III. évfolyam 2. szám
Tanulmányok
Bárdos Péter ügyvéd
Elutasított sérelemdíj igények (I.)
[1] A régi Ptk. „nem vagyoni kártérítés” elnevezéssel kártérítési kötelezettséget fűzött az olyan magatartáshoz, amely másnak nem a vagyonát, hanem a személyiségét sértette. Eltekintve magának a fogalomnak a zavarosságától és az értelmezés körüli bizonytalanságoktól, el lehet mondani, hogy a nem vagyoni kártérítés intézménye valóságos társadalmi igényre reflektált, a polgári jogban megtalálva e reflexió megfelelő helyét, kiindulva abból a társadalmi tapasztalatból, hogy a pénz még az abban voltaképpen ki nem fejezhető emberi értékek sérülésére vagy elveszésére is gyógyír lehet. Az ember gyarló.
[2] A Ptk. kodifikációs munkálatai kezdettől fogva kiterjedtek a nem vagyoni kártérítés ügyére azzal, hogy az új kódexben meg kell kísérelni a jogintézmény megfelelő rendszerbeli helyének megtalálását, egyértelművé kell tenni annak társadalmi rendeltetését és tisztázni kell bizonyos fogalmakat.
[3] Az új szabályozás abból az elvből indul ki, hogy a sérelemdíjnak átkeresztelt jogintézmény mint a kódexben önálló részként szabályozott személyiségi jogok megsértésének polgári jogi szankciója rendszertanilag a személyiségi jog körébe tartozó szabály, nem kártérítés, amely a vagyoni sérelmekhez kötődik, hanem valamiféle kompenzáció egyszersmind büntetés, amely sok tekintetben a kártérítéshez nagyon hasonló módon működik. Nem állíthatom, hogy az új elnevezés nyelvileg kifogástalan lenne; van valami groteszk abban, hogy a sérelem díjáról beszélünk, de még mindig jobban fejezi ki a dolog lényegét, mint az alapjában véve értelmetlen „nem vagyoni kártérítés” kifejezés.
[4] A sérelemdíj per definitionem a személyiségi jog megsértésének szankciója (Ptk. 2:52. § (1) bek.). Sérelemdíj-következménye tehát csak személyiségi jogsértésnek lehet, azaz nem alapoz meg sérelemdíj igényt az olyan jog megsértése, amely nem minősül személyiségi jognak. Csakhogy a kódex a „személyiségi jog” fogalom definíciójával adós marad, így a bíróságra hárul a feladat, hogy eldöntse, személyiségi jognak tekinthető-e a konkrét esetben kétségkívül megsértett, de a kódex példálódzó felsorolásában vagy más jogszabályban ilyenként nem nevesített jog. Ha igen, úgy megsértésének következménye lehet a sérelemdíj, ha nem, a sérelemdíj akkor sem jöhet szóba, ha a jogsértés a sérelmet szenvedettnek életminőség-romlást okozott.
[5] A Kúria annyiban pótolta a normatív definíció hiányát, hogy több ítéletében is leszögezte; a személyiségi jog az ember „nembeli lényegéhez” közvetlenül kötődő, azt közvetlenül érintő jog. Nem tekintendő ilyennek például a tisztességes eljáráshoz való jog, amelynek megsértése ezért nem is alapozhat meg sérelemdíj igényt.
Álljon itt szemléltetésül a Fővárosi Ítélőtábla két jogerős elutasító ítéletének indokolásából egy-egy idézet. A közjog által védett alapjogok azonban nem közvetlenül az ember személyiségéből fakadnak, nem az emberi individuum védelmét célozzák, ezért megsértésük önmagában személyiségi jogi sérelmet nem alapozhat meg. A tisztességes eljáráshoz való jog kétségtelenül valamennyi alapjogi dokumentumban és az Alaptörvényben, valamint az egyes eljárási törvényekben is deklarált alapvető emberi jog. Célja azonban nem az ember mint társadalmi lény alapvető jogainak, hanem az állam mint a szuverenitás birtokosa által fenntartott és szervezett államigazgatási és igazságszolgáltatási rendszer keretében lebonyolított eljárások szabályszerűségének garantálása. (FIT 17 Pf. 20.110/2019.)
