Tárgyszavak
sérelemdíj, jelentéktelen (bagatell) sérelem, ingatlan, forgalmi értékcsökkenés

 

A személyiségi jogi jogsértés megállapításának nem automatikus következménye a sérelemdíj megítélése; a körülmények bírói mérlegelése adott esetben azt is eredményezheti, hogy a jogsértő nem kötelezhető sérelemdíj megfizetésére. Jelentéktelen (bagatell) sérelem esetén sérelemdíj alkalmazása nem indokolt.

 

Ptk. 2:52. §, 5:23. §, 6:519. §, rPp. 206. § (1) bek.

 

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

 

A felperesek tulajdonában levő ingatlan a belváros forgalmas, frekventált részén helyezkedik el, ahhoz egy belső udvar is tartozik, ahova korábban semmilyen belátás nem nyílt, a kilátást pedig semmilyen épület nem akadályozta. A szomszédos, az alperes tulajdonát képező ingatlanon korábban épület nem állt, az parkolóként funkcionált. Az alperes 2016 februárjában a 2010-ben kibocsátott építési engedély alapján a parkoló helyén egy 80 lakásos társasház kivitelezésébe kezdett. A szerkezetkész kivitelezés 2017 elején valósult meg, ezt követően a belső munkálatok folytak. Az építkezés során a felperesek ingatlanán a korábbiakhoz képest mind a zajhatás, mind a porkoncentráció jelentősen megnövekedett. Az építkezéssel a telekhatártól 5 méterre egy legalább 10-14 méter magasságú, 3 épületszárnyból álló, földszint + 2 emelet + tetőtér beépítéses épületegyüttes létesült. A társasházi lakásokból három ablakból erőteljes rálátás, további három ablakból részleges rálátás nyílik a felperesek ingatlanára. Az alperes által felépített épület a korábbi zavartalan kilátást a felperesek ingatlanáról csökkenti, és az épület nyugati homlokzatát árnyékolja. Az alperes 2020 őszén a két ingatlan közé zöld hálóval borított, fémszerkezetű, belátást gátló paravánfalat húzott fel, majd azt szélesítette, amellyel a felperesek ingatlanára történő belátást kiküszöbölte.

 

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

 

A felperesek keresetükben személyenként 2.000.000 forint sérelemdíj, valamint egyetemlegesen 24.000.000 forint kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Állították, hogy az alperes a szomszédban folytatott építkezéssel az élethez, a testi épséghez, a személyi szabadsághoz és a magánlakás sérthetetlenségéhez való személyiségi jogukat megsértette, az építkezéssel együtt járó zavaró hatások és a megnövekedett porkoncentráció miatt nem tudtak megfelelően pihenni. A kártérítési igényüket arra alapították, hogy a kilátás elvonása, az intimitás elvesztése és a benapozottság csökkenése miatt az ingatlanuk forgalmi értéke 22.000.000 forinttal csökkent, és az építkezés következtében épületkárok keletkeztek, amelyek kijavítási költsége 2.000.000 forint.

 

Az alperes érdemi ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.

 

Az elsőfokú ítélet és a másodfokú részítéle

 

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek mint egyetemleges jogosultaknak 1.410.000 forintot. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

 

A sérelemdíj megfizetése iránti keresetnek a Ptk. 2:52. §-a alapján történt – elbírálásakor figyelemmel volt a perben kirendelt igazságügyi orvos szakértő szakvéleményére, amely szerint az I. rendű felperes porallergiája és pszichés betegsége, valamint a II. rendű felperes porallergiája az építkezés idején kis mértékben, átmeneti jelleggel súlyosbodott, míg a számos, sorsszerű megbetegedésben szenvedő III. rendű felperes esetén az építkezés következtében átmeneti jellegű egészségkárosodás sem keletkezett. Ezt úgy értékelte, hogy a felperesek részéről nem merült fel olyan nem vagyoni hátrány, amely az alperes sérelemdíjban való marasztalását indokolná. Utalt azonban arra is, hogy az építkezés kapcsán az alperes felróhatóságát megalapozó körülmény sem merült fel. E körben felhívta a Ptk. 5:23. §-át és 6:519. §-át, egyben hivatkozott arra, hogy a szükségtelen zavarás és a felróhatóság kérdését együttesen kellett vizsgálni. A felek nyilatkozatai és a tanúvallomások alapján pedig arra a következtetésre jutott, hogy az alperes az építkezés során az azzal szokásosan együtt járó zaj- és porhatásnál nagyobb sérelmet nem idézett elő. Mindezekre figyelemmel a sérelemdíj megfizetése iránti keresetet elutasította.

