Folyamatban lévő ügyek az Európai Unió Bírósága előtt

VI. évfolyam 3. szám

Szemelvények az ítélkezési gyakorlatból

C 646/22. számú ügy

A Compass Banca SpA kontra Autorità Garante della Concorrenza e del Mercato közötti, C-646/22. számú ügyben az olasz Consiglio di Stato fordult az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása érdekében.

Ami az alapeljárást illeti, a Tribunale amministrativo regionale (TAR) per il Lazio (Lazio tartomány közigazgatási bírósága, Olaszország) által egy olyan eljárásban hozott ítélettel szemben benyújtott fellebbezés, amelynek középpontjában az a kérdés áll, hogy agresszív jellegű-e az a kereskedelmi gyakorlat, amely abból áll, hogy a fogyasztónak egyidejűleg kell aláírnia a hitelszerződést és a biztosítási kötvényt. Az előzőhöz kapcsolódó azon kérdés, amely az Autorità garante della concorrenza e del mercato (verseny- és piacfelügyeleti hatóság, Olaszország) (a továbbiakban: AGCM) beavatkozási hatáskörének terjedelmére vonatkozik.

Az olasz bíróság a következő kérdéseket tette fel:
Az átlagfogyasztónak a 2005/29/EK irányelv szerinti fogalmát, amely alatt a megfelelően tájékozott, figyelmes és körültekintő fogyasztót kell érteni, annak rugalmassága és határozatlansága miatt nem a tudományra és a tapasztalatokra figyelemmel kell-e megfogalmazni, és következésképpen az nemcsak a homo oeconomicus klasszikus fogalmára utal, hanem a korlátozott racionalitásra vonatkozó legújabb elméletek megállapításaira is, amelyek kimutatták, hogy az emberek gyakran úgy cselekszenek, hogy csökkentik a szükséges információ mennyiségét, és a feltételezetten figyelmes és körültekintő személy által hozott döntésekhez képest „észszerűtlen” döntéseket hoznak, és amely megállapítások a fogyasztók fokozottabb védelmének szükségességét követelik meg a kognitív befolyásolásnak a modern piaci dinamikában egyre gyakoribbá váló veszélye esetén?
Lehet-e önmagában agresszívnek tekinteni azt a kereskedelmi gyakorlatot, amelynek során az információ keretezése (framing) miatt a választás kötelezőnek és alternatíva nélkülinek tűnhet, tekintettel az […] irányelv 6. cikkének (1) bekezdésére, amely megtévesztőnek minősíti a kereskedelmi gyakorlatot, amennyiben félrevezeti vagy félrevezetheti az átlagfogyasztót, „ideértve a megjelenítés valamennyi körülményét”?
Ha megállapítást nyert a pszichológiai befolyásolás veszélye az alábbiakhoz kapcsolódóan: 1) a finanszírozást kérő személyek szokásos szükséghelyzete, 2) a fogyasztó által aláírandó szerződések összetett jellege, 3) az együttes ajánlat egyidejűsége és 4) az ajánlat aláírására rendelkezésre álló rövid idő, igazolja-e a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról szóló irányelv a nemzeti verseny- és piacfelügyeleti hatóság arra vonatkozó hatáskörét, hogy a biztosítási termékek és a nem kapcsolódó pénzügyi termékek keresztértékesítésének lehetősége alól kivételt tegyen a két szerződés aláírása közötti hétnapos időintervallum előírásával?
Az agresszív kereskedelmi gyakorlatokat szankcionáló ezen hatáskörrel összefüggésben ellentétes-e az (EU) 2016/97 irányelvvel és különösen az irányelv 24. cikkének (3) bekezdésével a verseny- és piacfelügyeleti hatóság által a 2005/29/EK irányelv 2. cikkének d) és j) pontja, 4., 8. és 9. cikke, valamint az átültető nemzeti szabályozás alapján a kötelezettségvállalás iránti kérelem azt követő elutasítása után elfogadott határozat, hogy a befektetési szolgáltatásokat nyújtó társaság a pénzügyi termék és az előbbihez nem kapcsolódó biztosítási termék keresztértékesítése esetén – és amikor fennáll a konkrét esetnek a vizsgálandó dokumentáció összetettségéből is kikövetkeztethető körülményeihez kapcsolódóan a fogyasztó befolyásolásának veszélye – elutasította, hogy a fogyasztónak az együttes ajánlat megfogalmazása és a biztosítási szerződés aláírása között hétnapos mérlegelési időt (spatium deliberandi) biztosítson?
Egy pénzügyi és egy biztosítási termék puszta összekapcsolása agresszív gyakorlatnak való minősítése vezethet-e végül megengedhetetlen szabályozási aktushoz, és nem eredményezi-e azt, hogy a kereskedőre (és nem a AGCM-re, ahogyan kellene) hárulna annak a (nehezen teljesíthető) bizonyítási terhe, hogy nem a 2005/29/EK irányelvbe ütköző agresszív gyakorlatról van szó (annál is inkább, mivel a hivatkozott irányelv nem teszi lehetővé a tagállamok számára, hogy az abban meghatározottaknál szigorúbb intézkedéseket fogadjanak el, még a magasabb szintű fogyasztóvédelem biztosítása érdekében sem), vagy nincs szó a bizonyítási teher ilyen megfordulásáról, amennyiben objektív elemek alapján az összetett ajánlatcsomag esetén fennáll a finanszírozásra szoruló fogyasztó befolyásolásának valós veszélye?

