilitációs járadék jogcímén 2.751.500 forint és annak 2020. november 1-jétől járó késedelmi kamata, lejárt gyermekellátási járadék jogcímén 661.500 forint és annak 2021. július 1-jétől számított késedelmi kamata, továbbá 2022. június 1-jétől véghatáridő nélkül havi 126.000 forint költségpótló járadék megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
 
Az alperes érdemi ellenkérelmében a keresetet a sérelemdíj megfizetése iránti részében 1.400.000 forintot meghaladóan kérte elutasítani. A háztartási munka kisegítő költség és járadék megfizetése iránti kereset az összegszerűség bizonyítatlanságára hivatkozással kérte elutasítani. A kerti és ház körüli munka kisegítő járadék esetében 2019. április 1-jétől havi 8.000 forintot elismert. A gyermekellátási járadék megfizetése iránti keresetet kérte elutasítani. A közlekedési többlet járadék tekintetében a kereset teljesítését 2019. április 1-jétől havi 10.000 forint erejéig nem ellenezte. A gyógyszer- és kötszerköltség, valamint gyógyszerjáradék vonatkozásában a keresetet a 2019. április 1-jéig terjedő időszakra kérte elutasítani, míg 2019. április 1-jétől havi 5.000 forintot meghaladóan kérte a kereset elutasítását.

 

Az első- és másodfokú ítélet

 
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 3.400.000 forint sérelemdíjat és annak 2018. december 20-tól számított késedelmi kamatát, háztartási munka kisegítő jogcímén 265.484 forintot és annak 2019. február 6-tól járó késedelmi kamatát, gyermekellátási járadék jogcímén 661.500 forintot és annak 2021. július 1-jétől számított késedelmi kamatát, gyógyszer- és kötszerköltség jogcímén 90.250 forintot és annak 2019. február 12-től járó késedelmi kamatát, rehabilitációs költség jogcímén 212.850 forintot és annak 2019. január 16-tól számított késedelmi kamatát, háztartási munka kisegítő, kerti és ház körüli munka kisegítő, közlekedési többlet, gyógyszer- és rehabilitációs járadék jogcímén 2.751.500 forintot és annak 2020. november 1-jétől járó késedelmi kamatát, továbbá 2022. június 1-jétől véghatáridő nélkül havi 126.000 forintot. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
 
Mindenekelőtt utalt arra, hogy az alperes az ismeretlen gépjárművezető által okozott kár megtérítéséért a kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény 13. § (1) bekezdése és 35. § (1) bekezdése szerint köteles helytállni.
 
A sérelemdíj megfizetése iránti követelés megalapozottságának vizsgálatakor figyelembe vette az alperes által megbízott igazságügyi orvos szakértőnek a perben felhasznált és kiegészített szakvéleményét. A baleset folytán bekövetkezett sérüléseket, azok következményeit és a felperes maradványállapotát annak figyelembevételével állapította meg. Ennek megfelelően rögzítette, hogy a felperes baleseti maradványállapota a fizikai teljesítőképességét és munkavégző-képességét lecsökkentette, a maradványtünetek 16%-os mértékű egészségkárosodást eredményeztek, amely 20%-os mértékű munkaképesség-csökkenéssel egyenértékű. Értékelte, hogy a felperes a baleset időpontjában 31 éves fiatal nő volt, fizikálisan és mentálisan egyaránt terhelhető volt, továbbá – a tanúvallomásokkal által is alátámasztottan – a baleset előtt aktív életet élt. A tanúvallomásokkal bizonyítottnak találta azt is, hogy a felperes a maradványállapota miatt korlátozottan képes a 2020. augusztus 26-án született gyermekének ellátására és az üléssel járó tevékenységek végzésére. Az utóbbiakkal összefüggésben utalt arra, hogy a felperes a többnyire munkát igénylő köztisztviselői munkáját csak ereje megfeszítésével tudja ellátni. A tanúbizonyítás eredménye alapján megerősítettnek tartotta a felperesnek azt a tényelőadását is, amely szerint a baleseti maradványtünetek a mindennapjain túl korlátozzák a szabadidős tevékenységekben, a családi és baráti kapcsolatai fenntartásában. Rögzítette, hogy a felperes élettere beszűkültté vált, a baleset óta nem tud utazni, túrázni, kerékpározni, valamint a baleset előtt folytatott néptáncos életét és a lovaglást is feladni kényszerült. Figyelemmel volt arra, hogy a sérülés miatt végzett műtét hegei láthatóak a felperes bokáján, és a szakvélemény szerint a lábszár kisfokú sorvadása is megállapítható, amely esztétikai károsodást okoz. Emellett hivatkozott arra, hogy az öltözködés kényszerű megváltoztatása a felperest a nőiességének megélésében korlátozza. Mindezek miatt a felperes által a keresetben követelt további 5.400.000 forint összegű sérelemdíjat eltúlzottnak találta, és 3.400.000 forintot tartott alkalmasnak a sérelemdíj kompenzációs funkciójának betöltésére.
 
A háztartási munka kisegítő költség és járadék esetében a tanúvallomásokkal bizonyítottnak fogadta el a felperesnek azt a tényállítását, hogy a baleset előtt a háztartási munkákat egyedül látta el. Az időszükséglet és az összegszerűség körében tekintettel volt a felperes által csatolt, a Központi Statisztikai Hivataltól származó kimutatásra, és annak alapján a felperes által elvégzett háztartási munka időigényét havi 80-88 órában határozta meg. Értékelte továbbá, hogy a baleset után a háztartási munkákat a felperes családtagjai végezték, míg 2019 februárjától havi 1-2 alkalommal, alkalmanként 10.000 forint ellenében azokat takarítónő végzi. Figyelembe vette, hogy a felperest a baleseti maradványállapota a fizikai megterheléssel járó munkák elvégzésében korlátozza, és 2020. szeptember 1-jétől, vagyis a szülés után a kórházból történt távozása óta felmerülő nehéz háztartási munkák havi 50-54 óra munkavégzést jelentenek számára. A felperes által összehasonlító adatként csatolt, a takarító cégek díjait tartalmazó kimutatás ismeretében az 1.200 forint/óra és az 1.000 forint/óra járadékigényt nem találta eltúlzottnak. Mindennemű háztartási kisegítő költség jogcímén ezért a 2018. december 20-tól 2019. március 31-ig terjedő időre 335.484 forintot állapított meg, és az alperes 70.000 forint összegű teljesítésére tekintettel, a keresetet a 265.484 forint erejéig tartotta megalapozottnak. Lejárt járadékként a 2019. április 1-jétől 2020. augusztus 31-ig terjedő időre 714.000 forintot, a 2020. szeptember 1-jétől 2021. március 31-ig terjedő időre pedig 1.092.000 forintot állapított meg. Az alperes összesen 380.000 forint összegű teljesítésének figyelembevételével ezért az alperest 1.426.000 forint lejárt járadék megfizetésére kötelezte.
 