A büntetőeljárás elhúzódása okán – a fentieken túl – a felperes azért sem érvényesíthet igényt egyik alperessel szemben sem, mert az eljárási jog sérelme személyhez fűződő jogsérelmet nem jelent. Az eljárás észszerű időn belüli befejezéséhez való jog a tisztességes eljáráshoz való jog részeként az Alaptörvényben és az egyes eljárási törvényekben deklarált alapvető emberi jog, melynek célja az egyes eljárások szabályszerűségének garantálása. Ugyanakkor a polgári anyagi jog által védelemben részesített, a Ptk. 76. §-a szerinti személyhez fűződő jog az ember értékminőségének kifejeződése, az ember személyiségét alkotó lényegi tulajdonságok és ismérvek összessége. Az eljárás észszerű időn belüli befejezéséhez fűződő jog megsértése akkor minősülhetne személyhez fűződő jog sérelmének, ha az eljáró közigazgatási szerv, bíróság kifejezetten az eljárás valamely résztvevőjének személyére tekintettel, a személyisége lényegét alkotó tulajdonságok, ismérvek miatt nem fejezi be az eljárást észszerű idő alatt. (FIT 9 Pf. 20.930/2018.)
Ugyanilyen okoskodás alapján valószínűleg nem alapoz meg sérelemdíj igényt pl. a szerződésszegés még akkor sem, ha abba a másik fél belerokkan.
A Fővárosi Ítélőtábla egyetértett az elsőfokú bírósággal a tekintetben, hogy amennyiben az alperes a felperessel közös kötelezettségvállalásból rá eső részt nem teljesíti, a felperesnek kötelmi igénye keletkezik ezen összeg követelésére, a fizetési kötelezettség nem teljesítése személyiségi jogi igényt nem alapoz meg. A személyiségi jogi per ezen kötelezettség kikényszerítésének nem lehet eszköze, másodlagos jogérvényesítési eszközként nem szolgálhat. (FIT 9 Pf. 21.535/2015.)
Ez az első rátekintésre korrektnek és a szabályozás logikájába beleillőnek tűnő érvelés azonban, ha kicsit mélyebben elemezzük, ébreszthet kételyeket. Az ember „nembeli lényege” a testi és lelki integritás, a Fővárosi Ítélőtábla fent idézett szóhasználatával élve „az ember értékminőségének kifejeződése, az emberi lényegi tulajdonságok és ismérvek összessége”. Eltekintve attól, hogy a Ptk.-ban felsorolt személyiségi jogok egy része ilyen megközelítésben valójában nem személyiségi jog, mert nem eleme az „ember nembeli lényegének” (ld. pl. magántitok, üzleti titok, képmás, hangfelvétel), a „lelki integritás” önmagában is problematikus. A lelki integritást sértőnek tekinthetünk ugyanis minden olyan magatartást, ami alkalmas az ember közérzetének, életminőségének rontására. Innen nézve a dolgot viszont bízvást állíthatjuk, hogy minden, ami közérzetromlást okozhat – így például a tisztességes eljáráshoz fűződő jog sérelme vagy a másik fél szerződésszegése is – személyiségi jogot sért. Véleményem szerint a Kúria álláspontjával szemben ez az életszerűbb gondolatmenet, amellyel azonban az ítéletek tanulmányozása során nem találkoztam.
[6] A jogsértés akkor releváns, ha a sértett életminőségének romlásával jár. Erre nézve korábban az a bírói gyakorlat alakult ki, hogy a sértettnek a tényleges életminőség-romlást bizonyítania kellett, ami sok esetben állította őt teljesíthetetlen vagy méltatlan bizonyítási feladat elé. Az új kodifikációt közvetlenül megelőző időben ez a gyakorlat megváltozott; a bíróság immár adottnak tekintette, hogy akit személyiségi jogában sértenek, annak életminősége átmenetileg vagy véglegesen romlik. A Ptk.-ban aztán ez a gyakorlat törvényi vélelemként jelenik meg. Csakhogy ez nem azt jelenti, hogy sérelemdíj életminőség-romlás nélkül is jár, csupán azt, hogy most már nem a sérelmet szenvedettnek kell bizonyítania az életminőség romlásának bekövetkeztét, hanem a sérelmet okozónak, hogy életminőség romlás nem következett be. Ez az elméleti alapja annak is, hogy pl. a bíróság a hozzátartozó elvesztése esetén többnyire nem ítél meg sérelemdíjat, ha az állítólagos sértettet az elhunythoz olyan távoli, laza kapcsolat fűzte, ami életszerűtlenné teszi a hozzátartozó halála miatti őszinte megrendülést, fájdalmat.