A főtanácsnoki indítvány ismertetésére 2024. április 25-én került sor, melyben a főtanácsnok az alábbi következtetésre jutott:
A belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról szóló, 2005. május 11 i 2005/29/EK európai parlament és tanácsi irányelvet („Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)
úgy kell értelmezni, hogy az „átlagfogyasztó” nem szükségszerűen olyan észszerűen eljáró egyén, aki proaktívan szerzi be a releváns információkat, észszerűen dolgozza fel a megkapott információkat, és így képes tájékozott döntéseket hozni. Míg bizonyos helyzetekben az „átlagfogyasztó” lehet olyan személy, aki képes észszerűen eljárni és tájékozott döntést hozni, a fogalom elég rugalmas ahhoz, hogy más helyzetekben „korlátozott racionalitással” rendelkező egyénnek tekintsék, aki a megfelelő információk beszerzése nélkül cselekszik, vagy nem képes észszerűen feldolgozni a rendelkezésére bocsátott információkat (beleértve a kereskedő által elé tárt információkat is).
Az említett irányelv 8. és 9. cikkét
úgy kell értelmezni, hogy az a kereskedelmi gyakorlat, amelynek során a kereskedő nemcsak két termék keresztértékesítését végzi, hanem olyan módon tájékoztatja a vásárlóit, hogy ők azt hiszik, a két terméket szükségszerűen együtt kell megvásárolniuk, e rendelkezések értelmében nem önmagában „agresszív”. A tagállamok illetékes hatóságainak az ilyen kereskedelmi gyakorlatot „annak ténybeli összefüggésében, valamennyi jellemzőjét és körülményét figyelembe véve” kell értékelniük annak megállapítása érdekében, hogy az megfelel e az említett rendelkezésekben foglalt követelményeknek. A bizonyítási teher nem száll át a kereskedőre. Ha azonban ezen értékelés végén e hatóságok arra a következtetésre jutnak, hogy a kereskedelmi gyakorlat e rendelkezések értelmében „agresszív”, meg kell tiltaniuk azt. E tekintetben előírhatják például, hogy a két termékre vonatkozó szerződések aláírását hét napos időintervallumnak kell elválasztania egymástól. Továbbá, ha a két termék „pénzügyi szolgáltatásokhoz” kapcsolódik, a tagállamok az említett irányelv 3. cikkének (9) bekezdésében foglalt lex specialis szabály alkalmazásával olyan szabályokat fogadhatnak el, amelyek értelmében e termékek keresztértékesítése tilos.
A biztosítási értékesítésről szóló, 2016. január 20 i (EU) 2016/97 európai parlamenti és tanácsi irányelv 24. cikkét
úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes, ha valamely tagállam illetékes hatósága hét napos időintervallumot ír elő az ugyanazon gazdasági szereplő által együttesen kínált, személyi kölcsönre, illetve biztosítási kötvényre vonatkozó két szerződés aláírása között, mivel az ilyen gyakorlat „ténybeli összefüggésében – figyelembe véve valamennyi jellemzőjét és körülményét – a 2005/29 irányelv értelmében „agresszívnek”, következésképpen pedig „tisztességtelennek” bizonyul.