A kerti és ház körüli munka költsége tekintetében abból indult ki, hogy a felperes a korábbiaktól eltérően, a maradványállapota miatt ezeket a munkákat ellátni nem tudja, és azokban a szakvélemény szerint is véghatáridő nélkül kisegítő igénybevételére szorul. Az alperes e jogcímen történt addigi teljesítését is értékelve a 2019. április 1-jétől 2022. május 31-ig terjedő időre 304.000 forint lejárt járadék, 2022. június 1-jétől pedig havi 8.000 forint járadék megfizetésére kötelezte az alperest.
 
A gyermekellátási járadék kapcsán annak tulajdonított jelentőséget, hogy a szakvélemény szerint a felperes a baleseti maradványállapota miatt a gyermek nélküli munka során napi 1-2 órában szorul segítségre, és az e feladatok ellátásában való korlátozottságát a tanúvallomások is alátámasztották. A költség összegének pontos meghatározhatóságának hiányában az általános kártérítés szabályait alkalmazta, és figyelemmel volt a felperes által csatolt, a bébiszitter tevékenység díjait tartalmazó összehasonlító adatokra. Ennek megfelelően a 2020. szeptember 1-jétől 2022. május 31-ig terjedő időre 661.500 forint lejárt járadékot, 2022. június 1-jétől a gyermek 16 éves koráig, vagyis 2036. augusztus 31-ig havi 31.500 forint járadékot ítélt meg a felperes javára.

 

A közlekedési többletköltség vonatkozásában értékelte, hogy míg a felperes a baleset előtt csak alkalmanként közlekedett személygépkocsival, addig a szakvélemény szerint a baleseti maradványállapota miatt a tömegközlekedésben akadályozottá vált. Figyelembe vette, hogy az alperes e jogcímen 2019. április 1-jétől havi 5.000 forint járadékot fizet a felperes részére, és az ellenkérelmében havi 10.000 forint járadékot elismert, a felperes pedig ennek megfelelően szállította le a keresetét. Emiatt a 2019. április 1-jétől 2022. május 31-ig terjedő időre az alperest 190.000 forint lejárt járadék, 2022. június 1-jétől havi 10.000 forint járadék megfizetésére kötelezte.

 

A gyógyszer- és kötszerköltséggel kapcsolatban figyelembe vette, hogy a felperesnek a baleset után és a gyógyulási időszakot követően milyen gyógyszereket kellett szednie. Értékelte azt is, hogy a felperes a tanúvallomásokkal is megerősített előadása szerint a mai napig rendszeresen használ fájdalomcsillapító készítményeket. Tekintettel volt továbbá a szakértőnek az egyes gyógyszerek, gyógykészítmények használatának indokoltságával összefüggő megállapításaira. A követelés összegének meghatározásakor és a költségek felmerülésének bizonyítására elfogadta a felperes által csatolt gyógyszertári számlákat. A szakvélemény ellenére a keresetben megnevezett gyógykészítmények közül a T. költségét is megtérítendőnek tartotta, amit azzal indokolt, hogy a felperes maradványállapotára figyelemmel e fájdalomcsillapító készítmény alkalmazása indokolt volt, és annak jóval alacsonyabb árára tekintettel a felperes a kárenyhítési kötelezettségének is eleget tett. Éppen ezért a 2018. december 22-től 2019. március 31-ig terjedő időre az alperes teljesítését is figyelembe véve 90.250 forint, a 2019. április 1-jétől 2022. május 31-ig terjedő időre 285.000 forint lejárt járadék, míg 2022. június 1-jétől havi 10.000 forint járadék megfizetésére kötelezte az alperest.
 
A rehabilitációs költség esetében abból indult ki, hogy a felperes 2018. december 29-től 2019. február 6-ig heti 3 alkalommal, 2019. február 7-től 2019 márciusának végéig heti 2 alkalommal, 2019. augusztus 1-jétől pedig heti 1 alkalommal részesül gyógytornakezelésben. Értékelte továbbá, hogy a felperes 2019. február 11-től 2019 márciusának heti 4 alkalommal, 2019. április 1-jétől havi 3-4 alkalommal jár gyógyfürdőbe. Utalt a szakértőnek arra a megállapítására, amely szerint a gyógytorna és a gyógyfürdő kezelések a jövőben is indokoltak véghatáridő nélkül a szinten tartáshoz, az állapotrosszabbodás megelőzéséhez. Az alperes védekezésére tekintettel hivatkozott arra, hogy a jogszabály szerint a társadalombiztosítás által támogatott gyógytorna és gyógyfürdő ellátás nem korlátlan szolgáltatás, az évente kétszer igénybe vehető, 15 alkalomra kiállított beutalót 8 hét alatt kell felhasználni. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy nincs olyan lehetőség a felperes számára, amely a társadalombiztosítás terhére az állapotához igazodó folyamatos gyógytorna és gyógyfürdő kezeléseket biztosítaná. Az összegszerűség meghatározása körében értékelte a gyógytornász és a gyógyfürdő nyilatkozatait, a kiállított számlákat és belépőjegyeket. Ennek alapján a 2018. december 29-től 2019. március 31-ig terjedő időre 212.850 forint, a 2019. április 1-jétől 2022. május 31-ig 546.500 forint lejárt járadék, 2022. június 1-jétől pedig havi 14.500 forint járadék tekintetében marasztalta az alperest.
 
