VII. évfolyam 4. szám

---

 

Tanulmányok

---

Zavodnyik József

ügyvéd, partner, Dudás Hargita Zavodnyik Ügyvédi Iroda

A 150 éves kereskedelmi törvény biztosítási közrendészeti szabályozása

 

1. Bevezetés

 

[1] A 1875. május 16-i szentesítést követően a képviselőházban 1875. május 18-án, a főrendek házában 1875. május 19-én került kihirdetésre a kereskedelmi törvény, azaz a 1875. évi XXXVII. törvénycikk (a továbbiakban: Kt.), amelynek Második Része tartalmazta a kereskedelmi ügyletekre vonatkozó rendelkezéseket, így a biztosítási ügyletekre vonatkozó előírásokat is.^[1]

 

[2] A biztosítási ügyletről a Kt. Hetedik Czíme rendelkezett, amely azonban nemcsak a kár-, az élet- és a viszontbiztosítások szabályairól szólt, hanem a biztosítók piacra lépésének és működésének egyes kérdéseit rendező, a korabeli szóhasználat szerint közrendészeti („iparrendőri”) szabályokat is tartalmazott.^[2]

 

[3] Az alábbiakban a Kt. biztosítási közrendészeti szabályozásának hátterét és a szabályozás kortársak általi értékelését tekintjük át, nem térve ki a nem közrendészeti jellegű előírások ismertetésére.
 
2. Biztosítási piac

 

[4] A biztosítási ügylet szabályozása iránti igény már évekkel a Kt. megszületését megelőzően megfogalmazódott, így például Bozóky Alajos által 1867-ben, az akkor hetente megjelenő Jogtudományi Közlönyben. Bozóky kiemelte, „hazai jogrendszerünk czélba vett codificatioja alkalmával is kívánnunk kell, hogy akár az általános polgári, akár pedig a külön kereskedelmi törvénykönyvünkben a biztositási jog is, habár csak általános alapelvekre fektetve, de mégis kellőleg szabályoztassék.”^[3]

 

[5] A szabályozás szükségességét elsősorban a hazai biztosítási piac fejlődése és a megfelelő szabályozás hiányából fakadó kérdések felmerülése erősítette meg.

 

[6] A hazai biztosítási piac történetének meghatározó eseménye volt az Első Magyar Általános Biztosító Társaság 1857. évi megalapítása és tevékenységének 1868 márciusában történt megkezdése.^[4] Alapítói között találhatjuk például Apponyi György főkancellárt, Deák Ferencet és Eötvös Józsefet.

 

[7] Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság piacra lépése kiemelt társadalmi érdeklődést váltott ki a biztosítás iránt. „Az uj magyar biztosítási társaság keletkeztével a biztosítás ügye hazánkban uj korszakba lépett. A népesség minden rétege, a lelkes nemesség ugy mint a polgári rend és földmivelői osztály a legbuzgóbban foglalkozik a biztosítás kérdésével. A sajtó erre fordítja legnagyobb figyelmét, a napi és hetilapok erre vonatkozó jeles czikkeket hoznak, és terjedelmesebb röpiratok kimerítőleg szólnak a biztosítás minden oldaláról.”^[5]

 

[8] Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság megjelenése „csaknem hazafias kötelességgé s hazafias cselekménynyé tevék a biztosítást és pedig ezen társaságnali biztosítást s e társaság fejlődése érdekeinek elősegítését. Lelkészek a szószéken s közigazgatási tisztviselők voltak a társaság önkénytes apostolai, s készségesen vállaltak tőle ügynökséget még nagy földbirtokosok is, nem az ügynöki provisióért, hanem tisztán hazafiságból.”^[6]

 

[9] Néhány év elteltével már nemcsak az Első Magyar Általános Biztosító Társaság piacra lépése, hanem működése kapcsán is pozitív értékelések jelentek meg a hazai lapokban: „Míg az osztrák birodalombeli biztositó társulatok nagy része a külföldi biztositó intézeteknek netaláni invasiójából rájok hárulható hátrány miatt aggódva, azon töri fejét, miként lehetne amazok concurrentiáját az osztrák államok köréből továbbra is kizárni, addig az első magyar ált. biztositó társaság a szabad verseny gátlását czélzó minden mesterkedési politikától távol tartva magát, oda irányozza törekvését, hogy a bizalmat részére minél tágabb téren meghóditsa, s hitelét, tekintélyét a külföldön is minél magasb fokra emelje. E törekvése nem is maradt gyümölcstelen. Szilárd ügykezelése, loyális eljárása, mindenütt, a hova csak hatása terjedt, megérdemlett elismeréssel s bizalommal találkozott. Azon kitüntetést, mely a szóban forgó hazai társulatot három évvel ezelőtt az által érte, hogy az osztrák birodalomban létező összes czukorgyárak tömegesen kizárólag nála biztosittattak, a napokban, szinte hazánk határan kivül, egy újabb nagyszerű bizalmi tény követte, nevezetesen az, hogy Prága városa saját területén kölcsönösség elvére alapított tűzbiztosításintézet fölállítására engedélyt nyervén, a polgármester indítványára, melyet ez, mint gyártulajdonos, a gyár- biztosítási üzlet körében hazai intézetünk eljárásáról szerzett kedvező tapasztalataival is indokolt, elhatározta, hogy a fővárosi összes tűzkoczkázatokat a monarchiában működő többi hasonló intézetek mellőzésével egyedüles kizárólag az első magyar ált. biztositó társaságnál viszontbiztosítja.”^[7]

 

[10] Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság megjelenése kiváltotta lelkesedés mellett megjelent a külföldi biztosítókkal szembeni ellenérzés is. Amint azt a Pesti Napló írta 1857-ben, „nem lehet örömmel nem üdvözölnünk az ’első magyar általános biztosítás’ keletkezését, nem lehet azon biztos reménynyel nem viseltetnünk, miszerint sok százezer forint, mely évenként biztosítás fejében idegen társulatok pénztáraiba vándorolt, ezentúl az országban fog maradni és dús kamatját képezni azon tőkének, melyet a hazafias részvevők e vállalatba fektetnek. Egész Magyarország ezentúl ugyanazt fogja mondani, mit fentemlitett gazdag hazánkfia mondani szokott: ’minek folyamodtam én idegen biztositó társulatokhoz? Összegyűjtöm azt, mit azoknak biztosítás fejében évenkint fizettem s annyi kerül ki belőle, hogy a netán előforduló károkat magam is fedezhetem!’”^[8]

 

[11] Mindezen ellenérzések mellett a magyar biztosítási piacon igen erőteljes volt a külföldi jelenlét. A magyar biztosítási piac fejlődésében a 19. század közepén nagy szerepük volt külföldi, elsősorban osztrák érdekeltségű biztosítók megalapításának.^[9] „1862-ben az egész birodalom területén összesen 79 különféle biztosító intézet és társulati ügynökség működött, melyek összesen 54,502 forintnyi jövedelmi adót fizettek. Ezen 79-ből 10 a birodalomhoz most már nem tartozó olasz tartományokra, 52 a német-szláv tartományokra (a bécsi adófelügyelőség területén 5, a triestiben 23, a pisinoiban 2, a brünniben 3, a lembergiben 1, a kotomeaiban 2, és a ztoczowiban 16 — ügynökség —) a többi pedig Magyarország és társországaira esett, 3 a pesti, 1 a szegedi, 4 a győri, 3 a kassai, 2 az ungvári, 3 a fiumei, és 1 a zárai pénzügyi kerület területén találtatván.”^[10]

 
3. A szabályozás iránti igényeket erősítő események

 

[12] A Kt. elfogadását megelőző években számos olyan esemény történt a hazai biztosítási piacon, amelyek rámutattak a szabályozás hiányos voltára. Csak az egy évvel a Kt. megszületése előtt, 1874-ben bekövetkezett történések köréből az alábbiakat emeljük ki példaként:

• a más országban székhellyel rendelkező biztosítók (a magyar szent korona területén hatósági engedély mellett működő idegen országbeli biztosító intézeti fiókok) tevékenysége,
• kölcsönösségi alapon folytatott biztosítási tevékenység (melyek ügyköre csakis kebelbeli tagokra terjedt ki, s melyre példaként az 1844. évi alapítású Brassói Általános Nyugdíjintézet említhető),
• a banki és a biztosítási tevékenység együttes végzése [példaként hozható az 1872-ben alakult, debreceni székhellyel bíró Tisza életbiztosító (és jelzálog)-bank],
• viszontbiztosítási tevékenység folytatása (így például a budapesti székhelyű, 1868-ban alakult, Hunnia magyar viszontbiztosító bank által),
• (határon átnyúló) állományátruházás (például a budapesti Kronos élet és nyugdíj biztositó intézet „leszámolását mondotta ki”, addig kötött üzleteit pedig a bécsi Minerva élet, járadék és sérülések elleni biztositóintézet vette át^[11]),
• biztosító (a budapesti Első kölcsönös állatbiztositó társaság) felszámolása,
• beolvadás (a Hajnal első magyar életbiztosító társaság a Haza életbiztosító és hitelbankba olvadt be).^[12]