C-7/24. számú ügy

Az alapügy tényállása szerint a Marius Pedersen A/S nevében eljáró Gjensidige Forsikring A/S dán biztosító egy német állampolgár (X) dániai munkabaleset következtében bekövetkezett halálával kapcsolatban megtérítési kötelezettséggel tartozik-e a BG Verkehr és a Deutsche Rentenversicherung Nord német állami nyugdíjbiztosítókkal szemben. X német munkavállalóként nyugdíjbiztosítással rendelkezett a BG Verkehr és a Deutsche Rentenversicherung Nord kötelezett társadalombiztosítási
intézményeknél, amelyek a német jog alapján X özvegye részére ellátást folyósítottak.

A Retten i Svendborg (svendborgi bíróság) úgy határozott, hogy az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 267. cikkének második bekezdése alapján előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdés megválaszolására:
Úgy kell-e értelmezni a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29-i 883/2004/EK tanácsi rendelet 85. cikkének (1) bekezdését, hogy annak érdekében, hogy a kötelezett intézményt ezen rendelkezés alapján megtérítéshez való jog illesse meg, azon tagállamban, amelyben a sérülés bekövetkezett, fenn kell állnia az olyan jellegű kártérítést vagy ellentételezést megalapozó jogalapnak, amely vonatkozásában a megtérítést kérik, vagy azzal egyenértékű ellátásnak kell rendelkezésre állnia, amely olyan esemény következtében nyújtandó, amelyért a sérülésért felelős személy a sérülés bekövetkezésének helye szerinti jog alapján kártérítési felelősséggel tartozik?

Ezen ügyben főtanácsnoki indítvány még nem található a Bíróság honlapján.