Az alperes fellebbezése és a felperes csatlakozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett – a kerti és ház körüli munka költségét és járadékát, valamint a közlekedési többletköltség járadékot nem érintő – rendelkezését részben és akként változtatta meg, hogy a háztartási munka kisegítő címén igényelt költséget, lejárt járadékot, valamint folyamatos járadékigény iránti keresetet elutasította. A rehabilitációs költség jogcímén megállapított marasztalás összegét 106.425 forintra és annak 2019. január 16-tól számított késedelmi kamatára, a kerti és ház körüli munka kisegítő, közlekedési többlet, gyógyszer- és rehabilitációs járadék jogcímén megállapított lejárt járadék összegét 1.110.500 forintra és annak 2020. november 1-jétől járó késedelmi kamatára, a 2022. június 1-jétől véghatáridő nélkül fizetendő költségpótló járadék havi összegét 44.050 forintra leszállította. Ezt meghaladóan a pert főtárgyára nézve az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
 
Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a sérelemdíj kapcsán helyesen mérlegelte a lényeges körülményeket, és határozta meg a sérelemdíj összegét. Utalt a szakvéleménynek az elsőfokú bíróság által is figyelembe vett, a baleseti sérülések következményeire és a felperes maradványállapotára vonatkozó megállapításaira. Kiemelte, hogy a hátrányos következmények a szabadidő és a sporttevékenység akadályozottságában, illetőleg egyes tevékenységek felhagyásában állapítható meg. Mindezeket értékelve az elsőfokú bírósággal egyezően arra az álláspontra helyezkedett, hogy az alperes elismerését meghaladóan további sérelemdíj megállapítása indokolt. A hasonló jellegű hátrányt szenvedett baleseti károsultak részére megállapított sérelemdíjakat is figyelembe véve a felperes részére megítélt 3.400.000 forintot arányos és megfelelő kárpótlásnak tartotta, amelyben kifejeződik a sérelemdíj prevenciós funkciója is. A csatlakozó fellebbezésben megjelölt hátrányok közül a felperes intim életében és általános pszichés állapotában bekövetkezett hátrányos és tartós változást a szakvélemény alapján nem találta bizonyítottnak, és erre hivatkozással nem tartotta indokoltnak a sérelemdíj mértékének felemelését.
 
Az alperesnek a háztartási munka kisegítő költsége és járadék jogcímén megállapított összeget érintő fellebbezését annyiban megalapozottnak tekintette, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítás és a kártérítés anyagi jogi szabályainak megsértésével határozta meg a marasztalás összegét. Rámutatott: az elsőfokú bíróság azzal kapcsolatban, hogy a felperes a balesetet megelőzően konkrétan milyen terjedelmű munkát, milyen időtartamban végzett, bizonyítást nem folytatott le. Álláspontja szerint önkényes és a kártérítési egyediesítés elvével ellentétes volt, hogy az elsőfokú bíróság a statisztikai kimutatást a konkrét esetre vonatkoztatva számításának alapjaként kontroll nélkül elfogadta. Hivatkozása szerint az elsőfokú bíróság nem adta indokát annak, hogy miért 50-54 óra munkavégzést jelent a felperes számára a nehéz háztartási munka. Emellett a reparáció elvére tekintettel nem tartotta figyelembe vehetőnek azt a körülményt, hogy a felperes a baleset után gyermeket vállalt. Erre tekintettel a havi 10.000 forint összegű járadékra vonatkozó elismerést meghaladóan a követelés jogalapját és összegszerűségét bizonyítatlannak tartotta, és ezért ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Rögzítette egyúttal, hogy az alperes kifizetésével e vonatkozásban a felperes kára megtérült.
 
A gyermekellátási járadék vonatkozásában az alperes fellebbezését ugyancsak megalapozottnak minősítette. Hangsúlyozta, hogy a kártérítés megállapításánál a baleset bekövetkeztekori állapot az irányadó, és a károsultat olyan helyzetbe kell hozni, mint ha a baleset nem következett volna be. Ennek megfelelően arra volt figyelemmel, hogy a felperes a baleset időpontjában gyermektelen volt, és így ezen életkörülményéhez képest kellett megítélni a későbbi hátrányokat. Arra is utalt, hogy a felperes egészségi állapotában bekövetkezett változással összefüggésben a hátrány a sérelemdíj megállapításával kompenzálható, a későbbi gyermekvállalás miatt, az azzal kapcsolatos akadályozottságára tekintettel viszont külön járadék nem követelhető.
A gyógyszer- és kötszerköltség esetében az alperes fellebbezését részben és annyiban tartotta megalapozottnak, hogy a kiegészítő szakvélemény a havi költség összegét 8.800 forintban határozta meg azzal, hogy a T. nem gyógyszer, annak hatékonyságáról a szakértő nyilatkozni nem tudott. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a szakértői szempontból indokolt és elszámolható költség a fenti összegben határozható meg. Ehhez igazodóan a 2019. április 1-jétől 2022. május 31-ig terjedő időre a lejárt járadék mértékét 253.000 forintban állapította meg.
 
A rehabilitációs költség és járadék tekintetében elsődlegesen annak tulajdonított jelentőséget, hogy orvosilag igazolható-e a gyógytornász igénybevétele és a gyógyfürdő látogatása. Ezzel kapcsolatban az elsőfokú bírósággal egyezően hivatkozott a kiegészítő szakvéleménynek arra a megállapítására, amely szerint ezek a kezelések általánosságban a jövőben is véghatáridő nélkül indokoltak a szinten tartáshoz és az állapotrosszabbodás megelőzéséhez.
 