[13] Ugyancsak a biztosítási tevékenység, illetve a biztosítási szerződések szabályozása iránti igényt erősítették az általuk megkötött biztosítási szerződéseket nem teljesítő biztosítók jelentette problémák. Ilyen gondokkal találkoztak például Somogy vármegyében. „Még mielőtt a krízis beállt sok biztositó intézetre évekkel ezelőtt jeleztük a közelgő veszélyt. Már két évvel ezelőtt megmondtuk, hogy bizonyos nyerészkedő egyének kezében már több biztosító intézet is a szédelgési vállalatokhoz tartozik, melyeknél a közönséget a jól fizetett vokátorok lépre csalják, s aztán áldozik vagyonával, nyugalmával! Az elemi biztosító bank tánczoltatta meg, pár évvel ezelőtt leginkább Somogy vármegyét, a mennyiben túlliczitálta a többi intézeteket olcsóságban, s csak úgy tódult a biztosítógazda közönség az ágensekhez. Az elemi biztosító banknak úgy, mint a biztosítottaknak az volt a veszedelmük, hogy épen azon évben sok jégverése volt Somogynak, egész határokat semmisített meg a jég. S mi volt a kárpótlás? Számos biztosított még máig sem kapott egy krajczárt sem, néhány pedig lealkudás után a biztosított összegnek alig egy részét.”^[13]

Visszatérő problémát jelentettek a szédelgő ügynökök is. Amint annak Rehák J. már 1858-ban hangot adott, „mondatik: 1500-2000 ügynök közül csak kevés fog találtatni, ki, ha valaki nála 20 köböl buzát egy hold földön jégverés ellen biztosítani akarna, csak annyit is kérdezne: hogy hát valószínű-e, hogy egy hold földön 20 köböl búza megteremhessen? – annál kevésbé fogja a biztosítást keresőt arra figyelmeztetni, hogy hasztalan biztosíttatja javait háromszoros értékben, mert a társulat kár esetén csak a valósi kárt téritendi meg.”^[14]

 

[14] A szabályozás iránti igényt erősítették a külföldi szabályozási példák is. A Kt. indokolása ismertette, hogy „a kérdéses határozmányok megállapitásánál főforrásokul szolgáltak Németalföld keresk. törvénykönyve, a zürichi polgári törvénykönyv, a német kötelmi jog javaslata, ugyszintén az 1869. és 1870. porosz törvényjavaslatok.”

 

4. A biztosítási közrendészeti szabályozás

 

[15] A biztosítási közrendészeti szabályok Kt.-ban történő szerepeltetésének indokoltságát illetően a biztosítási tevékenységnek a szabályozás vonatkozásában ma is szem előtt tartandó sajátosságaira rámutató Apáthy Istvánt idézzük, aki ismertette, „a törvény a kereskedelmi vállalatokat az állam gyámkodó gondoskodása alól feloldván, úgy az alakulásukra, mint a vagyonuk kezelésére nézve, a lehető legnagyobb szabadságot adja meg s intézkedéseivel mindössze a szükséges nyilvánosság biztosítását czélozza. A törvényhozó azonban nem téveszthette szem elől, hogy vannak olyan vállalatok, melyeket a korlátlan szabadsággal, a közönség érdekeinek veszélyeztetése nélkül, felruházni nem lehet. Ilyeneknek tekinthetők minden kétségen felül a biztosítási vállalatok. A biztosítási ügyletek természetüknél fogva általában hosszabb időre köttetnek; a biztosítottak évek során át fizetik díjaikat s a megkötött ügylet csak bizonyos feltétel bekövetkezésével és mindenesetre hosszabb idő után nyer megoldást. Minél nagyobb mérvet vesznek fel a biztosítási ügyletek, annál nagyobb lesz a vállalat felelőssége, az elvállalt kötelezettségek teljesítésére annál nagyobb összegek lesznek szükségesek. Ha a vállalat nem egészséges alapon keletkezett, ha vagyonkezelése nem minden kifogáson felül áll, a biztosítottak annak a veszélynek lehetnek kitéve, hogy nemcsak a kikötött biztosítási összeget, hanem befizetéseiket is elvesztik. A lehető visszaéléseknek teljesen elejét venni alig fog egy törvényhozásnak is sikerülni, de vannak kétségtelenül módok, melyek elég alkalmasak arra, hogy a visszaéléseket meggátolják vagy legalább megnehezítsék. E módok megállapítását czélozzák a törvénynek […] intézkedései, melyek a biztosító vállalatokra nézve, legyenek ezek akár egyes személyek, akár társaságok tulajdonai, egyrészről a keletkezést, másrészről a vagyonkezelést illetőleg különös kötelezettségeket állapítanak meg. Az e részbeni intézkedések nemcsak a belföldi, hanem a külföldi biztosító vállalatokat is kötelezik, ha működésüket a magyar korona országaira kiterjeszteni akarják.”^[15]

 

[16] A Kt. közrendészeti előírásai (a Kt. 453-462. §-ai) egyebek között az alábbi kérdéseket rendezték:

• a cég bejegyzésének, illetve az üzlet megkezdésének feltétele a minden ágra nézve külön-külön legalább százezer forintnyi tényleg befizetett biztosítási alap,
• a cégbejegyzés alkalmával be kell jelenteni egyrészt azon elveket, melyek szerint a befizetett alaptőke és a díjtartalék elhelyeztetik, s ezeket az elveket a törvényszék közzéteszi, másrészt életbiztosítási vállalatok esetén be kell jelenteni a díjtartalék kiszámításának elveit is, bemutatva az alkalmazott halandósági, illetőleg élettartami táblázatokat, kijelölve a számításnál alapul vett kamatlábat, amelyeket ugyan nem tesznek közzé, de amelyek a törvényszéknél megtekinthetők és másolatban kivehetők,
• előírások arról, hogy az életbiztosítási díjtartalék milyen módon helyezhető el (pl. állampapírokba),
• a biztosítási vállalatok kötelesek a bevételek és kiadások összeállítását, nemkülönben a mérleget az illetékes törvényszéknek közzététel végett évenként benyújtani (előírások a bevételek és kiadások összeállításával kapcsolatban, a mérlegre nézve irányadó elvek meghatározása),
• a szerzési költségek felosztásának szabályozása,
• a külföldi biztosítási vállalatok működésüket a magyar korona területére csak az esetben terjeszthetik ki, ha belföldi működésükre nézve magukat jelen czim határozatainak alávetik, mi iránt a czégbejegyzés kieszközlésekor nyilatkozni tartoznak,
• a Kt. biztosítási közrendészeti szabályainak meg nem tartása esetében a vállalat igazgatósága, illetőleg a külföldi vállalat belföldi képviselősége büntetéssel sújtandók (max. 3 hónap fogház vagy enyhítő körülmények esetén max. 1.000 forint pénzbírság).^[16]

[17] A Kt.-ben megjelenő biztosítási közrendészeti szabályozás a törvény elfogadását megelőző években jelentős változásokon ment keresztül.