C-18/24. számú ügy

Az alapügy tényállása értelmében a felperes szlovák gazdasági társaság és életbiztosítási szolgáltatásokat nyújtó biztosító. A felperes a letelepedés szabadsága alapján a Cseh Köztársaság területén Prágában rendelkezik fiókteleppel. Az alperes a Cseh Köztársaságnak, mint az Európai Unió fogadó tagállamának a felügyeleti hatósága. Az alperes három közigazgatási szabálysértés tekintetében állapította meg a felperes felelősségét, ami miatt vele szemben 1 000 000 CZK bírságot szabott ki. Az első közigazgatási szabálysértés a lakossági befektetési csomagtermékekkel, illetve biztosítási alapú befektetési termékekkel kapcsolatos kiemelt információkat tartalmazó dokumentumokról szóló 1286/2014/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (a továbbiakban: PRIIP-rendelet) 6. cikkének (1) bekezdésében, 8. cikke (3) bekezdése c) pontjának ii., iii. és iv. alpontjában, valamint 8. cikke (3) bekezdésének f) pontjában foglalt kötelezettségek megsértésében állt, és azt a nemzeti zákon č. 256/2004 Sb., o podnikání na kapitálovém trhu (a gazdasági tevékenység tőkepiacon történő folytatásáról szóló 256/2004. sz. törvény; a továbbiakban: ZPKT) 179. §-ának (1) bekezdése alapján bírálták el. Az alperes szerint a felperes különösen azt nem biztosította, hogy a termékekkel kapcsolatos kiemelt információkat tartalmazó dokumentumaiban (úgynevezett KID – Key Information Documents) foglalt információk pontosak, helytállóak és egyértelműek legyenek, összhangban álljanak a kötelező erejű szerződéses dokumentumokkal, és ne legyenek megtévesztőek, továbbá, hogy a kiemelt információkat tartalmazó dokumentumok a közvetlenül alkalmazandó uniós jog által megkövetelt minőségű és terjedelmű információkat tartalmazzák. A második és a harmadik közigazgatási szabálysértés a biztosítási értékesítésről szóló (EU) 2016/97 európai parlamenti és tanácsi irányelvet (a továbbiakban: IDD-irányelv) átültető zákon č. 170/2018 Sb., o distribuci pojištění a zajištěníből (a biztosítási és a viszontbiztosítási értékesítésről szóló 170/2018. sz. törvény; a továbbiakban: ZDPZ) eredő kötelezettségek megsértésében állt. A második közigazgatási szabálysértést a ZDPZ 110. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján bírálták el, és abban állt, hogy a felperes megsértette a biztosítókat terhelő azon kötelezettséget, hogy a nevében eljáró független megbízottak tekintetében az eljárás ellenőrzésére, így az ezen törvény 48. §-a (1) bekezdésének a) pontjában foglalt rendelkezések betartásának ellenőrzésére vonatkozó szabályokat vezessen be, tartson fenn és alkalmazzon. A harmadik közigazgatási szabálysértést a ZDPZ 114. §-a (1) bekezdésének 1. pontja alapján bírálták el, és abban állt, hogy a felperes megsértette arra vonatkozó kötelezettségét, hogy az e törvény 78. §-ában meghatározott tőkebiztosítási szerződés megkötését megelőzően az ügyfél részére tanácsadást biztosítson. A közigazgatási eljárás során az alperes a zákon č. 277/2009 Sb., o pojišťovnictví (a biztosítókról szóló 277/2009. sz. törvény; a továbbiakban: ZPoj) 110. §-ára hivatkozva – amely rendelkezés a biztosítási és viszontbiztosítási üzleti tevékenység megkezdéséről és gyakorlásáról szóló 2009/138/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: „Szolvencia II” irányelv) 155. cikkét ültette át, és amely két rendelkezés álláspontja szerint a más tagállam biztosítóinak következetes felügyeletét szabályozza – cáfolta a felperes azzal kapcsolatos kifogását, hogy az alperes nem rendelkezik hatáskörrel a szabálysértési eljárás lefolytatására. A felperes szerint az alperes, mint a fogadó állam felügyeleti hatósága nem tartotta be a fent említett törvényi és az irányelvi rendelkezéseket, nem tájékoztatta a székhely szerinti állam felügyeleti hatóságát a fogadó tagállamban elkövetett állítólagos jogsértésről, és nem várta meg, hogy ez utóbbi felügyeleti hatóság a felperes által előidézett szabálytalan helyzet orvoslása érdekében helyénvaló intézkedéseket hozzon. A felperes szerint az alperes ezért nem volt jogosult a felperessel szembeni szankció kiszabására irányuló eljárást önállóan lefolytatni. Az alperes ezzel szemben úgy véli, hogy a felügyeletre vonatkozó, ZPKT-ben és ZDPZ-ben foglalt rendelkezések (a „Szolvencia II” irányelvtől eltérő uniós jogszabályon alapuló) külön szabályozást képeznek, és ezért függetlenek a ZPoj felügyeletre vonatkozó rendelkezéseitől. Az alperes szerint a ZPKT és a ZDPZ különös rendelkezései elsőbbséget élveznek a ZPoj rendelkezéseivel szemben. Az alperes álláspontja szerint a felperes a ZPKT-ből és a ZDPZ-ből eredő kötelezettségeket sértette meg, ami miatt közvetlenül szankcionálták, nem pedig az ZPoj-ból eredő kötelezettségeket. A Městský soud v Praze (prágai városi bíróság) a címben hivatkozott, megtámadott ítéletben szintén nem tartotta megalapozottnak ezt a kifogást, és elutasította a benyújtott keresetet. A Městský soud (városi bíróság) megerősítette az alperes azon következtetését, miszerint az ügyre nem azokat a általános biztosítási feltételeket szabályozó ZPoj-t kellett volna alkalmazni, amelyeket a felperes nem sértett meg, hanem kizárólag a biztosítók által nyújtott azon szolgáltatások speciális szegmensét szabályozó ZPKT-t és a ZDPZ-t, amelyeket a felperes által elkövetett közigazgatási jogsértések érintettek. A Nejvyšší správní soud (legfelsőbb közigazgatási bíróság) a Městský soud v Praze (prágai városi bíróság) megtámadott ítéletének bírósági felülvizsgálata során köteles megvizsgálni a felperesnek (jelenleg felülvizsgálati kérelmet előterjesztő fél a legfelsőbb közigazgatási bíróság előtti eljárásban) azt a felülvizsgálati kérelemben foglalt jogalapját, miszerint a ZPoj „Szolvencia II” irányelv 115. cikkén alapuló 110. §-át a biztosítási ágazatot érintő valamennyi felügyeleti tevékenységre alkalmazni kell. A felperes szerint általánosságban mind a ZPoj 110. §-a, mind pedig a „Szolvencia II” irányelv 115. cikke a kötelezettségek
nemteljesítésére/jogi előírások be nem tartására vonatkozik, és ezért nem korlátozódik a ZPoj-ban, illetve a „Szolvencia II” irányelvnek megfelelően jogszabályi rendelkezésekben előírt kötelezettségek megszegésére. Noha a felperest a ZPKT és a ZDPZ megsértése miatt szankcionálták, továbbra is a biztosítási üzleti tevékenységgel kapcsolatos kötelezettségek megsértéséről volt szó. A felperes álláspontja szerint sem a PRIIP-rendelet (és az ahhoz nemzeti szinten kapcsolódó ZPKT), sem pedig az IDD-irányelv (és a ZDPZ azt átültető nemzeti rendelkezése) nem tekinthető a biztosítási ágazatra vonatkozó alapvető ágazati szabályozástól független szabályozásnak, hanem olyan kiegészítő szabályozásnak minősül, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a („Szolvencia II” irányelvet átültető) ZPoj-nak a jelen ügyben alkalmazandó rendelkezéseihez. A felperes szerint a ZPoj 110. §-a alkalmazásának elmulasztása az alperes részéről a közigazgatási határozatának jogellenességéhez vezetett.