 

A kártérítési igény esetében tekintettel volt arra, hogy a tanúvallomások alátámasztották a felpereseknek azt a tényállítását, amely szerint a falak megrepedtek, és több helyen sérültek. Bizonyítatlannak találta ugyanakkor azt az állítást, hogy az építkezés következtében az ingatlanon található kerítés beomlott. Az okozati összefüggés vizsgálatakor jelentőséget tulajdonított annak, hogy a perben kirendelt igazságügyi építész szakértő aggálymentesnek tekintett szakvéleménye szerint a megfelelő állapotfelmérés hiányában az építkezés és a bekövetkezett kár közötti okozati összefüggést szakértői módszerekkel kétséget kizáróan megállapítani nem lehetett. Ennek bizonyítására a tanúvallomásokat és az okiratokat sem tartotta alkalmasnak. Figyelembe vette továbbá, hogy a szakvélemény szerint a felperesek ingatlanán található pince vizesedése nem volt okozati összefüggésbe hozható a kivitelezéssel. Emiatt az épületkárok megtérítése iránti kereset elutasításáról rendelkezett.

 

Az ingatlan forgalmi értékének csökkenésére hivatkozással érvényesített kártérítési igény megalapozottságának vizsgálatakor figyelemmel volt a Ptk. 5:23. §-ára és a szomszédjogi perekben kialakult bírói gyakorlatra. Abból indult ki, hogy a felperesek az építkezés előtt a városi környezet ellenére egy viszonylag védett udvarral rendelkező, családi házas jellegű ingatlant laktak. Azt is kiemelte, hogy bár az alperes megfelelően bizonyította: a gazdasági érdekének érvényesítése során a szomszédok érdekeire is tekintettel volt, ez önmagában nem zárta ki a zavarás szükségtelenségét. Ehhez képest az alperesnek azt a magatartását, hogy egy olyan épületet létesített, amelyről közvetlen belátás nyílt a felperesek ingatlanának zárt udvarára, alkalmasnak tartotta a szükségtelen zavarás megvalósítására.

 

Ezzel szemben nem minősítette szükségtelen zavarásnak azt, a felperesek által ugyancsak sérelmezett körülményt, hogy a zajhatás és a forgalom megnövekedett. A benapozottság csökkenésének tényét a szakvélemény alapján ugyan megállapította, de elfogadta a szakértőknek azt a következtetését, hogy az ingatlan nyílászáróinak elhelyezkedésére, valamint a benapozás irányára és mértékére tekintettel mindez forgalmi értékcsökkenésben megnyilvánuló hátránnyal nem járt.

 

A szakértői bizonyítás eredménye alapján megállapította, hogy a kilátás elvonása 1,4%-kal, míg az intimitásvesztés 7,2%-kal csökkentette az ingatlan forgalmi értékét. Figyelemmel volt azonban arra is, hogy az alperes a szakvélemény előterjesztése után egy belátást gátló falat létesített, majd azt kiszélesítette, és ezzel az intimitásvesztést teljes mértékben kiküszöbölte. Ezt úgy tekintette, mintha az alperes a kárt megtérítette volna, és hangsúlyozta, hogy a kár mértékének meghatározásakor kizárólag az ítélethozatalkor fennálló állapotot értékelhette. Utalt a szakértőknek arra a megállapítására is, hogy a fal esztétikai értékcsökkenést nem eredményez, az a környezetbe illeszkedik, és további kilátást nem von el. Noha alaposnak találta a felpereseknek azt a hivatkozását, hogy a szóban forgó megoldás nem végleges, de álláspontja szerint a fal megrongálódása vagy leszerelése esetén előálló további intimitásvesztés egy újabb per tárgya lehet.

 

A fentiekre figyelemmel kizárólag a kilátás elvonásából eredő, 1.410.000 forint összegű forgalmi értékcsökkenést tartotta megállapíthatónak, és ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

 

A felperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett – a keresetet részben elutasító – rendelkezését részben megváltoztatta, és az alperes által a felpereseknek, mint egyetemleges jogosultaknak fizetendő összeget 10.100.000 forintra felemelte. Az ingatlan forgalmi értékcsökkenésére alapított kártérítés megfizetésére irányuló keresetet az ezen felüli részében elutasította. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felpereseknek személyenként 2.000.000 forint sérelemdíjat. Az elsőfokú bíróság ítéletét az épületkárok kijavítási költségének megfizetésére irányuló keresetet elbíráló részében – a perköltségre is kiterjedően – hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.