 

[18] Az Apáthy István nevéhez fűződő, a kormány megbízásából 1873-ban elkészült tervezet az életbiztosító társaságokat illetően tartalmazott közrendészeti rendelkezéseket.^[17]

 

[19] Az 1873. évi tervezet (egyes elemeiben Apáthy István korábban idézett, 1886. évi munkájában is visszaköszönő) indokolása szerint „vannak oly részvénytársaságok, melyeket a korlátlan szabadsággal, a közönség érdekeinek veszélyeztetése nélkül, felruházni nem lehetne. Mint ilyenek jelentkeznek azon társaságok, melyek élet- vagy életjáradék biztosításával foglalkoznak. Az élet és életjáradék biztosítását tárgyazó ügyletek, természetüknél fogva, hosszabb időre köttetnek. A biztosítottak éveken át fizetik díjaikat, s a megkötött ügylet csak bizonyos feltétel bekövetkezésével, de mindenesetre hosszabb idő után nyer megoldást. Minél nagyobb mérvet vesznek fel, a biztosítási ügyletek, annál nagyobb lesz a társaság felelőssége, az elvállalt kötelezettségek teljesítésére, annál nagyobb összegek lesznek szükségesek. Ha a társaság nem egészséges alapon keletkezett, ha vagyonkezelése nem áll minden kifogáson felül, – a biztosítottak azon veszélynek vannak kitéve, hogy befizetéseiket elvesztik, hogy azon szomoru vigasztalással kell beérniök, miszerint a társaság vagyonát rendkívüli, előre nem látható halandóság emésztette fel. A lehető visszaéléseknek teljesen elejét venni, alig fog egy törvényhozásnak is sikerülni; de vannak kétségtelenül módok, melyek elég alkalmasak arra, hogy a visszaéléseket megnehezítsék, vagy általában meggátolják. E módok megállapítását czélozzák a jelen fejezetben foglalt intézkedések, melyek az életbiztosító társaságokat, szemben más részvénytársaságokkal, bizonyos korlátozások alá helyezik…”^[18]

 

[20] Még 1873-ban a tervezet „külön szaktanácskozmány elé terjesztetett, amely a legkiválóbb jogászokból és kereskedőkből állíttatott össze”,^[19] gróf Zichy József volt kereskedelmi miniszter elnöklete alatt.^[20] Róth Pál ismertetése szerint „a szakértekezlet […] jónak látta a biztosítási vállalatokra vonatkozó közrendészeti szabványokat is a kereskedelmi törvénybe felvenni, a mi azon hátrányos következményekkel járt, hogy az idevágó tervezet a kellő előkészítés nélkül került a szakértekezlet elé, másrészt pedig az egyöntetőség kedvéért a kereskedelmi törvény liberális szelleme átvitetett ezen szabványokra is, ami pedig helyes álláspontnak el nem fogadható. A biztosítási ügylet ugyanis időtartamának hosszúságánál, illetve bizonytalanságánál, mélyre menő erkölcsi alapeszméjénél, és üzlettechnikai momentumainál fogva a közönséges kereskedelmi ügyletekkel egy kathegóriába nem sorolható, hanem itt az államnak eminens feladatát képezi polgárai jólétének biztosítása érdekében az őt megillető főfelügyeleti jogot gyakorolni.”^[21]

 

[21] Az 1873. évi tervezetben tehát nem a biztosítási ügyletekhez kapcsolódóan, hanem a részvénytársaságok szabályozása körében jelentek meg (igen korlátozottan) a biztosítási közrendészeti szabályok közé sorolható előírások, az életbiztosítók vonatkozásában, a szakértekezlet azonban az „iparrendőri intézkedéseknek fölvételét a biztositási ügyletnél czélszerünek találta.”^[22]

 

[22] Megjegyezzük, hogy a viták során olyan szabályozási javaslatok is megfogalmazódtak, amelyek aztán nem jelentek meg a Kt.-ben (például a biztosítók egyesülésének szabályozása kapcsán).^[23]

 

5. Közrendészeti szabályozás a Kt. előtt

 

[23] A Kt. biztosítási közrendészeti szabályozása nem előzmények nélküli, mivel a Kt.-t megelőzően is létezett közrendészeti szabályozás.

 

[24] Róth Pál ismertette, hogy hazánkban „az 1875-iki kereskedelmi törvény megalkotása előtt szintén az engedélyezési rendszer állott fenn.^[24]

 

[25] Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság megalapításáról és tevékenységének megkezdéséről (hasonlóan más lapokhoz) a Pesti Napló is rendszeresen és részletesen beszámolt. A megjelent írásokból ismert, hogy már a biztosító megalapításához is szükség volt engedélyekre:

• 1857 májusában ismertetésre került, hogy „az ’Oest. Corr.’ s utána a többi lap tudata a közönséggel, hogy több, sociális állásánál fogva kitűnő személyiség a biztosítási ügy terjesztését Magyarországban egy közönséges magyar biztosító társulat alapítása által tűzte ki feladatául magának, valamint hogy a kormány részéről az előleges engedély e társulat alakítására megadatott. […] ő cs. kir. Apost. Felsége az egyesület megalakithatásához a legmagasb engedélyt megadni méltóztatott,^[25]
• 1857 szeptemberében arról adott hírt a Pesti Napló, hogy „miként biztos kútfőből értesülünk, az ’első magyar általános biztosítás’ alapszabályai a nm. cs. k. helytartóság vizsgálatán már keresztül mentek s most Bécsben a m. minisztérium részéről vétetnek tárgyalás alá, úgy hogy e fontos ügy végeldöntése rövid idő múlva várható”,^[26]
• 1857 novemberében az olvasók megtudhatták, hogy „örömmel közölték e lapok s alkalmasint szintoly benső örömmel fogadta a hazai közönség azon hirt, miszerint az első magyar általánosbiztosítás alapszabályai alkalmasint már e napokban fognak — a legf. szentesitéssel ellátva — leérkezni, úgy hogy a társulat még ez év lefolyta előtt fogja működését megkezdhetni. A belügyminisztérium, melyet a részletes vizsgálat illetett, ebbeli munkáját befejezvén, ez ügy a még hátralevő stádiumokon is gyorsan keresztül fog esni.”^[27]

[26] Az állami kontroll megnyilvánulásai megmutatkoztak a biztosító részvényeseinek 1858. január 16-án megtartott első közgyűlésén is, amelynek napirendjén a Budapesti Hírlap beszámolója szerint a következők szerepeltek: „1. Felolvastatott azon felsőbbségi rendelet, melynél fogva az e gyűlésre is kiküldött Palló Sándor budapest-kerületi helytartósági tanácsos úr a társulat gyűléseire állandó kormánybiztosul neveztetett ki. 2-or A társulatnak múlt évi jul. 15 én tartott alakulási gyűléséből a magas kormány elé fölterjesztett alapszabályait megerősítő legfelsőbb rendelet olvastatott fel. 3 ér. Miután a felolvasott legfelsőbb rendelet azon pontjának, miszerint a társulat alakulhatására nézve megkívántatik, hogy az eddigelé aláírt részvények után járó 20százlék készpénz befizetésnek legalább egyharmada már befizettetett legyen, annyira elégtétetett, hogy a társulat már az aláírt részvények után járó illetőség szinte felének befizetését képes kimutatni, tehát a társulat megalakultnak nyilvánította magát. 4 szer. Felolvastattak a megerősítve visszaérkezett alapszabályok.”^[28]

 

6. A Kt. által választott ellenőrzési rendszer

 

[27] A Kt. megalkotása során több szabályozási-ellenőrzési rendszer közül választhattak a jogalkotók.

 

[28] Bozóky Alajos 1867-ben ismertette, hogy „a legtöbb államban az engedélyezési rendszer divatozik, mely szerint minden ily társulat csak az alaptőkének kimutatása, ennek megfelelő óvadék letétele, és alapszabályainak a kormány általi helybenhagyása után alakulhat s illetőleg léphet életbe. Sokan e rendszert a nemzetgazdászati elvekkel többé meg nem egyezőnek tartják és a biztosítási ügyet szintúgy mint az ipart és kereskedést minden korlátolás alól fölszabadítani óhajtanák. De úgy hiszem, mégsem volna tanácsos mindenütt az eddigi korlátolástól hirtelenül a teljes biztosítási szabadságra átmenni, mert eltekintve attól, hogy nem lehetne erre nézve általános, minden államra nézve, érvényes szabályt itt sem állítani föl, a közrend és a közönség védelme épen a biztosító intézetek és társaságok létrehozásánál az állam különösen tartozik gondoskodni arról, nehogy szédelgő speculatiók által talán számosan elámultassanak s a végromlás örvényébe sodortassanak. Szükséges pedig ezen gondoskodás annyival inkább, minthogy, mikép alantabb látni fogjuk, a biztosítási jog a legtöbb ország törvényeiben vagy épen nem, vagy csak hiányosan szabályozva találtatik.” Bozóky szerint az alábbi közjogi elvek „egyrészt a biztosítási intézmény szabad fejlődését nem akadályozzák, úgy másrészt a biztosítást kereső közönség érdekeit lehetőleg megóvják”:

„1. A biztosító intézetek keletkezése csak annyiban van kötve az állam jóváhagyásához, amennyiben ez utóbbi szükséges arra, hogy az intézetek jogalanyoknak, vagyis jogszerzésre képes erkölcsi személyeknek tekintethessenek.
2. Az intézetek az egyes biztosítási szerződések kötésénél azonban nem szorulnak többé külön engedélyre.
3. Senki sem kényszeríttethetik arra, hogy csak bizonyos állami vagy kiváltságos intézeteket — hol ilyenek még léteznek — kizárólag vegyen igénybe.
4. Az államintézetek semmiféle előjogokkal vagy kedvezményekkel fel nem ruháztatnak.
5. A magánintézetek minden egyéb terhektől mentek, melyek a közadók s közadóbeli tartozásokhoz nem számittatnak.
6. A kormánynak az üzletre való befolyása egyedül a felügyeleti jog gyakorlására szoríttatik, úgy mint a minden intézet szervezkedése előtt köteles a szándéklott üzletet hatóságilag bejelenteni, a társulati szerződést vagy alapszabályokat, az alaptőkét, az általános biztosítási feltételeket s a tartalék alkotásának elveit előmutatni; b) bejelentendő minden az üzleti alapokbani változás is, mely azonban csak az annak behozatala után kötendő szerződésekre vonatkozhatik; c) a történt bejelentés a közhatóság részéről az intézet költségén a kormánylapban közzéteendő; d) az intézet évenként a befejezett számadásokat meghatározott alakban szerkeszteni tartozik, a közhatóság pedig arra feljegyzi, hogy a tartalékok nincsenek csekélyebb arányban felvéve, mint azt az alapszabályok kívánják, és hogy árvaszerű biztosítás mellett elhelyezzék; e) a befejezett számadás 6 hónap alatt a hivatalos és két más lapban közzé teendő; f) a történt bejelentés, valamint a számadásokra vonatkozó iratok bárki által megtekinthetők és másolatban kiadhatók; g) az intézet elöljárói minden mulasztás vagy helytelenségért felelősek; h) az állam bármikor az üzleti könyvek, iratok s okmányokba betekinthet s a tartalékok mikénti elhelyezése iránt magának meggyőződést szerezhet; i) tapasztalt rendetlenségek esetében az állam a liquidatiót sürgetheti, de csak törvény rendes útján, az illető bíróságok előtt; k) az állam rendőri közreműködése és befolyása, az ügynökök kirendelése, ügyvezetése a fizetendő biztosítási díj vagy kipuhatolt kártérítés nagysága iránt teljesen megszűnik.
7. Az állam külföldi biztosító intézetek működését beleegyezésétől felfüggesztheti.”^[29]

 

[29] Róth Pál ismertetése szerint a 19. század végére a különböző államok három rendszer szerint gyakoroltak felügyeletet a biztosítók felett:

• az állami engedélyezés rendszere, külön szervezettel (pl. Ausztria, Poroszország, Svájc, Észak-Amerika),
• állami beavatkozással kapcsolatos ellenőrzés rendszere (pl. Franciaországban öt tagból álló felügyelő bizottság az életbiztosítók felett, Olaszországban a kereskedelmi minisztérium),
• nyilvánosság rendszere (Anglia, ahol az életbiztosító társaságok kötelesek vagyoni állapotukat minden öt évben egy technikus által megvizsgáltatni és ennek jelentését minden részvényesnek és kötvénytulajdonosnak megküldeni).^[30]

[30] Megjegyezzük, hogy néhány évtizeddel később ezt a kategorizálást ismertette a biztosító magánvállalatok állami felügyeletéről és egyes közhiteli kérdések rendezéséről szóló 1923. évi VIII. törvénycikk indokolása is.^[31]

 

[31] A Kt. megalkotásában részt vevők előtt tehát ismert volt, hogy „az eddigi törvények és szokások három elv szerint kezelték a biztositási ügyletet. Legtöbb államban az engedélyezés volt szokásos; ezen elvnek alkalmazása a biztosítási ügyletnél époly kevéssé igazolt, mint más vállalatoknál; több amerikai államban az állami ellenőrzés elve honosodott meg: e szerint külön hivatalok állíttatnak fel, melyek lépten-nyomon követik a biztositó vállalatok működését, megvizsgálhatják bármikor könyveiket s az esetben, ha az üzletben rendellenességeket tapasztalnak, azonnal közbeléphetnek, illetőleg a vállalat üzletét felfüggeszthetik; ily nagy terjedelmű jogositványnyal és felelősséggel fölruházott hivatalok az államot felelőssé teszik a magán vállalatok üzletéért, de ezen felelősség által okvetlenül igényelt ellenőrzés legtöbb esetben nem lesz lehetséges, s így az állam csak tévedésbe hozza a benne bizó közönséget. Ezen elveken kivül sok helyütt a biztositó vállalatok állami engedélyezés és ellenőrzés alól felmentetnek és a közönségre bizatik azoknak ellenőrzése, az állam, illetőleg a törvényhozás részéről a biztositó vállalatok csak meghatározott szabályok megtartására köteleztetnek, mely szabályzatoknak legfőbb czélja: lehetővé tenni a közönség részéről a vállalat működésének ellenőrzését.”^[32] A Kt. 1875. évi tervezete ez utóbbi álláspontból indult ki.

 

[32] Róth Pál szerint a Kt. „a biztosítási vállalatokra nézve az állami ellenőrzés kizárásával a nyilvánosság rendszerét honosította meg oly alakban, a mint azt sehol más államban nem találhatjuk.^[33]

 

[33] 1890-ben Beck Hugó szintén úgy ítélte meg, hogy a Kt. a publicitás rendszerét fogadta el, abból indulva ki, hogy „a biztosító vállalatok működésének ellenőrzése a nagy közönségre bizassék és e végre a törvényhozás részéről oly kötelező szabványok alkotandók, melyek a közönségnek lehetővé teszik a vállalat működését ellenőrizni. E czélból nyilvánosságra hozandók nemcsak a vállalatok részletes üzleti eredményei, hanem alkalom és mód nyújtandó a közönségnek, hogy magának kellő tájékozást szerezzen a vállalatok működésének egyes mozzanatairól és az alkalmazásba vett lényegesebb üzleti elvek mibenlétéről. A törvényhozás ezen czél elérésére az ily vállalatokat meghatározott szabályok megtartására kötelezte és ezekkel lehetővé kívánta tenni a közönségnek, a vállalat működésének ellenőrzését.”^[34]

 

[34] Beck Hugó 1913-ban is akként értékelte, hogy a Kt. a publicitás rendszerét fogadta el.^[35]

 

[35] Ettől eltérően Kuncz Ödön – aki ismertette, hogy a Kt. 453-462. §-ai olyan rendelkezéseket tartalmaztak, amelyek részben a praeventív, részben a represszív ellenőrzés körébe tartoztak – majd’ 60 évvel később azon az állásponton volt, hogy a Kt. közrendészeti biztosításjoga nem a publicitási, hanem a normatív rendszert követte, amely azt jelentette, hogy „biztosító vállalatot mindenki szabadon alapíthat. Engedélyre nincs szükség, hanem csak arra, hogy a törvényben megszabott előítélete fennforgásának igazolása után a bíróság a vállalatot a ker. cégjegyzékbe bejegyezze. A Kt. a biztosító vállalatok reális működését a nyilvánosság és felelősség elvével biztosítottnak vette. E mellett bizonyos vagyoni garanciát követelt meg és a számadások és a mérlegkészítés módjának kötelező előírásával igyekezett az ügyvitelt szolid irányba terelni. A részvénytársasági vagy szövetkezet formában szervezett biztosító vállalatoknál ezeket a specifikus követelményeket a rt. és szöv. alapítására és működésére szabott normák egészítették ki.”^[36]

 

[36] A magunk részéről úgy ítéljük meg, hogy a Kt. közrendészeti szabályozása tartalmazta úgy a normatív, mint a publicitási rendszer elemeit.

 

7. A Kt. közrendészeti szabályozásának értékelése

 

[37] Még két évtized sem telt a Kt. elfogadását követően, Beck Hugó már leszögezte: „másfél évtized tapasztalata elég bizonyságul szolgálhat arra nézve, hogy a hatályban lévő közigazgatási intézkedések hibás alapokra vannak fektetve és azért a szándékba vett czélt nem érték el. A publicitás rendszere egymagában nem elegendő, hanem kiegészítendő az állam felügyeleti és ellenőrzési rendszerével. […] Az állami felügyelet és ellenőrzésre vonatkozó közigazgatási intézkedések két irányban szükségesek. Kell hogy kiterjedjenek egyrészt a vállalat keletkezésére és alakulására, tehát azon előfeltételek megállapítására, melyeknek teljesítése mulhatatlanul megkövetelendő, ha azt akarjuk, hogy a vállalat életrevaló, a biztosítási intézmény czéljának sikeres megvalósítására alkalmas és képes legyen. Másrészt pedig kihassanak a vállalat egész fennállási tartamára, tehát a felügyelet és ellenőrzés folyton és megszakítás nélkül gyakoroltassék, nehogy a különben keletkezése idejében életrevaló vállalat megszűnjék azon garantiákat nyújtani, amelyek a biztosítottak megnyugvását és biztosságát alkotják. Az intézmény biztossága szempontjából szükségkép és minden körülmények között megkövetelendő a vállalattól, hogy kétségtelen garantiát nyújtson arra nézve, hogy a biztosítottak irányában elvállalandó kötelezettségeinek megfelelni képes leszen. Nem a szabad verseny korlátozandó, hanem a szabad verseny korlátai között olyan materiális biztosítékok követelendők, melyek az intézmény életrevalóságát, szilárdságát és fizetésképességét biztosítják.”^[37]