[7] A harmadik ex lege alaptétel is igazságszolgáltatási termék. Ennek lényege az, hogy az életminőség romlásnak meg kell haladnia a mindennapi élettel szokásosan együtt járó kisebb bosszúságok mértékét. Ha a buszon a lábadra lépnek, ez fáj, sértő, hangulatrontó (pláne, ha szóváltás is követi). Mégsem igen találnánk olyan bíróságot, amely hajlandó lenne emiatt sérelemdíjat megítélni. A Ptk.-ban ugyan nem olvashatunk a sérelem minimum-mértékéről vagy releváns sérelemről, de ezt a gyakorlatot indokolja a társadalmi racionalitás.
[8] Ehhez az általános megközelítéshez annak hangsúlyozása is hozzátartozik, hogy az életminőség romlásának bekövetkezése és annak mértéke a jogi szabályozás illetve a bírói gyakorlat szintjén aligha lehet a sérelmet szenvedett szubjektív érzéseinek függvénye, főleg, mert ennek vizsgálata a jogalkalmazást de facto teljesíthetetlen feladat elé állítaná. Ezért aztán a bíróság sem arra keresi a választ, hogyan éli meg XY az őt ért sérelmet, hanem arra, hogy a közfelfogás szerint történt-e sérelem és mekkora. Jellemző példa erre a közszereplők becsület- és jóhírnévsértésre alapított sérelemdíj igénye, amelyet a bíróság nem azon az alapon bírál el, hogy a közszereplő hogyan élte meg az őt ért atrocitást, hanem hogy a társadalom miként értékeli azt. E felfogást tükrözi pl. az a bírói gyakorlatban a Ptk. 2:44. §-a talaján kialakult elv, hogy a közszereplőnek többet kell tűrnie az átlagembernél.
Azt a felperes sem vitatta, hogy korábban betöltött olyan tisztséget, amellyel összefüggésben politikai közszereplőnek tekinthető (pénzügyminiszter volt), a cikk pedig éppen ezen tisztségénél fogva említi. Ebből viszont az is következik, hogy olyan témákkal összefüggésben, amelyekben ezen volt tisztsége okán kerül említésre bírálhatósága fokozott a Ptk. 2:44. § alapján (FIT 32 Pf. 20.173/2018.).
Az értékelés körébe vont szempontok között ugyancsak lényeges, hogy a felperes a Magyar Állam kizárólagos tulajdonában álló gazdasági társaság, azaz állami vagyonnal gazdálkodik, tevékenysége a közpénzek felhasználására vonatkozik, amely ebből eredően közügynek tekinthető, így a felperesnek a működését érintő kritikákat fokozottabban kell tűrnie. (Kúria Pfv. IV. 22.549/ 2017.)
Sőt a Fővárosi Ítélőtábla ennél is továbbment, amikor ezt a fokozott tűrési kötelezettséget rótta nemcsak közszereplőnek minősülő, de olyan személyre is, aki korábban a sajtóban, tehát a nyilvánosság előtt vállalta fel azt a kapcsolatot, amellyel összefüggésben utóbb a perben jóhírnevének megsértését állította.
A Fővárosi Ítélőtábla fenntartja a 2.Pf.20.152/2016/13/I. szám alatti részítéletében kifejtett azon álláspontját, amely szerint a felperes – függetlenül attól, hogy nem minősül közhatalmat gyakorló személynek és nem is közszereplő politikus – annak okán, hogy a … kialakult kapcsolatát oly módon vállalta fel a nyilvánosság előtt, hogy ezzel kapcsolatosan a sajtóban nyilatkozott, az állapítható meg, hogy ezen szerelmi viszonyt, kapcsolatot érintően a közszereplés igényével lépett fel. Ennek eredményeként a kettőjük kapcsolatát érintő véleménynyilvánításokkal szemben a felperes tűrési kötelezettsége fokozottabb. (FIT 2 Pf. 20.291/2018.)
[9] A kódex nem szól a nem vagyoni jellegű sérelmek pénzbeli ellentételezésének mértékéről. A kérdés már csak ezért is változatlanul alapvetően a „bírói jog” terrénuma marad. Itt viszont a bírók számára az egyetlen lehetőség az egymásra figyelés. Bármennyire tiltakozzanak is a bíróságok (külföldön is) a biztosítói gyakorlatban fontos szerepet játszó „Gliedertaxe”-szemlélet ellen, a jogbiztonság követelménye előbb-utóbb mégiscsak oda fog hatni, hogy a hasonló sérelmekhez a bíróság legalább nagyságrendileg hasonló összegű sérelemdíjat fog rendelni. Jól tetten érhető ez a tendencia azokban az egyre nagyobb számban olvasható ítéletekben, amelyek indokolásában a bíróság tételesen hivatkozik hasonló ügyekben született ítéletekre.