Rámutatott azonban arra is, hogy az alapszakvélemény értelmében a kezelések igénybevétele időszakosan szükséges, amely a társadalombiztosítási ellátás keretében évi 2 × 14 alkalommal elérhető. Rögzítette továbbá: az elsőfokú bíróság nem a folyamatos gyógytorna és gyógyfürdő kezelések költségeit számolta el, hanem a felperes által rendelkezésre bocsátott adatok alapján évi 2 kúra költségét számolta ki, és ez alapján határozta meg a járadék összegét. Emiatt az elsőfokú bírósággal abban ugyan egyetértett, hogy a szakvélemény alapján évi 2 × 14 alkalom figyelembevétele indokolt, de álláspontja szerint nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy a szakvélemény szerint is a társadalombiztosítási ellátás keretében igénybe vehető szolgáltatásokról van szó. Erre figyelemmel az elsőfokú bíróság által felszámított költségek fele mértékéig tartotta indokoltnak az alperes marasztalását. E körben utalt arra, hogy a bírói gyakorlat szerint a károsult ilyen esetben sem mentesül a kárenyhítési kötelezettsége alól. Ennek megfelelően a folyamatos járadék összegét havi 7.250 forintra csökkentette.

 

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

 

A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amely annak részbeni hatályon kívül helyezésére, a háztartási munka kisegítői költség és járadék, a rehabilitációs költség és járadék, a gyermekellátási járadék, a gyógyszerjáradék és a rehabilitációs járadék esetében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására, a sérelemdíj tekintetében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatására és a sérelemdíj összegének 5.400.000 forintra és késedelmi kamataira való felemelésére irányult.
Megsértett jogszabályhelyként a Pp. 263. § (1) bekezdését, 279. § (1) és (3) bekezdését, a Ptk.) 2:42. § (1) bekezdését, 2:52. § (2) és (3) bekezdését, 6:522. § (1) és (2) bekezdését, 6:530. §-át és 6:531. §-át jelölte meg.
 
A háztartási munka kisegítő költsége és járadék vonatkozásában elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet rendelkező része és indokolása e körben nincs összhangban egymással: míg ugyanis a rendelkező rész szerint a másodfokú bíróság a keresetet ebben a részében elutasította, addig az indokolás értelmében az elutasítás a havi 10.000 forintos járadékösszeget meghaladóan történt, az indokolás későbbi részében az összegzett kártérítéseknél viszont ez a tétel egyáltalán nem szerepel. Az indokolást az önellentmondásosságán túl hiányosnak is tartotta, mert az kizárólag egy kezdő időpont nélküli havi járadékot említ. Mindez hivatkozása szerint ellentétben áll az alperes által teljesített összegekkel és a kereset tartalmával, amely nem az alperes által folyósított összegen felüli többletigényre vonatkozott.
Sérelmezte továbbá, hogy a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló tények és bizonyítékok figyelmen kívül hagyásával, kirívóan okszerűtlen mérlegeléssel, a teljes reparáció elvével ellentétesen határozott a kereset e részének elutasításáról. Kiemelte: a perben bizonyította, hogy a baleset előtt konkrétan milyen terjedelmű munkát és milyen időtartamban végzett. Ismertette az ezzel kapcsolatos tényállításait, és utalt az azokat alátámasztó okiratokra, tanúvallomásra és szakvéleményre. A jogerős ítélet ezzel ellentétes ténymegállapításait iratellenesnek nevezte.
 
Kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság a balesetet követő gyermekvállalását a reparáció elve miatt figyelembe nem vehető körülménynek minősítette. Ezzel szemben előadta, hogy az értékelendő körülmények közé tartozik a baleset után az életében bekövetkezett minden olyan lényeges változás, amely az élet természetes velejárója, és a baleset hiányában is bekövetkezett volna. E körben hivatkozott arra, hogy a házastársával már a baleset előtt terveztek közös gyermeket, és a gyermekvállalás olyan változás, amellyel az esetében az alperes reálisan számolhatott. Állította továbbá, hogy joga van a teljes családban éléshez, és ahhoz, hogy gyermeket vállaljon. Ehhez képest köztudomású, köztapasztalati ténynek nevezte, hogy a gyermek születése után több háztartási munka merült fel, és ismertette az ezzel kapcsolatos tényállításait. Álláspontja szerint a jogerős ítélet ebben a körben a járadék megváltoztatásának a Ptk. 6:530. §-ában írt szabályát is sérti, mivel az adott esetben a változás már a kereset beadása előtt bekövetkezett, és ezt figyelembe kellett volna venni.
 
Hangsúlyozta, hogy a háztartási kisegítő költségének összegét a nem cáfolt tényállításai, az okiratok tartalma és a tanúvallomások alapján kellett meghatározni; ezekhez képest a másodfokú bíróság által kiemelt statisztikai adatok mindösszesen azt támasztják alá, hogy az óraszámokra vonatkozó tényállításai nem voltak eltúlzottak. Ettől függetlenül is köztudomású ténynek tekintette, hogy egy családi házban milyen háztartási munkák merülnek fel, és ezért a tényállításai a már említett összehasonlító adatok nélkül is ellenőrizhetőek.
 
A havi járadék összegének 10.000 forintban való meghatározását a fentieken túl a bírói gyakorlattal is ellentétesnek tartotta. Ehhez kapcsolódóan utalt arra, hogy a bírói gyakorlat szerint a járadék összegének meghatározása során szükséges értékelni az elérhető piaci szolgáltatások árát is. Azok pedig az álláspontja szerint az adott esetben is alátámasztották, hogy a követelése nem volt eltúlzott mértékű.
 
A gyermekellátási járadék esetében szintén hivatkozott a jogerős ítélet rendelkező része és indokolása közötti ellentmondásra: a rendelkező rész ugyanis ezt a követelést egyáltalán nem említette, az indokolás viszont a keresetnek ebben a részében történt elutasítását rögzítette. Ennél a követelésnél is hivatkozott a teljes reparáció elvének és az Alaptörvényben foglaltak megsértésére. Megismételte egyúttal a gyermekvállalással és annak mint lényeges körülményváltozással kapcsolatos jogi indokait. Tévesnek tartotta a másodfokú bíróságnak azt a megállapítását, hogy ezen a jogcímen igazolt kiadása nem volt. Ezzel szemben kiemelte: nincs olyan jogszabályi rendelkezés, amely az igények kizárólag számlával történő igazolását írja elő, és a bírói gyakorlat sem követeli meg, hogy a károsult a megnehezült élethelyzetét további súlyosbítva annak valamennyi kiadással járó mozzanatát adminisztrálja. Előadta, hogy a tényállításait a tanúvallomásokon kívül a szakvélemény is alátámasztotta, az összegszerűség körében pedig hivatkozott az adott tevékenység díjait tartalmazó összehasonlító adatokra.
 