 

[38] Néhány év múlva Nagy Ferenc szintén úgy ítélte meg, hogy „a mai ellenőrzési rendszer semmit sem ér. A publicitás elvénél fogva mindenki megtekintheti ugyan a czégjegyzékeket, de valósággal senki meg nem tekinti azokat, a nagy közönség ezen az alapon nincs és képesítve arra, hogy kellő ellenőrzést gyakorolhasson. A biztosítási vállalatok s különösen az életbiztosítási társulatok ellenőrzése nagy szakértelmet tételez fel, ez pedig sem a bíróságnál, sem a közönségnél nincsen meg. Szükséges volna tehát olyan közegről gondoskodni, a mely ezen ellenőrzési feladatnak teljesen eleget tud tenni.”^[38]

 

[39] A századfordulón újólag felerősödtek a külföldi érdekeltségű biztosítókkal szembeni ellenérzések is, amely magával hozta a Kt. kritikáját is.

 

[40] Ennek egyik kiváltója az volt, hogy a külföldi és osztrák biztosító társaságok Magyarországon a magyar üzletre nézve díjtartalékaikat nem voltak kötelesek magyar állampapírokban elhelyezni (a Kt. 456. §-ának 2. pontja csak azt írta elő, hogy az életbiztosítási díjtartalék egyebek között állampapírokba helyezhető el) – ezzel szemben a magyar biztosítók úgy Németországban, mint Ausztriában kötelesek voltak a díjtartalékok fedezésére német, illetőleg osztrák állampapírokat és értékeket beszerezni. Történt mindez úgy, hogy a Kt. eredeti tervezete szerint az életbiztosítók díjtartalékai szintén belföldi állampapírokba lettek volna elhelyezendők, de a második olvasat során ez az előírás kikerült a tervezetből, azon indoknál fogva, hogy a külföldi kormányok a viszonosság elvénél fogva arra kényszerítenék a magyar biztosítókat, hogy díjtartalékaik megfelelő részét az ő országukbeli állampapírokban helyezzék el vagy a biztosítási tevékenységet ne folytassák az adott országban.^[39] A birodalmon belüli osztrák biztosító kivételezett helyzetét abban is látták a kortársak, hogy „bíróságaink expressis verbis kimondották, miszerint az osztrák társaságok a magyar üzlet után külön mérleget készíteni és a törvényszéknek bemutatni nem kötelesek.”^[40]

 

[41] Róth Pál szerint a Kt. liberális szelleme „tette hazánkat a külföldi biztosító társaságok kedvencz működési terévé, mert a kellő engedélyezési rendszer és az állami ellenőrzés hiányossága reájuk nézve a megtelepedést fölötte kényelmessé, az üzleti működést fölötte fesztelenné tette.”^[41]

 

[42] Beck Hugó ehhez hozzátette: „a külföldi társulatok privilégiummal bírnak a belföldiekkel szemben. Megalakulnak a magyar határon kívül, a törvény szerint megkívánt tőkét kimutatják, megkezdik a működésüket, megkötik az ügyleteket, felszedik a milliókra menő biztosítási díjakat és akkor hagynak itt bennünket, akkor szüntetik be működésüket és akkor viszik ki vagyonukat, a mikor nekik tetszik.”^[42]

 

[43] A Kt. tehát gyanúba keveredett, mint a külföldi biztosítókkal összefüggésben megmutatkozó problémák egyik forrása. 1897-ben Horváth János azon véleményének adott hangot, hogy „a főbajunk az, hogy az osztrák társaságok idebent nálunk liberális kereskedelmi törvényünk alapján privilegiumokat élveznek, kihasználva viszonyainkat és pénzünket kiviszik.” Úgy ítélte meg, hogy „ha a kereskedelmi törvény korlátlan liberalizmusa megszűnik és a felügyeleti jog a biztosító társaságok fölött törvényben lesz megállapítva, – bár nem lesznek is a sablonok Ausztriából mind átvéve: akkor a kormány es a közigazgatási hatóságok megvédhetik a mi társaságainkat itt Magyarországon, szemben a nagyobb tőkével és erővel rendelkező osztrák társaságokkal, s az osztrák társaságok működését korlátozó szabályokhoz köthetik úgy, mint az osztrákok már most is velünk teszik. De ha ebben a kérdésben törvényhozási intézkedés történik, akkor ez a külföldiekre azután megállapíthat bizonyos a belföldiekre vonatkozóknál szigorúbb szabályokat, melyek egy alkotandó speciális-törvénybe volnának fölveendők; mert a vám- és kereskedelmi szerződésben jobbadán csak általános elvek fektetendők le.”^[43]

 

[44] Természetesen nemcsak az osztrák biztosítókkal szemben fogalmazódtak meg kritikák. 1898-ban az egyesek által erkölcstelennek és csak a közönség kizsákmányolására alkalmasnak minősített tontina rendszerrel a magyar piacon jelen lévő New York amerikai biztositóval szembeni aggályok kapcsán a képviselőházban Polónyi Géza képviselő ismertette, „a legkevesebb, amit a magyar állam a külföldi biztosító társaságoktól megkövetelhet és megkövetelni tartozik, az, hogy díj tartalékuk megfelelő részét Magyarországon és csakis magyar értékekben helyezzék el; sőt a közönség jogainak és érdekeinek teljes biztosítása szempontjából elengedhetetlen az is, hogy ne elégedjék meg az állam a külföldi biztosító-társaságoknál az egyszeres díjtartalékkal, hanem legalább is kétszeresét követelje tőlük az egész tartalékösszegnek. Mindezekből pedig szükségképpen következik, hogy a biztosítási ügyletekről szóló új törvény megalkotása — illetőleg a kereskedelmi törvény megfelelő módosítása — tovább nem halasztható, s az új törvényben ki kell tiltani Magyarország területéről a tontina-rendszert — úgy, amint Oroszországban történt — kötelezni kell a külföldi biztosítótársaságokat a díjtartalék arányos részének Magyarországon és magyar értékekben való elhelyezésére, sőt Olaszország példájára kétszeres tartalékfedezetet kell tőlük követelni.”^[44]

 

[45] Közel negyven évvel a Kt. elfogását követően, 1913-ban Beck Hugó megállapította: „évtizedek tapasztalata bizonyságot tesz arról, hogy a hatályban levő közigazgatási intézkedések egyrészt elégtelenek, másrészt hibás alapokra vannak fektetve, ezek az intézkedések tehát mielőbb és minél gyökeresebben reformálandók, különben a mai állapot fenntartása mellett a biztosító és biztosítottak érdekei és ezzel kapcsolatban maga a biztosítási ügy is veszélyeztetve van.” A biztosítók piacra lépése feltételeinek szigorítása mellett fontosnak ítélte a biztosítók feletti felügyelet és ellenőrzés újraszabályozását is. „Nélkülözhetlen követelmény, ha a czélt elakarjuk érni, oly intézkedésekről gondoskodni, melyek egyrészt a biztosítási vállalatok megalakulását oly előfeltételek teljesítésétől teszik függővé, melyek kellő biztosítékot nyújtanak arra nézve, hogy a biztosítottak irányában elvállalt kötelezettségek beváltatnak és másrészt arról gondoskodnak, hogy a biztosítottaknak eredetileg nyújtott biztosság a vállalat egész fennállása alatt teljes épségben fennmarad. A törvény által elfogadott publicitás rendszere, amint azt a tapasztalat mutatja, egymagában véve nem elegendő, az tehát kiegészítendő a felügyeleti és ellenőrzési rendszerrel. Mulhatlanul szükséges, hogy a felügyeletre és ellenőrzésre vonatkozó közigazgatási intézkedések kiterjedjenek egyrészt a vállalat alakulására és másrészt kihatással legyenek a vállalat fennállásának egész tartamára. Tehát hatályos és megszakítás nélkül gyakorolt folytonos felügyeletre és ellenőrzésre van szükség. A megalakulásnál oly materiális garancziák követelendők, melyek a vállalat életrevalóságát, szilárdságát és megbízhatóságát biztosítják. Megkövetelendő tehát megfelelő alaptőke kimutatása; a tartalékoknak meghatározott helyes elvek szerinti alakítása és gyarapítása, valamint a tartalékoknak biztos értékekben való elhelyezése. Nagyfontosságu tehát az a kérdés, hogy a felügyelet és ellenőrzés ki által és mi módon gyakorlandó.”^[45]