[10] A sérelemdíj-problematika fogalmi hierarchián alapuló magyar kodifikációs megoldása, amely a szabályozást teljes egészében a „személyiségi jog” fogalmára építi úttörőnek tekinthető mind a magyar jogfejlődésre a legnagyobb hatást gyakorló német, mind az egészen más utakon járó angol joghoz képest. Más-más okokból ugyan, de sem a német, sem az angol jog nem egy központi fogalom köré szervezi szabályait, hanem az egyes jogsérelemtípusokat külön-külön vizsgálva ad szabályt a „nem vagyoni kár” megtérítésére (a német „Schmerzensgeld” kifejezés például, ami tükörfordításban fájdalomdíjat jelent, akár az életminőség romlásával összefüggő általános szankciónak is tekinthető lenne, valójában azonban csak a fizikai sérülés okozta testi és lelki szenvedések ellentétele).
[11] A sérelemdíjat megalapozó helyzetek:
– a Ptk.-ban nevesített személyiségi jogok megsértése
– az Alaptörvényben felsorolt személyiségi jogi jellegű alapjogok megsértése
– minden más magatartás, amit a sértett „privát szférájába való behatolás” miatt jogszabály vagy a bírói gyakorlat személyiségi jogsértésnek tekint.
[12] A Ptk. szabályozása a védendő személyiségi jogokat példálódzó jelleggel először az ún. „általános védelmi szabályok” körében (2:42. §) sorolja fel: ide tartozik a magán- és családi élethez, az otthonhoz, a másokkal való kapcsolattartáshoz, a jóhírnévhez és az emberi méltósághoz fűződő jog. Egy másik példálódzó felsorolás (2:43. §) pedig az életet, testi épséget, egészséget, személyes szabadságot, magánéletet, magánlakást, egyenlőséget (a személy hátrányos megkülönböztetésének tilalma), becsületet, jóhírnevet, magántitkot, üzleti titkot, know how-t, személyes adatokat, képmást, hangfelvételt és az elhunyt emlékének tiszteletben tartását (kegyeleti jog) említi személyiségi jogi jogvédelemre érdemes értékként.
[13] A két felsorolás közötti viszony nem tisztázott, a felsorolások részben tautologikusak. Az biztos, hogy nem egyszerű szómágiáról van szó, amit a jogászok találtak ki a saját szórakoztatásukra, hanem arról a kérdésről, hogy a sérelmet szenvedett (még inkább jogi képviselője) mire alapítsa az igényt. Mintha a római jog ama korszakát élnénk újra, amikor a petitum helyes megválasztása döntő lehetett a per kimenetelében. Az ebből eredő, keresetekben, sőt ítéletekben is tetten érhető bizonytalanság nehéz helyzetbe hozhatja a sérelmet szenvedettet. Pl. a felperes azt a hibát követi el, hogy az őt ért sérelmet jóhírnévsértésnek titulálja, vállalva a kötelezettséget, hogy igazolja a jóhírnévsértés Ptk.-beli kritériumainak (Ptk. 2:45. §) teljesülését, holott e nehézségeket könnyen elkerülhette volna, ha emberi méltóságának megsértéséről beszél. (Valószínűleg ez a bizonytalanság tükröződik abban a gyakorlatban, hogy a felperesek keresetüket gyakran a „becsület, jóhírnév és emberi méltóság megsértésére” alapozzák – egy tényállás alapján.). Számos elutasító ítélet született a rossz választás miatt, amelyekre e tanulmány harmadik részében fogok részletesebben kitérni.
[14] Az egyéb, személyiségi jogi védelmet megalapozó jogszabályok közé tartoznak pl. a szabadalmi törvényben (1995. évi XXXIII. tv.), valamint a szerzői jogi törvényben (1999. évi LXXVI. tv.) deklarált személyiségi jogok is (Ptk. 2:55. §). Az előbbi személyiségi jogként kezeli a jogot a feltalálói minőség elismerésére (7. § (1) bek.), feltüntetésére (7. § (5) bek.), valamint a nyilvánosságra hozatalra (7. § (7) bek.), amelyet az itt közelebbről nem tárgyalandó szabadalmi kényszerengedély korlátozhat. Az utóbbi a nyilvánosságra hozatal és a név feltüntetésének jogát, a szerzői minőség kétségbe vonásának tilalmát és a mű egységének védelmét szabályozza személyiségi jogként. (Ezekkel kapcsolatban felvethető lenne, hogy mennyiben érintik az ember „nembeli lényegét”.). Itt említhető továbbá a Be. (2017. évi XC. tv.) 2. § (1) és (2) bek. is, amely deklarálja az emberi méltósághoz, a szabadsághoz, személyi biztonsághoz fűződő jog büntető eljárásbeli védelmét, amiből az következik, hogy ha e jogok a büntető eljárásban sérülnek, ez sérelemdíj iránti igényt alapozhat meg (de nem a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmére alapítottan!).