 

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásból mellőzte annak a megállapítását, hogy a benapozottság elvesztése forgalmi értékcsökkenést a felperesek ingatlanán nem eredményez, a belátást gátló fal a környezetbe illeszkedik, és esztétikai hátrányt nem jelent. A tényállást kiegészítette – egyebek mellett – azzal, hogy a belátást gátló fal bármikor elbontható, nyomasztó hatású, a komfortérzetet tovább rontja, a kitekinthetőséget és a kert benapozottságát tovább csökkenti. A kiegészített tényállás szerint továbbá a felpereseket sérelem érte azzal összefüggésben, hogy a magánélethez, magánlakáshoz, lelki nyugalomhoz való személyiségi joguk sérült, és amiatt is, hogy a zaj és porkoncentráció következtében hátrányokat szenvedtek.

 

Nem értett egyet az elsőfokú bírósággal abban, hogy a felpereseket az építkezéssel összefüggésben nem érte olyan mértékű nem vagyoni sérelem, amely kompenzációt igényelne. Az egészségi állapot átmeneti rosszabbodását az I-II. rendű felperesek esetében az igazságügyi orvos szakértő szakvéleményével alátámasztottnak tekintette, ami álláspontja szerint az egészséghez való személyiségi jog sérelme miatt még abban az esetben is megalapozza a sérelemdíj iránti igényt, ha az építkezés befejeződésével az I-II. rendű felperesek egészségi állapota javult. Hivatkozása szerint a felpereseknek az egészségromláson kívül el kellett viselniük az építkezéssel járó, reggeltől estig tartó, olyan mértékű zaj- és porterhelést, amely meghaladja azt a mértéket, amelyet kötelesek lettek volna eltűrni. Mivel pedig a nagy volumenű építkezés a felpereseket a nyugodt pihenésben zavarta, ezért a magánélethez, magánlakáshoz és lelki nyugalomhoz való személyiségi joguk sérelmét is megállapította. Ezeket, az építkezéssel járó jogsértésből eredő köztudomású hátrányokon túli további hátrányokat feltétlenül kompenzációt igénylő, nem bagatell sérelmeknek minősítette. Álláspontja szerint – az ítélethozatalkori értékviszonyokat figyelembe véve – felperesenként 2.000.000 forint volt az az összeg, amely alkalmas a nem vagyoni sérelem hozzávetőleges ellensúlyozására.

 

Utalt a szomszédjogi perekben követett bírói gyakorlatra, és kifejtette, hogy az ingatlan értékcsökkenésének meghatározása során a szakvéleményen kívül az egyéb bizonyítékokat: a tanúvallomásokat, a fényképfelvételeket és az okiratokat is értékelni kell. Rámutatott továbbá arra, hogy az intimitásvesztéssel, a benapozottság csökkenésével és a kilátás korlátozottságával kapcsolatos értékcsökkenés szakértői szempontból is szükségképpen tartalmaz szubjektív elemeket, ezért a bíróság a szakvéleményekhez nincs kötve, a kártérítés mértékét a bizonyítékok mérlegelésével, belátása szerint határozhatja meg.

 

Ennek megfelelően az intimitásvesztés bekövetkeztének megítéléséhez ugyan lényegesnek tartotta az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő szakvéleményét, de annak nem tulajdonított kizárólagos szerepet. E szakvélemény alapján elfogadta, hogy a belátást gátló fal megépítése előtt az ingatlan forgalmi értéke az intimitásvesztés miatt 7,2%-kal csökkent. Azzal azonban – különös tekintettel a fényképfelvételekre – nem értett egyet, hogy a fal létesítése alkalmas volt az intimitásvesztésből eredő teljes kár kiküszöbölésére, de még a kár enyhítésére sem. Ezt azzal indokolta, hogy az említett megoldás egyrészt a kilátás lehetőségét tovább rontja, másrészt a kétséges esztétikájú, sem a felpereseknek, sem a társasház lakóinak nem egyértelműen előnyös fémszerkezet bármikor leszerelhető, és ezért ideiglenes megoldás, emellett rendszeres karbantartást igényel, így további pereket generálhat. Megállapítása szerint az intimitásvesztés a felperesek udvarába, a lakótér ablakaiba történő belátás lehetőségével megvalósult, és ezzel a szükségtelen zavarással a szomszédjogi sérelem bekövetkezett, amely az ingatlan forgalmi értékcsökkenésében nyilvánul meg, annak megfizetésére pedig az alperest a belátást gátló fal szerepének figyelmen kívül hagyásával kell kötelezni.