 

[46] Húsz évvel később Kuncz Ödön is akként értékelte, hogy „a Kt. közrendészeti biztosításjoga az életben nem vált be. Nem számolt eléggé a biztosítás közgazdasági társadalmi és etikai jelentőségével és nem adott kellő védelmet a biztosítottaknak, akik hosszú időn át kerülnek jogviszonyba az általuk kellően nem ismert és ellen nem őrizhető vállalatokkal. Ennek folytán a kellően ellen nem őrzött biztosító vállalatok egy része olyan visszaéléseket követett el, amelyek megrendítve széles társadalmi körökben a bizalmat, magát a biztosításügyet is súlyosan diszkretitálták.”^[46]

 

8. A közrendészeti szabályozás változása

 

[47] A biztosítás közrendészeti szabályozásával összefüggésben tehát már néhány évvel a Kt. elfogadását követően kritikák fogalmazódtak meg. Amint azt Kuncz Ödön ismertette, közel húsz év elteltével Beck Hugó 1894-ben elkészítette törvénytervezetét, amely a közrendészeti biztosításjogot kimerítően szabályozta. Ezt 1899-ben és 1900-ban újabb tervezetek követték, amelyek már magukban foglalták a biztosítási ügynök jogviszonyainak szabályozását is. E tervezetek az intenzív állami ellenőrzés mellett és külön ellenőrző hivatal felállítása mellett foglaltak állást. 1907-ben Thirring Lajost megbízta az igazságügy miniszter a biztosításjog egységes kodifikálásának előkészítésével. Thirring 1911-ben elkészített egy kisebb novella-tervezetet, amely a közrendészeti jog területén azokat a legsürgősebb reformokat kívánta megvalósítani, amelyekkel a biztosítási kódex elkészülését nem lehet megvárni. Ezt 1913-ban Thirring átdolgozta és egy részletes memorandumban foglalta össze azokat az elméleti és gyakorlati szempontokat, amelyek az állami biztosítás problémáját világítják meg.^[47]

 

[48] Kissé szerencsétlen történelmi ütemezéssel 1919. március 8-án jelent meg a biztosítási magánvállalatok állami felügyeletéről és az ezzel kapcsolatos rendelkezésekről szóló 1919. évi XXIX. néptörvény, amely – felhasználva a Beck Hugó és Thirring-féle tervezetek rendelkezéseit – a közrendészeti biztosításjogot szabályozta. Ez a törvény nem került alkalmazásra. Néhány év múlva jelent meg a biztosító magánvállalatok állami felügyeletéről és egyes közhiteli kérdések rendelkezéséről szóló 1923. évi VIII. törvénycikk, valamint a m. kir. minisztérium 196/1923. M. E. számú rendelete, „amelyek – hatályon kívül helyezve a Kt. 453-462. §-ait – megvalósítják mind a praeventív, mind pedig a represszív materiális állami felügyeletet.”^[48]

 

[49] Amint azt a 1923. évi VIII. törvénycikk indokolása ismertette, „a magyarországi biztosító intézetek egyértelműleg kívánják a biztosítási felügyeletnek meghonosítását, mert csak ebben látnak biztosítékot az ellen, hogy egyes, a közönség tájékozatlanságát kihasználó intézetek, amelyek hovatovább a reájuk bízott tőkékkel elszámolni képesek nem lesznek, az egész biztosítási intézményt diszkreditálják. Indokolttá teszi az állami felügyelet megszervezését az is, hogy a biztosító vállalatok a nemzeti vagyonnak jelentékeny részét kezelik s így a felügyelet állampénzügyi, közgazdasági és szociális szempontokból is egyaránt igen nagy fontossággal bír.”

 

9. Zárszó

 

[50] Ha a Kt. egészét helyezzük mérlegre, egyetérthetünk Nagy Ferencnek a Kt. elfogadásának 50. évfordulóján megfogalmazott  értékelésével: „Bátran állítható, hogy ha a magyar bírói gyakorlat és a hazai elmélet az utolsó évtizedekben európai színvonalra emelkedett: ezt legfőképpen a K. T.-nek köszönhetjük, melynek alapos megismerése és helyes alkalmazása arra kényszerített, hogy az előhaladottabb nyugati nemzetek irodalmát és gyakorlatát oly mértékben tanulmányozzuk és értékesítsük, amely megelőzőleg nálunk ismeretlen volt. S ha talán eleinte természetszerűleg inkább csak receptív szerepet játszhattunk, egyoldalú befolyásoknak hódoltunk: a fokozatos haladás útján most már oly önállóságra emelkedtünk s oly egyetemes látkört sajátítottunk el, amely képessé tesz bennünket arra, hogy a mi jogrendünk modern épületét azzal a tájékozottsággal és körültekintéssel egészíthetjük ki, amely méltó helyet biztosít nekünk a civilizált országok között. Bármennyi hibát és javítani valót hozott is tehát napfényre az 50 éves tapasztalat, ennek dacára a K. T. oly kiváló alkotás, melyre ma is tisztelettel és kegyelettel tekinthetünk.”^[49]

 

[51] Szigorúbb az ítélet akkor, ha kizárólag a Kt. biztosítási közrendészeti szabályozása az értékelés tárgya. Amint arra a kortársak kritikái, aggályai is rámutattak, a Kt. e körben nem elégítette ki a szabályozási igényeket, nem volt kellően kidolgozott, átgondolt, s így nem adott megfelelő válaszokat a felmerülő kérdésekre, problémákra. A lehetőség adott volt, a Kt. biztosítási közrendészeti szabályozása minden bizonnyal lehetett volna jobb. A 150 évvel ezelőtti jogalkotók mentségére szolgáljon: az utókor valószínűleg a ma hatályos szabályozás fölött ítélkezve hasonló álláspontra fog helyezkedni 150 év múlva.

 

 

___________________________

[1] A Kt. 258. §-ának 4. pontja értelmében kereskedelmi ügyleteknek minősült nemcsak például az áruk, s általában az ingó dolgok vétele vagy egyébkénti megszerzése, hanem a biztosítások elvállalása is.

[2] A Kt. más esetekben is tartalmazott közrendészeti szabályokat, így például a Kt. 435. §-a előírta, hogy „közraktárokat ugy egyesek, mint társaságok nyithatnak; kötelesek azonban ebbeli szándékukat a czégbejegyzésre nézve illetékes törvényszéknél bejelenteni, s legalább fél millió forintnyi tényleges alaptőkét kimutatni. Az alaptőke a jelen czímben kijelölt ügyleteken kivül másra nem forditható. Az alaptőke kimutatása előtt sem az üzlet megkezdésének, sem a vállalat bejegyzésének helye nem lehet. Ha a vállalat közraktárát meg nem vámolt külföldi vagy még fogyasztási adó alá eső árúk elhelyezésére akarja berendezni és ily árúkat a közraktárba felvenni, ezt csak a pénzügyi szabályok megtartása mellett tehet.”

[3] Bozóky Alajos: A biztosítási ügyről, Jogtudományi Közlöny, 1867/48. szám, 1867. december 1. 314.. Bozóky néhány hónappal korábban két részben jelentette meg a biztosítási ügylettel kapcsolatos azon írását, amelyben szólt „1) a biztosítás lényegéről és hasznáról általában, 2) a biztosítás fejlődésére közreműködő tényezőkről, 3) a biztosítás elterjedéséről, 4) az egyes biztosítási nemekről, 5) a biztosítás jogi természetéről és 6) a biztosítási ügy állásáról az ausztriai birodalomban és különösen hazánkban.” A biztosítás jelentőségét illetően kiemelte, hogy „a biztosítási ügy leghathatósb óvszer a pauperismus elterjedése ellen, önállóságra, takarékosságra szoktatja a polgárokat, és valamint egyrészről a közérzületet, társasulási hajlamot — az újkor ezen óriási hatalmát — ébreszti, úgy másrészt ennek kétségtelen ismérve.” Bozóky Alajos: A biztosítási ügyről, Jogtudományi Közlöny 1867/38., 1867. szeptember 22. és 1867/39. 1867. szeptember 29.

[4] Az első magyar általános biztosító társaság, Budapesti Hírlap, 1858. március 13. 3.

[5] Rehák J.: Biztosítási ügyekben. Egy szó a magyar nemzethez, Pest, 1858. 3.

[6] G. J.: Vidéki szövetkezések a biztosítási ügyletek téren, Földművelési Érdekeink, 1875. 39. szám, 347.