A cseh legfelsőbb közigazgatási bíróság a következő kérdések megválaszolását kéri az Európai Unió Bíróságától előzetes döntéshozatali eljárás keretében:
Úgy kell-e értelmezni a 2009/138/EK irányelv („Szolvencia II”) 155. cikkét, hogy annak hatálya az olyan esetekre is kiterjed, amelyekben a fogadó állam felügyeleti hatósága ellenőrzi, hogy másik tagállam biztosítója megfelel-e az 1286/2014 rendeletben (PRIIP) és/vagy a 2016/97 irányelvben (IDD) előírt kötelezettségeknek?
Igenlő válasz esetén a „Szolvencia II” irányelv 155. cikkéből következik-e a székhely szerinti állam felügyeleti hatóságának elsődleges hatásköre és a fogadó állam felügyeleti hatóságának azon kötelezettsége, hogy első körben az irányelv e cikkének (5) és (6) bekezdése szerinti közigazgatási szankciók kiszabása esetében is ki kell merítenie a szabálytalan helyzet orvoslására irányuló, az irányelv e cikkének (1), (2) és (3) bekezdésében előírt intézkedésekről való tájékoztatással és meghozatalukkal kapcsolatos eljárásokat?

A Bíróság honlapján főtanácsnoki indítvány még nem található.