 

Azzal sem értett egyet, hogy a kert árnyékolásával, benapozottsága jelentős csökkenésével nem éri kár a felpereseket. Hivatkozása szerint ugyanis az értékcsökkenésből eredő kár nem szűkíthető le kizárólag az ingatlan forgalmi értékének csökkenésére, és az ítélkezési gyakorlat szerint a kilátásvesztés, a beárnyékolás és a tájidegen (nyomasztó) létesítmény látványa olyan tényezők, amelyeket a kártérítés mértékének meghatározása során figyelembe kell venni. E körben értékelte, hogy a telekhatárhoz közel épült, négyszintes, három tömbből álló épület kilátást von el, és nyomasztólag is hat, a szakvéleményhez mellékelt fényképfelvételek szerint augusztusban 16 órakor már az egész kert árnyékban van, továbbá a tanúként kihallgatott építész „tervezői szakvéleményének” grafikái szerint az északi épülettömb a kertet a nyugati napfénytől elzárja. Éppen ezért megállapította, hogy mindez – a kilátás korlátozásból adódó értékcsökkenéshez hasonlóan – 1,4%-os értékcsökkenést eredményez.

 

Mindezek alapján rögzítette, hogy a felpereseknek az ingatlan 101.000.000 forint forgalmi értékéből kiindulva – a 7,2%-os intimitásvesztésből, 1,4%-os kilátáselvonásból és 1,4%-os benapozottságcsökkenésből eredő – 10% mértékű, 10.100.000 forint összegű káruk keletkezett, amelynek megtérítésére az alperes köteles. Az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését ennek megfelelően részben megváltoztatta, és az alperest az utóbbi összeg tekintetében marasztalta. Az elsőfokú bíróság ítéletének az épületkárok javítási költségének megfizetésére irányuló keresetet elbíráló részében való hatályon kívül helyezését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság a perben kirendelt igazságügyi építész szakértő szakvéleményére a szakértő kompetenciahiánya miatt nem alapíthatta volna az ítéletét.

 

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem
 

A jogerős részítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását, másodlagosan a jogerős részítélet hatályon kívül helyezése mellett a kártérítést érintő rendelkezés tekintetében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását, a sérelemdíjat érintő rendelkezés vonatkozásában a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, harmadlagosan a jogerős részítéletnek az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedő hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását kérte.

 

Megsértett jogszabályhelyként a rPp. 177. § (1) bekezdését, 206. § (1) és (3) bekezdését, 221. § (1) bekezdését, az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: Szak. tv.) 3. § (1) bekezdését és a Ptk. 2:52. §-át jelölte meg. Állította, hogy a jogerős részítélet kizárólag olyan ténybeli és indokolásbeli hivatkozásokat tartalmaz, amelyeknek az intimitásvesztésből adódó értékcsökkenés miatti kártérítéshez semmi köze nincs. Lényegesnek tartotta, hogy a felek fellebbezéssel nem támadták, és a másodfokú bíróság sem változtatta meg az elsőfokú bíróság ítéletének azt, a szakvéleményeken nyugvó ténymegállapítását, amely szerint a belátást gátló paravánfalat tovább szélesítette, amellyel a belátást a felperesek ingatlanára kiküszöbölte. Ezzel szemben iratellenesnek és indokolás nélkülinek nevezte a másodfokú bíróság részéről annak megállapítását, hogy a fal nyomasztó hatású, a komfortérzetet tovább rontja. Hangsúlyozta, hogy a másodfokú bíróság a fényképfelvételek alapján bírálta felül a szakkérdésben véleményt nyilvánító szakértőket, a szakvélemények szerint ugyanis a belátási lehetőséget kiküszöbölő fal értékcsökkenést nem okoz. Az intimitásvesztés megítélése szempontjából a jogerős részítélet indokolásával szemben teljesen irrelevánsnak tartotta, hogy a belátást kiküszöbölő fal egyidejűleg gátolja-e a kilátást, már csak azért is, mert a kilátás elvonására tekintettel történt marasztalását fellebbezéssel nem támadta. Ugyancsak helytelen és okszerűtlen következtetésnek, és az adott kérdés kapcsán teljesen irrelevánsnak tekintette, hogy a fal a felpereseknek és a társasház lakóinak nem egyértelműen előnyös. A megoldás ideiglenes jellegét arra hivatkozással vitatta, hogy a szakértők a felépítmény rendeltetésszerű használatra való alkalmasságát, a tervezői cél funkcionális megvalósítását megállapították. Mindezek miatt hivatkozott arra, hogy az intimitásvesztésből fakadó kártérítési felelőssége a kár hiányában nem áll fenn. Sérelmezte, hogy e körben a másodfokú bíróság a szakvéleményeket önkényesen mellőzte, holott azok nem voltak aggályosak, kiegészítésre nem szorultak, és új szakértő kirendelése sem volt indokolt. Hiányolta továbbá az erre vonatkozó indokolási kötelezettség teljesítését. Mindazonáltal előadta, hogy a felróhatóság hiányát bizonyította, és bár az elsőfokú bíróság ennek vizsgálatát a kár hiányára tekintettel indokoltan mellőzte, a másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja miatt ennek értékelésétől nem tekinthetett volna el.