[15] Kiemelt jelentősége van az Alaptörvényben szabályozott alapvető jogoknak, amelyek megsértése szintén megalapozhatja sérelemdíj megítélését. Ezek a következők:
– emberi méltóság
– szabadság (véleménynyilvánítás, gondolati, lelkiismereti szabadság, vallás, gyülekezés, egyesülés, tudományos kutatás, művészi alkotás, tanulás, tanítás, a munka és foglalkozás szabad megválasztása, szabad mozgás, tartózkodási hely szabad megválasztása, a kapcsolattartás szabadsága, vállalkozás, tulajdon, öröklés)
– menedékjog
– esélyegyenlőség
– társadalmi felzárkózás
– gyermekjogok
– megfelelő munkafeltételek
– pihenőidő, szabadság
– szociális biztonság
– testi-lelki egészség
– egészséges környezet
– hivatalviselés
– tisztességes eljárás
– petíciós jog
– nemzetiségi önazonosság
– személyi biztonság
– magánélet
– családi élet
– otthon
– jóhírnév
– személyes adat
– művelődés
[16] Az Alaptörvény nem személyiségi jogokról, hanem alapjogokról beszél, amelyek közül a Kúria értelmezésben egyesek egyben személyiségi jogok is (ilyenek természetesen a Ptk.-val egyezően elnevezett jogok, de pl. nézetem szerint a szabadságjogok is), mások nem (ld. tisztességes eljárás, petíciós jog stb.). Teoretikusan az is fölvethető, hogy ha a Ptk. alapelveivel kapcsolatosan indokolt a vita, vajon alkalmazhatók-e a Ptk. szankciós szabályai akkor, ha „csak” egy alapelv sérül, de tételes magatartási szabály nem, éppígy indokolt a kérdést feltenni az Alapszabállyal összefüggésben is. Erre is vonatkozik az előbbi megjegyzés; a bíróság nem igen fog bíbelődni elméleti kérdésekkel, hanem a Ptk.-beli fogalmak alá vonhatóságot fogja keresni.
[17] A Ptk. sérelemdíj-koncepciójával kapcsolatos álláspontomat röviden a következőkben foglalhatom össze. Helyesnek gondolom a törekvést a szabályozás egy központi fogalom köré építésére, de éppen ezért döntő jelentőséget tulajdonítok e központi fogalom pontos normatív meghatározásának és úgy ítélem meg, hogy a szabályozás éppen ez utóbbi elvárást nem teljesíti. A szabály pótlására kialakult bírói gyakorlat vitatható és bizonytalanságot teremt.
[18] A sérelemdíj-ítéletek tanulmányozása során arra a felismerésre jutottam, hogy az elutasító ítéletek, különösen azok indokolása mélyebb betekintést enged a bíróság gondolkodásába, mint a helytadó ítéletek elemzése. A sérelemdíj iránti követelést a bíróság sok okból elutasíthatja. Ezek vizsgálata praktikus okokból (felesleges perek és felesleges költségek elkerülése) is célszerű. Elutasítható, sőt elutasítandó a kereset természetesen akkor, ha a kártérítési jogból ismert feltételek közül a jogellenesség, a magatartás és a bekövetkezett sérelem közötti okozati összefüggés nem áll fenn vagy a sérelmet okozó a felelősségi szabályok szerint kimenti magát és természetesen akadálya az igényérvényesítésnek az elévülés is. Egy folyóiratcikk terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé sem valamennyi sérelmi forma sem valamennyi kimentési ok elemzését. A témába vágó következő cikkekben ezért az élethez, testi épséghez, egészséghez illetve a becsülethez, jóhírnévhez, emberi méltósághoz fűződő személyiségi jog sérelmére alapított, elutasított igényeket fogom vizsgálni, főleg mivel az ezekhez az esetcsoportokhoz kapcsolódó ítéletek teszik ki a személyiségi jogi ítélkezés túlnyomó részét.