C-77/24. számú ügy

Az alapügy tényállása alapján a Titanium Brace Marketing Limited (a továbbiakban csak: Limited) a máltai székhelyéről online kaszinót üzemeltetett a www.drueckglueck.com weboldalon keresztül. Kínálatát a teljes európai piacra kiterjesztette. Érvényes máltai szerencsejáték-engedéllyel rendelkezik, de nem rendelkezik az Österreichisches Glücksspielgesetz (a szerencsejátékról szóló osztrák szövetségi törvény) szerinti engedéllyel, és jelenleg fizetésképtelen. Az elsőfokú bíróság illetékességi területén lakóhellyel rendelkező felperes a 2019. november 14. és 2020. április 3. közötti időszakban online szerencsejátékokat játszott a Limited weboldalán keresztül, és összesen a kereseti kérelemben érvényesített összeget fizette be anélkül, hogy nyert volna. Az alperesek voltak ebben az időszakban a Limited „igazgatói”. Ahhoz, hogy a felperes a Limited honlapján játszhasson, ügyfélfiókot kellett nyitnia Máltán. Az osztrák bankszámlájáról egy máltai banknál vezetett számlára utalt pénzt, hogy feltöltse a játékosfiókja (az ügyfélfiókja) egyenlegét. A Limited ezeket a befizetéseket számlakövetelésként könyvelte el. A felperes számára Máltán megnyitott számla a Limited valódi pénzszámlája volt, amelyet a Limited számára mint játékos számára nyitott, és amelyet elkülönítettek a Limited társasági vagyonától. Ha a felperes úgy döntött, hogy részt vesz egy szerencsejátékban, a téttel megterhelték a játékosfiókját. Nyeremény esetén ez is a játékosfiókban került volna jóváírásra. A felperes összesen 18 547,67 euró szerencsejáték-veszteséget szenvedett el.

Az osztrák Legfelsőbb Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás keretében a következő kérdésekre vár választ:
1. Úgy kell-e értelmezni a 864/2007/EK rendelet 1. cikke (2) bekezdésének d) pontját, hogy az egy társaság valamely szervével szembeni olyan kártérítési igényekre is vonatkozik, amelyeket a társaság hitelezője a jogvédelmi rendelkezéseknek (például a szerencsejátékokra vonatkozó jogszabályok rendelkezései) a szerv általi megsértéséből eredő jogellenes károkozásra alapoz?
2. Az első kérdésre adott nemleges válasz esetén:
Úgy kell-e értelmezni az említett rendelet 4. cikkének (1) bekezdését, hogy az Ausztriában engedély nélkül online szerencsejátékot kínáló társaság szerve ellen az elszenvedett szerencsejáték-veszteségek miatt indított kártérítési perben a kár bekövetkezésének helye a következők szerint kerül meghatározásra:
a) az a hely, ahonnan a játékos a saját bankszámlájáról a társaság által vezetett játékosfiókba utal,
b) az a hely, ahol a társaság a játékosfiókot vezeti, amelyre a játékos befizetéseit, nyereményeit, veszteségeit és bónuszait könyvelik,
c) az a hely, ahonnan a játékos e játékosfiókon keresztül megteszi azokat a téteket, amelyek végül veszteséghez vezetnek,
d) a játékos lakóhelye, mint a játékosfiókban rendelkezésre álló egyenlegének kifizetésére vonatkozó követelésének a helye,
e) a játékos elsődleges vagyonának helye?

Az ügyben főtanácsnoki indítvány még nem áll rendelkezésre.

C-370/24. számú ügy

Az alapügy tényállása szerint 2022. február 11-én kelt keresetével AT pert indított több személlyel szemben, többek között a Fondo di garanzia delle vittime della strada (röviden: FGVS) által kijelölt társasággal szemben a 2016. január 6-án történt közúti baleset következtében elszenvedett kár (233 076,00 euró összegben kamatokkal növelve és kiigazítva) megtérítése iránt. AT azt állította, hogy 2016. január 6-án Lodiban felajánlották részére, hogy utasként szálljon be egy olyan személygépkocsiba (egy olasz rendszámú Ford Fiesta), amely a 2-es személy rendelkezésére állt. Az utazás során a személygépkocsi balesetet szenvedett. A helyi rendőrség rendőrei az érintettek és a szemtanúk meghallgatása után a következőképpen írták le az eseményt: a jármű, amelyben a 2-es személy (mint járművezető) és AT (mint utas) közlekedett, hátulról nekiütközött egy másik járműnek. Az ütközést követően a Ford Fiesta, amelyben AT és a 2-es személy utazott, nekicsapódott a New Jersey forgalomterelő elemnek, és felborult. AT-t és a 2-es személyt kórházba szállították. AT-re vonatkozóan azonban a kirendelt igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy a baleset következtében a nő súlyos testi sérülést szenvedett. A beavatkozó helyi rendőrök jelentésükben megjegyezték, hogy a Ford Fiesta lopott jármű volt. Ennek eredményeképpen a 2-es személy és AT ellen orgazdaság bűncselekménye miatt büntetőeljárás indult; a felperest felmentették a neki felrótt cselekmény elkövetésének vádja alól Az eljárás megindítását követően a CT (mint az FGVS által kijelölt társaság)
belépett a perbe, és rámutatott arra, hogy a 209/05. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet 283. cikke szerinti kártérítés csak azon utasok javára jár, akik a baleset időpontjában nem tudtak arról, hogy az a jármű, amelyben utaztak, jogellenesen volt forgalomban, és emlékeztetett a Suprema Corte (semmítőszék, Olaszország) véleményére, amely szerint a károsultnak kell bizonyítania, hogy nem szándékosan hagyta figyelmen kívül, hogy a jármű jogellenesen volt forgalomban. Ebben az értelemben a büntetőjogi felmentő ítélet irrelevanciáját kifogásolta.