 

A benapozottság csökkenését illetően utalt arra, hogy a másodfokú bíróság az ezzel kapcsolatos tényállást a szakvélemények releváns megállapításaival szemben, a fényképfelvételekre hivatkozással nem változtathatta volna meg. Ezzel összefüggésben ugyancsak hivatkozott a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésére, az indokolási kötelezettség teljesítésének elmaradására; mint ahogy arra is, hogy a tényállás jogszerű megváltoztatása esetén a másodfokú bíróság nem mellőzhette volna a felelősség alóli kimentés vizsgálatát.

 

Érvelése szerint a jogerős részítélet a sérelemdíj tekintetében is iratellenes ténymegállapításokat és téves jogi következtetést tartalmaz. Kifejtette, hogy két, egymástól elkülönülő időtartam zavaró hatásait kellett volna értékelni: egyfelől az építkezés időszakát, amelynek sérelmei sérelemdíjjal kompenzálhatóak, másfelől a beruházást követő időszakot, annak tartós, a jövőben is zavaró hatásait. Ehhez képest hangsúlyozta, hogy az igazságügyi orvos szakértő szakvéleménye szerint az építkezés időszaka során beállt átmeneti egészségromlások teljes egészében megszűntek, s így a második időtartam alatt sérelemdíjat megalapozó káros hatás nem merülhet fel, ez az időszak legfeljebb az ingatlan forgalmi értékének csökkenése szempontjából vizsgálható. Okszerűtlennek és iratellenesnek tartotta azt a ténymegállapítást is, hogy a felpereseknek nem kellett számolniuk azzal, hogy a szomszédságukban társasház és mélygarázs épül. Hivatkozott egyúttal azokra a szakértői megállapításokra, amelyek álláspontja szerint a mélygarázs zavaró hanghatásait cáfolták. Hangsúlyozta, hogy a nem vagyoni sérelem bekövetkezése a sérelemdíj megítélésének feltétele. Kifogásolta, hogy a másodfokú bíróság a sérelemdíj mértékének meghatározásakor nem differenciált az egyes felperesek között, és döntését ebben a körben sem indokolta. Sérelmesnek tartotta, hogy a másodfokú bíróság a kimentés kérdésében való állásfoglalást e követelés esetében is mellőzte. Előadta továbbá, hogy az összegszerűségről való határozathozatal során a másodfokú bíróság egyáltalán nem vonta értékelési körébe a felperesek közrehatását, kirívóan rosszhiszemű eljárását. Ezt azzal indokolta, hogy a zavaró hatásokat a kivitelezés során jelentősen csökkentő, fényáteresztő és a zajvédő fal felépítését a felperesek részére felajánlotta, és folyamatosan kérte annak építésének engedélyezését, a felperesek azonban ezt a műszaki megoldást nem fogadták el. Álláspontja szerint a sérelemdíj iránti igény alapos érvényesítését ezért a felperesek saját felróható magatartása – legalábbis részben – kizárja. Arra is utalt, hogy a műszakilag szükséges zavaró hatások nem a teljes kivitelezési folyamatot jellemezték.

 

A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős részítélet hatályában fenntartását kérték.