A gyógyszerjáradék tekintetében a jogerős ítélet indokait a bizonyítékokkal és a bírói gyakorlattal is ellentétesnek tartotta. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság ebben a körben a szakvéleményt kirívóan okszerűtlenül mérlegelte. Ennek indokaként azt jelölte meg, hogy a szakértő sem tartotta indokolatlannak a T. alkalmazását, és a szakvélemény szerint a maradványállapotára tekintettel a fájdalomcsillapító alkalomszerű használata elfogadható. A bírói gyakorlatra hivatkozással azt is hangsúlyozta, hogy ha a fájdalmának enyhítéséhez különböző természetgyógyászati szerek alkalmazását tartja szükségesnek, akkor annak indokoltsága nem vitatható.
A rehabilitációs járadék kapcsán a bizonyítékok kirívóan okszerűtlen és téves értékelését állította. Lényegesnek tartotta, hogy a szakértő nem kúraszerű ellátás szükségességét állapította meg, a társadalombiztosítási ellátás keretében igénybe vehető gyógytorna viszont ezt jelenti. Hivatkozott továbbá a szakértőnek arra a megállapítására, amelynek értelmében évi 2 × 14 alkalom elégséges, a szóban forgó kezelések pedig a társadalombiztosítás keretében és magánúton is igénybe vehetők. Utalt arra, hogy a bírói gyakorlat szerint, ha a közgyógyellátás bármely okból nem nyújt megfelelő alternatívát a magán egészségügyi ellátáshoz képest, akkor nem haladja meg az elvárható magatartás kereteit a költségesebb magánellátás igénybevétele. Emellett állította, hogy a járadékigénye kifejezetten a szakértő által indokoltnak tartott évi összesen 28 kezelés költségeinek megtérítésére irányult.
 
A sérelemdíj vonatkozásában megismételte a csatlakozó fellebbezésében előadottakat. Állította, hogy a bíróságok nem értékeltek minden, a baleset következtében őt ért hátrányt, és nem értékelték a sérelemdíj magánjogi büntetés funkcióját sem. Értékeletlenül maradt hátrányként nevesítette a maradványállapota miatt kialakult pszichés sérelmét, a negatív jövőképét és a párkapcsolata fizikai megélésének korlátozottságát. Hivatkozása szerint ezek fennállását a tanúvallomások és a szakvélemény is alátámasztotta. Sérelmesnek tartotta olyan objektív tények figyelmen kívül hagyását, mint a baleset okozójának szabályszegése, a veszélyhelyzet teremtése, a cserbenhagyás és annak kiemelten súlyos fokú következményei. A jogerős ítélet indokolásával ellentétben hivatkozott arra, hogy a sportolási tevékenységei nem csupán beszűkültek, hanem megszűntek, amit a szakvélemény is igazolt. Mindezek mellett kifogásolta, hogy a bíróságok nem értékelték döntő súllyal azt, hogy a balesetet fiatal korában szenvedte el, az ötéves kora óta versenyszerűen folytatott néptáncot feladni kényszerült, és maradványállapota miatt a munkáját csak ereje megfeszítésével tudja ellátni.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.

 

A Kúria döntése és jogi indokai
 
A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.
 
A Kúria a Pp. 423. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem keretei között eljárva, a felülvizsgálati eljárás eredményeként azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott – az elsőfokú bíróság ítéletét a kártérítési követelések tekintetében részben megváltoztató és a sérelemdíj megfizetése iránti keresetet elutasító részében helybenhagyó – rendelkezése a felperes által megjelölt és érdemben vizsgálható okokból nem jogszabálysértő.
 
A Pp. 413. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a felülvizsgálati kérelemnek a beadványokra vonatkozó általános szabályok mellett tartalmaznia kell a jogszabálysértés pontos megnevezésével, a jogszabályhely megjelölésével azt az eljárási, illetve anyagi jogi jogszabálysértést, amely kihatott az ügy érdemi eldöntésére, valamint annak indokait, hogy a fél az új határozat hozatalát vagy a határozat hatályon kívül helyezését milyen okból kívánja.
 
Az 1/2016. (II. 5.) PK vélemény (a továbbiakban: PK vélemény) 3. pontja értelmében a felülvizsgálati kérelem egymással szorosan összefüggő kötelező tartalmi kellékei a jogszabálysértés és a megsértett jogszabályhely megjelölése, annak kifejtése, hogy a fél a határozat megváltoztatását milyen okból kívánja. Ezen együttes törvényi feltételeknek a fél akkor tesz eleget, ha egyrészt a megsértett jogszabályhelyet konkrétan megjelöli, másrészt pedig a hivatkozott jogszabálysértést tartalmilag is körülírja, az arra vonatkozó jogi álláspontját kifejti, vagyis, ha a jogszabálysértésre való hivatkozása indokait is ismerteti. A PK vélemény 4. pontja tartalmazza, hogy ha a fél a felülvizsgálati kérelmében több, egymástól elkülönülő jogszabálysértésre hivatkozik, valamennyi hivatkozásának rendelkeznie kell az előző pontban meghatározott törvényi követelményekkel.
 
A felülvizsgálati kérelem központi eleme a megsértett jogszabályhely megjelölése és a jogszabálysértés körülírása, mert ezek határozzák meg a Kúria felülbírálati lehetőségének tartalmi és perjogi kereteit. Érdemben ugyanis csak azok a hivatkozások vizsgálathatók, amelyek esetében a törvény által előírt tartalmi követelmények maradéktalanul teljesülnek, az egyéb hivatkozásokat a Kúria figyelmen kívül hagyja (Kúria Pfv.IV.20.242/2023/6.).
 