Az illetékes elsőfokú olasz bíróság az alábbi kérdéseket tette fel előzetes döntéshozatali eljárás keretében:
Úgy kell-e értelmezni a 2009/103/EK irányelv 13. cikkét, hogy egy olyan közúti baleset esetén, amelyben az a személy is érintett, aki a lopott járműben utazott, a 2009/103/EK irányelv 10. cikkében említett, kártérítésért felelős szervezetre hárul annak bizonyítása, hogy a károsultnak tudomása volt arról, hogy a személygépjármű lopott?
Igenlő válasz esetén az így értelmezett rendelkezéssel ellentétes-e egy, az olasz szabályozáshoz hasonló olyan szabályozás, amely úgy kerül értelmezésre és alkalmazásra, hogy a bizonyítási teher az utasként fuvarozott károsult személyt terheli?

Az ügyben főtanácsnoki indítvány közzétételére még nem került sor.

C-490/24. számú ügy

A Hoge Raad (Hollandia Legfelsőbb Bírósága) előtti felülvizsgálati ügyben a Wet aansprakelijkheidsverzekering motorrijtuigenre (a gépjármű-felelősségbiztosításról szóló törvény) értelmezése vetett fel kérdést. A gépjármű-felelősségbiztosításról szóló törvény 4. cikkének (1) bekezdése értelmében a gépjármű vezetőjét ért károkat nem kell fedezni. A jelen ügy tárgya az a kérdés, hogy egy olyan károsult, aki egy súlyos gépjárműbalesetben a kormánynál ült, elveszítette-e gépjárművezetői minőségét amiatt, hogy egy utas az út során hirtelen behúzta a kéziféket, és ezáltal a balesetet okozta. Az elsőfokú holland bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy jelen ügyben a károsult nem minősült vezetőnek, és jogosult kártérítésre a hivatkozott jogszabály alapján. A másodfokú holland bíróság azonban ettől eltérő álláspontra helyezkedett. A felülvizsgálati eljárás során a Hoge Raad fordult előzetes döntéshozatali eljárás lefolytatása iránti kérelemmel az Európai Unió Bíróságához a következő kérdések megválaszolása érdekében:
1) Úgy kell-e értelmezni a kodifikált 2009/103 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését, hogy a kötelező felelősségbiztosításnak ki kell terjednie a gépjármű (eredeti) vezetője által elszenvedett kárra egy olyan helyzetben, amelyben egy utas beavatkozik a gépjármű vezetésébe, és e beavatkozás miatt baleset következik be?
2) Az első kérdésre adandó igenlő válasz esetén, következnek-e az uniós jogból meghatározott követelmények, amelyeket a nemzeti bíróságnak tiszteletben kell tartania annak értékelése során, hogy egy, a kodifikált 2009/103 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett gépjárművezető a gépjárművezetői minőséget a jelen ügy körülményei között elveszítette-e, és hogy esetleg részesülhet-e az általános szabály alapján az utasokat megillető védelemben?

Az ügyben főtanácsnoki indítvány még nem érhető el.

Az összeállítást készítette Pataky Tibor PhD ügyvéd.