 

A Kúria döntése és jogi indokai

 

A Kúria azt állapította meg, hogy a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezése sérti a rPp. 177. § (1) bekezdését, 206. § (1) bekezdését és 221. § (1) bekezdését, valamint a Ptk. 2:52. § (1) és (2) bekezdését. A felperesek szomszédjogi jogsértésre hivatkozással, a Ptk. 5:23. §-a és 6:519. §-a alapján követeltek kártérítést az alperestől. A tulajdonukban álló ingatlan forgalmi értékének csökkenésével azonosított és a keresetben megtéríteni kért kár okaként a kilátás elvonását, az intimitásvesztést és a benapozottság csökkenését jelölték meg. E negatív behatások közül az elsőfokú bíróság kizárólag a kilátás elvonását találta megállapíthatónak, és kártérítésként az ennek következtében beállott forgalmi értékcsökkenés megtérítésére kötelezte az alperest. A felperesek által állított másik két zavaró hatás tekintetében a kereset elutasítását a kár hiányával indokolta. Ezzel szemben a másodfokú bíróság a szükségtelen zavarással okozott intimitásvesztést és benapozottságcsökkenést, az ingatlan forgalmi értékének ebből eredő csökkenését is bizonyítottnak tekintette, és ezért az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatva az alperest további kártérítés megfizetésére kötelezte. Minthogy az eltérő érdemi döntés oka a bizonyítás eredményének eltérő mérlegelése és arra tekintettel a tényállás részben eltérő megállapítása volt, az ezzel összefüggő felülvizsgálati támadás megalapozottságának vizsgálatakor elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a másodfokú bíróság megsértette-e a bizonyításra vonatkozó, a felülvizsgálati kérelemben feltüntetett eljárási szabályokat.

 

A szomszédjogi perekben követett bírói gyakorlat (Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.21.775/2008/6., Pfv.III.21.145/2009/15., Kúria Pfv.III.21.038/2018/11.) szerint intimitásvesztés mint a szükségtelen zavarás egyik lehetséges megnyilvánulása alatt az ingatlanba való rálátást vagy belátást kell érteni. A felperesek ehhez igazodó tényállítása az volt, hogy az alperes által a szomszédos ingatlanon felépített társasházból rálátás nyílik az ingatlanukra, amelynek forgalmi értéke ebből az okból is csökkent. Ezeknek, a kárnak mint a kártérítési felelősség szükségképpeni feltételének fennállása szempontjából lényeges tényeknek a bizonyítása a felpereseket terhelte. Közülük az ingatlan forgalmi értékének, az abban bekövetkezett változásnak a meghatározása – a szakértő alkalmazásának a rPp. 177. § (1) bekezdésében írt okokból való indokoltságára tekintettel – szakértői bizonyítás útján volt lehetséges, míg a felperesek ingatlanára való rálátás, belátás egyéb módon is bizonyítható volt. Mindazonáltal az elsőfokú bíróság a perben kirendelt különböző szakterületű szakértők feladataként határozta meg mindkét kérdésben való véleménynyilvánítást: az egyesített szakvéleményben és annak kiegészítéseiben az igazságügyi építész szakértők a felperesek ingatlanára való belátás lehetőségét, az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő pedig annak értékcsökkentő hatását vizsgálta. A szakvélemény szerint a társasházi lakások ablakaiból három ablakból erőteljes rálátás, további három ablakból pedig részleges rálátás nyílt a felperesek ingatlanára, és az ebből fakadó intimitásvesztés 7,2%-kal csökkentette az ingatlan forgalmi értékét. A szakértők ugyanakkor a szakvélemény kiegészítésekor azt a változást is értékelték, hogy az alperes a két ingatlan között paravánfalat létesített, és azt később kiszélesítette. Erre tekintettel az igazságügyi építész szakértők előbb – a helyszíni szemle mellett geodéziai drón igénybevételével végzett vizsgálat alapján, a mérési eredmények felhasználásával készített számítások eredményeként – azt véleményezték, hogy a paravánfal a beláthatóságot 91,83%-kal csökkentette, majd azt, hogy a kiegészített fal teljes egészében eltakarja a szomszédos épület korábban rálátást biztosító ablakait. Az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő ezért az intimitásvesztés mint értékcsökkentő tényező megszűnését állapította meg. Az elsőfokú bíróság a tényállást ennek figyelembevételével állapította meg, és vonta le azt a jogi következtetést, hogy a felpereseknek az alperes által megtérítendő kára nem volt.