Mindezek kiemelése a következők miatt volt indokolt. A felperes a felülvizsgálati kérelmében a háztartási munka kisegítő költsége és járadék, valamint a gyermekellátási járadék esetében is sérelmezte a jogerős ítélet rendelkező részének és indokolásának ellentmondásosságát. Ez az állítása mindkét követelés tekintetében megalapozott volt. A jogerős ítélet rendelkező része szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezésének megváltoztatása mellett a háztartási munka kisegítő címén igényelt költséget, lejárt járadékot, valamint folyamatos járadékigény iránti keresetet elutasította. Ezzel szemben a jogerős ítélet indokolása azt tartalmazta, hogy a másodfokú bíróság az említett követelésnél a keresetet a havi 10.000 forintos járadékösszeget meghaladóan utasította el. Emellett a másodfokú bíróság az indokolás további részében az érdemi döntését úgy összegezte, hogy az annak megfelelően az alperes által fizetendő folyamatos járadékok között feltüntette a havi 10.000 forint háztartási munka kisegítő járadékot. (Az ebben a körben számba vett járadékok együttes összege – figyelembe véve azt is, hogy a ház körüli, kerti munkák havi 8.000 forint járadéka tévesen kétszeresen lett feltüntetve – egyébként megegyezett a 2022. június 1-jétől véghatáridő nélkül fizetendő költségpótló járadéknak a jogerős ítélet rendelkező részében megjelölt, 44.050 forintra leszállított összegével.) A felperes a felülvizsgálati kérelmében helyesen hivatkozott továbbá arra, hogy a jogerős ítélet rendelkező része a gyermekellátási járadékot egyáltalán nem említette, ugyanakkor az indokolás szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét ebben a részében is megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Az utóbbiaknak megfelelően ez a járadék az összegzésnél sem a lejárt, sem a folyamatos járadékok között nem szerepelt.
 
A határozatszerkesztés ismertetett hibái a Pp. 354-355. §-aiban szabályozott kiigazítással és kiegészítéssel a felülvizsgálati eljárásban nem voltak orvosolhatóak. A felperes a felülvizsgálati kérelmében pedig azokra anélkül hivatkozott, hogy az azokhoz kapcsolható, adekvát jogszabályhelyeket [Pp. 341. § (1) bekezdés, 346. § (5) bekezdés] megjelölte volna. Ezek a felülvizsgálati támadások ezért érdemi vizsgálatra nem voltak alkalmasak.
 
A felperes emellett az általános kártérítés szabályát rögzítő Ptk. 6:531. §-ának megsértését anélkül állította, hogy az erre vonatkozó jogi álláspontját kifejtette volna. Érdemben ezért a felülvizsgálati kérelemnek ez a hivatkozása sem volt vizsgálható.
 
A másodfokú bíróság a háztartási munka kisegítő költsége és járadék tekintetében az elsőfokú bíróságétól eltérő érdemi döntését a bizonyítékok eltérő mérlegelésével indokolta. A felperes erre figyelemmel a felülvizsgálati kérelmében ezzel összefüggő eljárási szabálysértéseket állított. Közülük a bizonyítékmérlegelés általános szabályát rögzítő Pp. 279. § (1) bekezdése megsértésének vizsgálatakor arra kellett figyelemmel lenni, hogy a felülvizsgálati eljárás nem ad alapot a bizonyítékok felülmérlegelésére, ha az egyes bizonyítékokból eltérő következtetés is levonható lett volna; az minősíthető nyilvánvalóan okszerűtlen következtetésnek, amikor a bizonyítékokból csak egyfajta, a felülvizsgálattal támadott ítélettől eltérő következtetésre lehet jutni [Kúria Pfv.I.21.474/2011/10. (BH 2013.119.II.)]. A bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésének hiányában a bizonyítékok felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség [Kúria Pfv.III.20.229/2022/5. (BH 2022. 293.)].
 
A fentiekkel azonosítható bizonyítékmérlegelési hibát azonban a másodfokú bíróság nem vétett. A felperesnek a baleset előtt általa végzett háztartási munkák terjedelmére és időtartamára vonatkozó tényállítását az elsőfokú bíróságtól eltérően bizonyítatlannak találta, és ehhez képest – legalábbis a jogerős ítélet indokolása szerint – az alperest csupán a részéről elismert folyamatos járadék megfizetésére kötelezte. Az a megállapítása, hogy a perben felhasznált statisztikai kimutatás, az abban meghatározott adatok a felperes által ténylegesen kifejtett fenti tevékenységek időszükségletének alátámasztására közvetlenül nem voltak alkalmasak, helytálló volt. A felülvizsgálati érveléshez képest pedig egy családi ház esetében jellemzően felmerülő háztartási munkák köre valóban minősülhet a Pp. 266. § (2) bekezdése szerinti bizonyítás nélküli ténymegállapítást megalapozó köztudomású (köztapasztalati) ténynek, de a szóban forgó munkák időigényességének megállapítását ez sem teszi nélkülözhetővé. Ennélfogva nem volt okszerűtlen a másodfokú bíróságnak az a következtetése, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított havi 50-54 óra nehéz háztartási munka elvégzésének szükségességét a bizonyítás eredménye nem támasztotta alá. Ebben a körben az elsőfokú bíróságtól eltérően azokat a többletmunkákat sem tartotta figyelembe vehetőnek, amelyek a gyermek születése után merültek fel. Ez a jogi álláspont – a következőkben, a gyermekellátási járadék esetében részletezettek szerint – felülvizsgálati kérelemben feltüntetett jogszabályhelyek közül a teljes kártérítés elvét megfogalmazó Ptk. 6:522. § (1) bekezdésének helyes alkalmazásán alapult. Mindazonáltal jelentőséget kellett tulajdonítani annak is, hogy a perben kirendelt igazságügyi orvos szakértő szakvéleményével bizonyítottan a felperes a baleseti maradványállapota miatt a nehéz háztartási munkákban akadályozott, és azokat 2019. február 15-től takarítónő havi 1-2 alkalommal, alkalmanként 10.000 forint ellenében végzi. E tények figyelembevételével sem minősülhetett a Pp. 279. § (1) bekezdését sértőnek a másodfokú bíróságnak az a végkövetkeztetése, hogy az utóbbi összegben elismert járadékon felül további marasztalásnak nem lehetett helye, és az alperes kifizetéseivel a felperes korábban felmerült kára megtérült.
 