[7] Az első magy. általános biztositó társulat, A Hon, 1864. december 18. 1. Az Első Magyar Általános Biztosító Társaság tevékenysége már tevékenysége megkezdésének évében átlépte a magyar határt. „Folyó hó elsején megkezdvén az ’első magyar általánosbiztosító társulat’ működését, azóta az ügyek folyvást örvendetes gyarapodással haladnak, s bár vidékre csak ezelőtt pár nappal küldethettek el az Ügynök-utasítványi szerelvények, s még eddigelé azok sem kellő mennyiségben, mindazáltal a biztosítások reményen fölül érkeznek. Például s ösztönül megemlítendőnek tartjuk, hogy egy első rangú felsőmagyarországi királyi város községtanácsa elhatározta, miszerint minden köz épületeit az első magyar általánosbiztosító társulatnál fogja biztosítani. Alsó-, Felső-Ausztriában is nagyban szaporodnak a társulat ügynökei, úgy hogy Csehországban a mart. 10-ki hivatalos jelentés szerint már 110 ügynök van kinevezve, s a prágai főügynökség eddig elég idegen biztosító társulattal kötött s fogadott el viszonbiztosításokat.” Pesti Napló, 1858. március 16. 2.

[8] Az „első magyar általános biztosítás”, Pesti Napló 1857. július 14., 1.

[9] Kuncz Ödön: A biztosítás. (A Magyar Kereskedelmi és Váltójog Vázlata 2. bővített és átdolgozott kiadása III. részének 1. fele.) Grill Károly könyvkiadóvállalata, Budapest, 1933. 37.

[10] Bozóky Alajos: A biztosítási ügyről, Jogtudományi Közlöny, 1867/50. szám, 1867. december 15. 330.

[11] Állományátruházásra már korábban is volt példa, amint arról 1870-ben a Szegedi Híradó beszámolt: „1870: az Assecurazioni Generali átvette a ’Pest-budai kölcsönös biztosító-egylet’ összes kockáztatásait E vállalatnak 1870. évi april 24-én tartott közgyűlése köztudomásúlag elhatározta a liquidatiót, s megbízta a számvevő bizottságot, hogy a már megkötött biztosítási ügyleteket valamely más biztosító-intézetre ruházza át. Ez utóbbi már, mint ma értesültünk, meg is történt, és pedig a régi jóhirű ’Assecurazioni Generali’ az, mely a ’Pest-budai kölcsönös biztosító-egylet’ összes kockáztatásait azon feltétellel fogadta el, hogy a számvevő bizottság tagjai személyes és együttleges kezességet vállalnak a jutalékok pontos beérkeztéről.” Szegedi Híradó, 1870. május 8. 3.

[12] Mihók Sándor (szerk.): Magyar Compass 1874, II. évfolyam, Budapest, Tettey Nándor és Társa, 1874. 220-236.

[13] Somogy, 1875. május 4. 3.

[14] Rehák J.: Biztosítási ügyekben. Egy szó a magyar nemzethez, Pest, 1858. 29.

[15] Apáthy István: Kereskedelmi jog tekintettel a nevezetesebb európai törvényekre, második kiadás, Budapest, Eggenberger-féle Könyvkereskedés, 1886. 584.

[16] Kt. 453. § Minden biztositási vállalat köteles a czégbejegyzésre illetékes törvényszéknél a biztositási ügyletek minden ágára nézve, melylyel foglalkozni szándékozik, külön-külön, legalább százezer forintnyi tényleg befizetett biztositási alapot kimutatni. Ezen alap kimutatása előtt sem a czég bejegyzésének, sem az üzlet megkezdésének helye nem lehet. 454. § A biztositási vállalatok kötelesek a czégbejegyzés alkalmával azon elveket bejelenteni, melyek szerint a befizetett alaptőke s a dijtartalék elhelyeztetik. Ezen elvek a törvényszék által közzététetnek. A vállalatnak a közzétett elvektől addig, mig a szándékolt eltérés a törvényszéknél be nem jelentetett s közzé nem tétetett, eltérni nem szabad. 455. § Az életbiztositási vállalatok a czégbejegyzés alkalmával az előbbeni §-ban érintetteken kivül a dijtartalék kiszámitásának elveit, az ennél alkalmazott halandósági, illetőleg élettartami táblázatok bemutatása és a számitásnál alapul vett kamatláb kijelölése mellett, bejelenteni tartoznak. Ez adatok közzé nem tétetnek ugyan, de a törvényszéknél mindenki által megtekinthetők és másolatban kivehetők.  Azon biztositásoknál, melyek az ezen elvektől szándékolt eltérés bejelentése előtt vállaltattak el, alapul az eredetileg bejelentett dijtartaléknál csekélyebb nem vehető. 456. § Az életbiztositási dijtartalék csak következő módon helyezhető el: 1. jelzálogi kölcsönökbe a fekvőségnek nem terhelt fele értéke erejéig; 2. állampapirokba és állami kamatbiztositást élvező vállalatok elsőbbségi kötvényeibe; 3. a budapesti tőzsdén jegyzett záloglevelekbe; 4. a vállalat életbiztositási kötvényeire, és a 2. és 3. pont alatt érintett értékpapirokra adott kölcsönökbe. 457. § A biztositási vállalatok kötelesek a bevételek és kiadások összeállitását, nemkülönben a mérleget az illetékes törvényszéknek közzététel végett évenként benyujtani. 458. § A bevételek és kiadások összeállitásánál következő eljárás szolgál irányadóul: A bevételek közzé felveendők: 1. a számadási év teljes dijbevételei (a dij-jutalék levonása nélkül), a különböző biztositási ágak szerint; 2. a kamatok; 3. egyéb bevételek. A kiadások közzé helyezendők: 1. a kifizetett biztositási összegek, levonásával a viszontbiztositás által megtéritett résznek; 2. a viszontbiztositási dijak; 3. a biztositási jutalékok; 4. az igazgatási költségek; 5. a többi netáni kiadások lehetőleg részletezve. 459. § A mérlegre nézve következő elvek szolgálnak irányadóul: A követelések közzé felveendők: 1. a részvény- vagy alaptőkének még be nem fizetett része; 2. a leltár értéke; 3. az ingatlanok értéke; 4. a vagyonbefektetés, az egyes értékek szerint részletezve; 5. az ügynököknél künlevő követelések; 6. a pénztári készlet; 7. a később követelhető kamatok, a mennyiben a számadási évre esedékesek; 8. az első szervezési költségek, a 199. §. s a szerzési költségek a 460. §. értelmében; 9. egyéb követelések; 10. a számadási, illetőleg az előbbeni évek netaláni vesztesége. A tartozások közzé helyezendők: 1. a névleges részvény- vagy alaptőke, szövetkezeteknél pedig a biztositási alap; 2. a bejelentett, de még ki nem egyenlitett biztositási követelések, a viszontbiztositás által fedezett rész levonásával; 3. a biztositási dijtartalék, az egyes biztositási ágak szerint; 4. a számadási éven tul befizetett dijak (dijátvitel); 5. a netaláni tartaléktőke; 6. a többi tartozások, lehetőleg részletezve; 7. az előre beszedett kamatoknak a jövő évre eső része; 8. a számadási év netáni nyeresége. 460. § A szerzési költségek kárbiztositásoknál, valamint a testi épséget és egészséget tárgyazó biztositásoknál a biztositási időre, a tulajdonképeni életbiztositásoknál pedig 15 évre oszthatók fel. 461. § A külföldi biztositási vállalatok, a mennyiben mint részvénytársaságok a 210. és 211. §. rendeleteinek megfelelnek, működésüket a magyar korona területére csak az esetben terjeszthetik ki, ha belföldi működésükre nézve magukat jelen czim határozatainak alávetik, mi iránt a czégbejegyzés kieszközlésekor nyilatkozni tartoznak. 462. § A jelen fejezet határozatainak meg nem tartása esetében a vállalat igazgatósága, illetőleg a külföldi vállalat belföldi képviselősége a jelen törvény 218. és 220. §-ban megállapitott büntetéssel sujtandók.