 

A másodfokú bíróság viszont amellett, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az említett körben nem módosította, és nem mellőzte a belátás kiküszöbölésével kapcsolatos ténymegállapítást, a rPp. 253. § (3) bekezdése szerinti felülbírálati jogkörének gyakorlása során a bizonyítékokat nem a rPp. 206. § (1) bekezdésének megfelelően mérlegelte. A bizonyítás eredménye alapján ugyanis okszerűen nem volt levonható az a következtetés, hogy az intimitásvesztés a társasház ablakaiból való belátás lehetőségével megvalósult, és ezzel az ingatlan forgalmi értékcsökkenésben megnyilvánuló szomszédjogi sérelem bekövetkezett. Ezt lehetővé tevő, az – épületkárokra vonatkozó megállapítások kivételével – a másodfokú bíróság által is aggálymentesnek tekintett szakvéleménnyel szemben értékelhető bizonyíték nem volt. Noha a másodfokú bíróság példálózó jelleggel utalt a rendelkezésre álló fényképfelvételekre, mint olyan bizonyítékokra, amelyekre tekintettel az alperes által létesített paravánfalat az intimitásvesztésből eredő kár kiküszöbölésére, de még annak enyhítésére sem tartotta alkalmasnak; az e körben kifejtett indokokból kitűnően itt valójában a belátás, rálátás lehetőségétől független és a peradatok által alá nem támasztott körülményeknek tulajdonított jelentőséget. Azt, hogy a fal a kilátás lehetőségét tovább rontja, sem a szakvélemény, sem önmagukban a fényképfelvételek nem igazolták. Emellett a felperesek a kilátásvesztésre külön kártérítési követelést alapítottak, amelyet az elsőfokú bíróság megalapozottnak talált, és a keresetnek e részében helyt adó elsőfokú ítéleti rendelkezést fellebbezéssel az alperes sem támadta. Az intimitásvesztés megállapítására a falnak a másodfokú bíróság által kétségesnek minősített esztétikai megjelenése sem adhatott okot. Azon túlmenően, hogy az ebből származó esetleges zavaró hatás a kereset ténybeli alapjaként megjelölt belátás, rálátás lehetőségével nem azonosítható, az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő esztétikai hátrányra visszavezethető forgalmi értékcsökkenést nem állapított meg. Azt pedig, hogy az alkalmazott műszaki megoldás csupán ideiglenes jellegű, cáfolta az igazságügyi építész szakértőnek az a megállapítása, hogy a paravánfalnak komoly acél tartószerkezete van, és a funkciójának megfelel, vagyis a felperesek ingatlanára való belátást megakadályozza. Ennek nem mond ellent a szakértő által ugyancsak véleményezett, a mindenkori tulajdonosokat terhelő rendszeres karbantartás szükségessége. Mindebből az következik, hogy a felperesek ingatlana forgalmi értékének csökkenése hiányában nincs olyan, az intimitásvesztésből eredő kár, amelynek megtérítésére az alperes a kereset szerint kötelezhető lenne. Az ettől eltérő érdemi döntést tartalmazó jogerős részítélet sérti a rPp. 206. § (1) bekezdését.

 

A benapozottság változásáról, annak forgalmi értékcsökkentő hatásáról a szakértők szintén véleményt nyilvánítottak. Az igazságügyi építész szakértő ezzel összefüggésben kétféle megközelítést alkalmazott: egyrészt az országos településrendezési és építési követelményekről szóló 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet (a továbbiakban: OTÉK) előírásainak való megfelelést értékelte, másrészt az ingatlan benapozottságának a napsütéses órák számát tartalmazó éves adatsor alapján történő vizsgálatát végezte el. A számítógépes modellezésen, geodéziai drón használatán alapuló és részletes számításokkal igazolt megállapítások szerint az épület lakóhelyiségeinek az OTÉK előírásai szerinti benapozottsága az építkezés előtt sem volt biztosított, és ezen a beruházás nem változtatott. Ehhez képest az éves adatsor értékelése alapján az igazságügyi építész szakértő azt rögzítette, hogy az épület nyugati homlokzatán lévő ablakot érő napsütötte órák száma 12,2%-kal csökkent, és ennek eredményeként az ingatlan éves energiafelhasználása 154 forinttal növekedett. Az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő ezért a benapozottság csökkenéséből adódó forgalmi értékcsökkenést nem állapított meg. E tekintetben a szakértők az egyesített szakvéleményt a paravánfal létesítése után sem módosították. Az elsőfokú bíróság erre figyelemmel határozott a kereset szóban forgó részének elutasításáról. Ezzel szemben a másodfokú bíróság a benapozottság csökkenését és az ingatlan forgalmi értékének arra visszavezethető, 1,4%-os mértékű csökkenését állapította meg. Ez a ténymegállapítása azonban a rPp. 177. § első bekezdésének, 206. § (1) bekezdésének és 221. § (1) bekezdésének megsértésén alapult. Anélkül ugyanis, hogy a szakvéleményt ebben a körben bármely okból aggályosnak, s ezáltal a bizonyításra alkalmatlannak minősítette volna, azt figyelmen kívül hagyva szakkérdésben foglalt állást. A benapozottság csökkenésének és annak az ingatlan forgalmi értékére gyakorolt hatásának meghatározása – a fentiek szerint – nem kétségesen olyan, a perben jelentős ténynek minősült, amelynek megállapításához a bíróság részéről hiányzó különleges szakértelemre volt szükség, és éppen ezért a rPp. 177. § (1) bekezdése szerint szakértő alkalmazását indokolta. A másodfokú bíróság a szakvélemény helyett a bizonyítékok közül – a szakvéleményhez mellékelt – fényképfelvételeket és a perben tanúként kihallgatott építész „tervezői szakvéleményének” grafikáit értékelte, és azokkal a benapozottságot bizonyítottnak tekintette. Ezek a bizonyítékok ugyanakkor a szakvéleménnyel nem voltak ellentétesek, s így annak aggályossá tételére nem voltak alkalmasak. A másodfokú bíróság annak, hogy a szakvélemény ellenére miért tartotta megállapíthatónak az ingatlan forgalmi értékének csökkenését, és annak mértékét miért a kilátásvesztésből adódó értékcsökkenés mértékével egyezően határozta meg, semmiféle indokát nem adta. Ezt meghaladóan tekintettel volt arra, hogy a szomszédos épület a kilátást elvonja, és nyomasztólag hat, holott e zavaró hatások teljes mértékben függetlenek a benapozottság csökkenésétől. Ennél fogva a jogerős részítélet ebben a részében a fentiekben hivatkozott eljárásjogi jogszabályhelyeket sérti.