A másodfokú bíróság a gyermekellátási járadékigényt azért minősítette megalapozatlannak, és – a jogerős ítélet indokolása szerint – a keresetet ebben a részében azért utasította el, mert a baleset bekövetkeztekori állapotot tartotta irányadónak, a felperes pedig a baleset időpontjában gyermektelen volt. Ez a felülvizsgálati kérelemben vitatott jogi álláspont az alábbiak miatt volt helytálló. A felperes által is hivatkozott Ptk. 6:522. § (1) bekezdése értelmében a károkozó a károsult teljes kárát köteles megtéríteni. A teljes kártérítés elve azt jelenti, hogy a károsultat olyan – és nem kedvezőbb – helyzetbe kell hozni, amilyenben a károkozás nélkül lenne (Kúria Pfv.III.21.752/2018/5., Pfv.III.20.436/2020/4.). Ez annak a hipotetikus állapotnak a vizsgálatát követeli meg, amely a károkozó magatartás hiányában állna fenn. Ebből a megközelítésből kellett tehát az adott esetben is értékelni azt, hogy a felperes a balesetet követő gyermekvállalással felmerülő többletfeladatok költségeit kívánta áthárítani az alperesre. Ennek az értékelésnek az eredménye a jogerős ítélet indokolásában foglaltakkal egyezően csak az lehetett, hogy a felperes a gyermekének ellátásával kapcsolatban költségpótló járadékigényt megalapozottan nem érvényesíthetett. Az általa ily módon megtéríteni kért, a jövőben is rendszeresen felmerülő kiadások az elmondottak miatt nem minősülhettek a teljes kártérítés körében megtérítendő, a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés c) pontjában meghatározott kárfajtának. Mindezt a felülvizsgálati okfejtéssel ellentétben nem cáfolta, hogy a felperesnek alkotmányos alapjogai és személyiségi jogai alapján joga van a gyermekvállaláshoz és a családban éléshez. Habár a felperes ezzel kapcsolatban az Alaptörvényben foglaltak megsértését is állította, és hivatkozott az Alaptörvény Nemzeti Hitvallására, L) cikkére és VI. cikkére, a Kúria nem vizsgálhatja, hogy a jogerős ítélet sérti-e az Alaptörvényt, mert erre kizárólag az Alkotmánybíróság jogosult az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja alapján [Kúria Pfv.V.21.965/2018/8. (BH 2020.324.)]. Emellett a felülvizsgálati kérelemben előadottakkal szemben a fentiektől eltérő következtetés levonását a Ptk. 6:530. §-a sem tette lehetővé. E jogszabályhely ugyanis a járadék megváltoztatásának vagy megszüntetésének feltételeit határozza meg, és ezért az alkalmazása értelemszerűen a járadékfizetési kötelezettség korábbi megállapítását feltételezi.
 
A másodfokú bíróság a gyógyszer- és kötszerköltség jogcímén érvényesített járadékigény tekintetében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a marasztalás összegének leszállítását kizárólag azzal indokolta, hogy a felperes által megjelölt T. költségét a szakértői bizonyítás eredményére figyelemmel nem tartotta megtérítendőnek. Ez a felülvizsgálati kérelemben kifogásolt bizonyítékmérlegelés sem volt okszerűtlen, és a jogerős ítélet ebben a részében sem sértette a Pp. 279. § (1) bekezdését. Ezzel kapcsolatban abból kellett kiindulni, hogy az igazságügyi orvosszakértő az alkalomszerű fájdalom- és gyulladáscsökkentő szerek alkalmazását orvosilag elfogadható, indokolt kezelésnek tartotta, a T. esetében azonban – ahogyan a jogerős ítélet indokolása is tartalmazza – rögzítette, hogy az nem gyógyszer, a kínai gyógymódok egyike, és annak hatékonyságáról, hatóanyag-tartalmáról, stabilitásáról nyilatkozni nem tudott. Ez nem volt másként értelmezhető, csak úgy, hogy a szakvélemény a nevezett készítmény használatának indokoltságát nem támasztotta alá. Ennek pedig azért volt jelentősége, mert a Ptk. 6:522. § (2) bekezdés c) pontja által támasztott szükségesség követelménye a kiadás indokoltságának, arányosságának, célszerűségének és észszerűségének vizsgálatát is megköveteli (Kúria Pfv.III.20.015/2022/4.). A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben tehát nem arról volt szó, hogy egy gyógyszernek nem minősülő természetgyógyászati készítmény alkalmazásával felmerülő költség ne lenne kárként értékelhető, hanem arról, hogy az adott esetben a használat, s ezáltal a kiadás szükségessége mint a szóban forgó kárfajta lényegadó ismérve hiányzott.
 