[17] Az 1873. évi tervezet a az alábbi közrendészeti rendelkezéseket tartalmazta: 247. cz. A jelen törvénynek a részvénytársaságokra vonatkozó határozatai, a következő czikkekben foglalt eltérésekkel, azon részvénytársaságokra is alkalmazandók, melyeknél a vállalat czélját, élet- vagy életjáradék biztosítását tárgyazó ügyletek, képezik. 248. cz. Az életbiztosító társaságoknál, az aláírás alkalmával (182. cikk), minden aláírt részvény névértéke után 20% teendő le. Ennél magasabb befizetésre az aláírók vagy jogutódaik a társaság bejegyzése előtt nem kötelezhetők. 249. cz. Az aláírók az aláírt részvények névértékének 50% erejéig az esetben is felelősek maradnak, ha részvényeiket a jelen törvény, vagy az alapszabályok megtartása mellett, továbbá adták. 254. cz. Azon részvénytársaságok, melyek élet vagy életjáradék biztosításán kívül, más ügyletekkel is foglalkoznak, kötelesek az előbbieket elkülönítve kezelni. Az életbiztosítási üzlet alapját képező vagyon, s az ezen üzletből befolyó jövedelem, a társaság másnemű kötelezettségeire, semmi esetben nem fordíttathatik. 255. cz. Oly esetben, midőn az életbiztosító társaság, a lejárt koczkázatok fedezése végett, tartalékalapját kénytelen megtámadni, a részvények osztalékra igényt nem tarthatnak, míg a tartalékalap  ismét kiegészítve nem lett. 256. cz. Két vagy több életbiztosító társaság egyesítéséhez, a közgyűlés érvényes határozatán kívül (215. cz.), az illetékes törvényszék előzetes jóváhagyása szükséges. Az egyesülés jóváhagyása feltétlenül megtagadandó, ha a biztosítók, kik az egyik vagy másik társaságnál, a biztosított összegnek tizedrészét képviselik, az egyesülés ellen tiltakoznak. Apáthi István: A magyar kereskedelmi törvénykönyv tervezete, Budapest, Franklin Társulat, 1873. Az 1873. évi tervezet életbiztosítókkal kapcsolatos rendelkezéseit áttekintette Matlekovich Sándor: A magyar keresked. törvénykönyv tervezete, Jogtudományi Közlöny, 1873. 33. szám. 1873. augusztus 13., 251-252.

[18] Apáthi István: A magyar kereskedelmi törvénykönyv tervezete, Budapest, Franklin Társulat, 1873. 297-298.

[19] Nagy Ferenc: Visszapillantás a kereskedelmi törvény 50 évére, Magyar Jogászegyleti Értekezések, XVI. kötet 87. füzet, 1926. március, 81-82.

[20] Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 5.

[21] Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 5-6.

[22] Schnirer Gyula: A keresk. törvénykönyv tárgyalásának főbb mozzanatai, Jogtudományi Közlöny, 1875. 17. szám, 1875. április 17. 155.

[23] Lásd pl. Schnirer Gyula: A keresk. törvénykönyv tárgyalásának főbb mozzanatai, Jogtudományi Közlöny, 1875. 17. szám, 1875. április 17. 155-156.

[24] Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 9.

[25] Első magyar általános biztositás, Pesti Napló 1857. május 24. 2.

[26] Az „első magyar általános biztosítás“, Pesti Napló, 1857. szeptember 24. 2.

[27] Első magyar általános biztositás, Pesti Napló, 1857. november 4. 1.

[28] Az első magyar általános biztosító társulat, Budapesti Hírlap, 1858. január 17. 2.

[29] Bozóky Alajos: A biztosítási ügyről, Jogtudományi Közlöny, 1867/39. szám, 1867. szeptember 29., 235.

[30] Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 6-7.

[31] „A felügyeletet illetőleg a különböző államokban háromféle rendszer van alkalmazásban még pedig: 1. A publicitási (nyilvánossági) rendszer, melynek alapelvei azonosak a mi részvénytársasági, illetőleg biztosítási jogunkkal. E rendszer szerint az üzlet megkezdéséhez hatósági engedély nem szükséges és a vállalat csak bizonyos adatokat (üzletterv, illetőleg alapszabályok, zárszámadások stb.) köteles nyilvánosságra hozni. 2. A normativ szabályok rendszere, mely a publicitási rendszeren túlmenőleg az üzlet megkezdését még nem köti ugyan engedélyhez (koncessziórendszer), hanem bizonyos megállapított előfeltételektől (normáktól) teszi azt függővé és az üzlet folytatásánál is szigorú szabályokat ír elő. 3. A materiális állami felügyelet rendszere szerint a biztosító intézetek csak engedéllyel alakulhatnak meg és az állam a vállalat felett felügyeletet gyakorol a megalakulástól kezdve az üzletmenet egész tartama alatt. E rendszer nem életképes vállalatok létrejöttét megakadályozza. Az állam a biztosítottak érdekeinek megóvása céljából szigorú szakszerű vizsgálat alá veszi a vállalat egész üzlettervét, a díjtartalék kiszámításának elveit, az ennél alkalmazott halandósági és egyéb táblázatokat, a számításnál alapul vett kamatlábat s az ezek tekintetében tervezett mindennemű változás a felügyelő hatóság hozzájárulásához van kötve. E rendszer szerint a törvényt esetleges felhatalmazása alapján maga a felügyelő hatóság megszabja a díjtartalékok elhelyezésének módját. A felügyelő hatóság jogosult továbbá a szóban levő rendszer értelmében a vállalatok üzletmenetét, valamint leltárát bármikor megvizsgálni, különösen abból a szempontból, vajjon a díjtartalékok rendelkezésre állanak-e és törvényszerűen vannak-e elhelyezve, abban az esetben pedig, ha a vállalat a törvényben megszabott feltételeknek nem felel meg, illetőleg a megállapított követelményeket nem teljesíti, jogosult a felügyelő hatóság a vállalat felszámolását elrendelni.”

[32] Lásd pl. Schnirer Gyula: A keresk. törvénykönyv tárgyalásának főbb mozzanatai, Jogtudományi Közlöny, 1875. 17. szám, 1875. április 17. 155-156.

[33] Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 9.

[34] Beck Hugó: Törvényhozási reformok a biztostásügy terén, Magyar Jogászegyleti Értekezések V. kötet, 6. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1890. 4-6.

[35] Beck Hugó: A biztosítási magánvállalatokról, Kereskedelmi Jog, 1913/19-20., 1913. október 1. 336.

[36] Kuncz Ödön: A biztosítás. (A magyar kereskedelmi és váltójog vázlata, 2. bővített és átdolgozott kiadása III. részének 1. fele.) Grill Károly könyvkiadóvállalata, Budapest, 1933. 106.

[37] Beck Hugó: Törvényhozási reformok a biztostásügy terén, Magyar Jogászegyleti Értekezések V. kötet, 6. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1890. 5-6.

[38] Nagy Ferenc hozzászólása, Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 30.

[39] Lásd Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 10.

[40] Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 11.

[41] Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 5.

[42] Beck Hugó hozzászólása, Róth Pál: Biztosítási törvényünk revisiója, Magyar Jogászegyleti Értekezések, X. kötet 9. füzet, Budapest, Franklin Társulat, 1894. 36.

[43] Horváth János hozzászólása Róth Pál előadásához, in. Róth Pál: A magyar biztosító-társaságok jogi helyzete az osztrák uj regilativummal szemben, Magyar Jogászegyleti Értekezések, Budapest, Franklin Társulat, 1897. 20-21.

[44] A Newyork ügye. Polónyi Géza interpellációja, Budapesti Napló, 1898. március 20. 7. és 9.

[45] Beck Hugó: A biztosítási magánvállalatokról, Kereskedelmi Jog, 1913/19-20., 1913. október 1. 335-336.

[46] Kuncz Ödön: A biztosítás. (A Magyar Kereskedelmi és Váltójog Vázlata 2. bővített és átdolgozott kiadása III. részének 1. fele.) Grill Károly könyvkiadóvállalata, Budapest, 1933. 106-107.

[47] Amint azt Kuncz Ödön 1913-ban ismertette, „husz év előtt az akkori igazságügyminiszter megbízásából a biztosítási magánvállalatokról törvényjavaslat készült és közzététetett. Ez a javaslat módosítva és kiegészítve, szaktanácskozási megvitatás után 1900. évben újból közzététetett. Tizenhárom évi pihenés után legközelebb nyilvánosságra került az igazságügyminiszternek az a kijelentése, hogy a végleges javaslat rövid idő alatt elkészül.” Kuncz Ödön: A biztosítási magánvállalatokról, Kereskedelmi Jog, 1913. október 1. 336.

[48] Kuncz Ödön: A biztosítás. (A Magyar Kereskedelmi és Váltójog Vázlata 2. bővített és átdolgozott kiadása III. részének 1. fele.) Grill Károly könyvkiadóvállalata, Budapest, 1933. 107.

[49] Nagy Ferenc: Visszapillantás a kereskedelmi törvény 50 évére, Magyar Jogászegyleti Értekezések, XVI. kötet 87. füzet, 1926. március, 90-91.