A másodfokú bíróság a jogerős ítéletben foglalt, a rehabilitációs költség és járadék összegét érintő érdemi döntésének meghozatalakor is elsődlegesen a szakvéleményre volt figyelemmel. Annak alapján pedig az elsőfokú bírósággal egyezően rögzítette, hogy a felperes által a keresetében megjelölt kezelések, vagyis a gyógyfürdő látogatása és a gyógytornász igénybevétele a szinten tartáshoz és az állapotrosszabbodás megelőzéséhez a jövőben is véghatáridő nélkül indokoltak. A kiegészítő szakvélemény e megállapítása mellett azonban helyesen tulajdonított jelentőséget annak, hogy a szakértő az alapszakvéleményében a gyógyfürdő és a gyógytorna időszakos, nem pedig folyamatos indokoltságát véleményezte, és a társadalombiztosítás keretében elérhető évi 2 × 14 alkalmat a gyógytorna esetében is elégségesnek tartotta. Jóllehet a felperes a keresetében az utóbbi gyakoriság alapulvételével határozta meg a követelésének mértékét, és az elsőfokú bíróság is ezt figyelembe véve kötelezte az alperest járadékfizetésre, téves volt az a következtetés, amelynek eredményeként az elsőfokú bíróság kizárólag a magánúton elérhető kezelések költségeit tartotta megtérítendőnek. Az elsőfokú bíróság ennek alátámasztásaként – az orvosi rehabilitáció céljából társadalombiztosítási támogatással igénybe vehető gyógyászati ellátásokról szóló 5/2004. (XI. 19.) EüM rendeletre tekintettel – hivatkozott arra, hogy a társadalombiztosítási keret terhére nincs olyan lehetőség, amely a felperes számára az állapotához igazodó folyamatos kezeléseket biztosítaná. A Kúria Pfv.III.20.168/2020/5. számú határozatára is utalt, amelynek az általa kiemelt indokolása tartalmazta – egyebek mellett – azt, hogy a felperes egészségi állapotának szinten tartásához a folyamatos rehabilitáció igénybevétele volt szükséges, és nem volt elegendő a társadalombiztosítás keretében évente két ízben, 15 alkalommal igénybe vehető gyógytorna kúra. Ezzel ellentétben az adott esetben éppen arról volt szó, hogy a szakértő – a fentiek szerint – a kezelések időszakos és nem folyamatos igénybevételét tartotta indokoltnak, és ehhez a társadalombiztosítás keretében elérhető évi 2 × 14 alkalmat elégségesnek nevezte. Emellett a felperes a felülvizsgálati kérelmében sem jelölt meg olyan konkrét körülményt, amely számára a társadalombiztosítás keretében elérhető kezelések igénybevételét akadályozná, vagy korlátozná. Ebből következően a Kúriának az elsőfokú bíróság ítéletében és a felülvizsgálati kérelemben is felhívott Pfv.III.20.032/2017/4. számú határozatának indokaitól eltérően az adott esetben azt megállapítani, hogy a közgyógyellátás a magán egészségügyi ellátáshoz képest nem nyújtott megfelelő alternatívát, nem lehetett. Mindezek ismeretében a másodfokú bíróság helyesen fejtette ki, hogy a felperestől a kárenyhítési kötelezettsége körében elvárható lett volna a társadalombiztosítás által biztosított kezelések igénybevétele. Ennél fogva pedig a jogerős ítéletnek az a rendelkezése, amellyel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által meghatározott rehabilitációs költség és járadék összegét a felére mérsékelte, a Pp. 279. § (1) és (3) bekezdését, valamint a Ptk. 6:522. § (1) bekezdését sem sértette.
 

[47] A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének az alperest – az általa már megfizetett 2.600.000 forintot meghaladóan – 3.400.000 forint sérelemdíj és annak a baleset időpontjától járó késedelmi kamata megfizetésére kötelező rendelkezését helybenhagyta, és ebben a körben az elsőfokú bíróság ítéletének indokait is helyesnek minősítette. Emiatt a jogerős ítélet indokolásában az elsőfokú bíróság által részletesen ismertetett szempontok megismétlésére nem volt szükség. Azokat meghaladóan a másodfokú bíróság értékelte az alperes fellebbezésében és a felperes csatlakozó fellebbezésében előadottakat, és indokát adta annak, hogy a sérelemdíj mértékét miért nem tartotta leszállíthatónak, illetve felemelhetőnek. A felperes a felülvizsgálati kérelmében a csatlakozó fellebbezésében kifejtett érveit ismételte meg.
 
A felperes ennek megfelelően továbbra is sérelmezte, hogy az őt ért hátrányok teljes körű feltárása elmaradt, mert a bíróságok sem a maradványállapota miatt kialakult pszichés sérelmét és negatív jövőképét, sem a párkapcsolata fizikai megélésének korlátozottságát nem értékelték. Ezzel szemben az elsőfokú bíróság figyelemmel volt arra, hogy a felperes számára fokozott lelki terhet jelentett, hogy a baleseti maradványtünetei miatt a gyermekét nem természetes úton hozhatta világra. Egyéb, a felperes általános pszichés állapotában bekövetkezett rosszabbodást viszont a másodfokú bíróság a szakvélemény alapján nem tartott bizonyítottnak. A másodfokú bíróság tehát a felperes által állított lelki egészségromlás megállapítását már olyan szakkérdésnek tekintette, amelyhez szakértő alkalmazását tartotta volna indokoltnak, és ezért e tény bizonyítására a felülvizsgálati kérelemben is hivatkozott tanúvallomásokat nem tartotta alkalmasnak. Ez a mérlegelés nem volt okszerűtlen, és ezzel összefüggésben a felperes a szakértői bizonyítás szabályainak megsértését egyébként sem állította. Az általa megjelölt további hátrányt, vagyis a párkapcsolat fizikai megélésének korlátozottságát a másodfokú bíróság szintén a szakvélemény ismeretében találta bizonyítatlannak. Ez a megállapítás pedig a szakértőnek a kiegészítő szakvéleményben az erre vonatkozó kifejezett kérdésre adott válaszának helyes értékelésén alapult.
 
Kétségtelen, hogy a sérelemdíj magánjogi büntetés funkciójára a bíróságok az ítéleteik indokolásában külön nem hivatkoztak, holott ez a funkció a biztosítóval szembeni közvetlen igényérvényesítés esetén is érvényesíthető (Kúria Pfv.III.20.691/2020/6.). Ez azonban önmagában, a Ptk. 2:52. § (3) bekezdésének helyes alkalmazására tekintettel a sérelemdíj mértékének megállapításához szükséges mérlegelési tevékenység jogszabálysértő jellegét nem alapozhatta meg. A perben eljárt bíróságok ugyanis az itt meghatározott szempontokra figyelemmel bírálták el a sérelemdíj megfizetése iránti keresetet, és ennek során olyan, a mérlegelés szempontjából lényeges további körülményt is megjelenítettek, mint a hasonló tényállású ügyekben kialakult bírói gyakorlat. Ehhez képest a sérelemdíj összegének felülmérlegeléssel történő módosítására csak a mérlegelés körében irányadó körülmények jogszabálysértés megvalósító, kirívóan okszerűtlen értékelése ad alapot (Kúria Gfv.VII.30.284/2020/3.). Ennek hiányában a felülvizsgálati kérelemben megjelölt Pp. 263. § (1) bekezdésének, 279. § (1) és (3) bekezdésének, valamint Ptk. 2:42. § (1) bekezdésének, 2:52. § (2) és (3) bekezdésének megsértését sem lehetett megállapítani.
 
A Kúria a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályában fenntartotta.

 

A Kúria Pfv.20991/2023/7. számú precedensképes határozata