 

Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a sérelemdíjjal kapcsolatban helyesen hangsúlyozta, hogy a kereset alapján két, egymástól elkülönülő időtartam zavaró hatásait kellett értékelni: egyfelől az építkezés időszakát, másfelől az építkezést követő időszakot, annak tartós, a jövőben is zavaró hatásait. Közülük ugyanis az előbbi időszak volt az, amellyel összefüggésben a felperesek a személyiségi jogaik alperes általi megsértését állították, és amelyre figyelemmel sérelemdíj megfizetése iránti igényt érvényesítettek. Mindhárom felperes hivatkozott arra, hogy az építkezés során a zaj- és porterhelés megnövekedett, és a nyugodt pihenésben az építkezés zavarta őket; az I-II. rendű felperesek előadták továbbá, hogy az egészségi állapotuk átmenetileg rosszabbodott. Habár az elsőfokú bíróság az utóbbi tényállítást a perben kirendelt igazságügyi orvos szakértő szakvéleményével bizonyítottnak tartotta, ezt úgy értékelte, hogy az alperes sérelemdíjban való marasztalására okot adó hátrány nem merült fel. Emellett a bizonyítékmérlegelés eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy az alperes az építkezés során az azzal szokásosan együtt járó zaj- és porhatásnál nagyobb sérelmet nem idézett elő. A másodfokú bíróság a jogerős részítéletének a sérelemdíj megfizetése iránti keresetnek helyt adó rendelkezését viszont azzal indokolta, hogy az I-II. rendű felperesek esetében az egészséghez való személyiségi joguk sérelme a sérelemdíj iránti igényt önmagában megalapozta, és valamennyi felperes magánélethez, magánlakáshoz és lelki nyugalomhoz való személyiségi joga sérült azáltal, hogy a nagy volumenű építkezés a nyugodt pihenésben zavarta őket. E sérelmeket feltétlenül kompenzációt igénylő, nem bagatell sérelmeknek minősítette. Ezek a jogi következtetések azonban a következők miatt tévesek voltak.

 

Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a másodfokú bíróság által megállapított személyiségi jogsértések megtörténtét nem vitatta, de kétségbe vonta a sérelemdíj alkalmazásának szükségességét, és az ahhoz kapcsolódó ténymegállapítások tekintetében hivatkozott a bizonyítékmérlegelés hibájára. Az állított anyagi jogszabálysértés vizsgálatakor abból kellett kiindulni, hogy a személyiségi jogi jogsértés megállapításának nem automatikus következménye a sérelemdíj megítélése; a körülmények bírói mérlegelése adott esetben azt is eredményezheti, hogy a jogsértő nem kötelezhető sérelemdíj megfizetésére [Kúria Pfv.IV.21.764/2015/4. (BH 2016.241.)]. Jelentéktelen (bagatell) sérelem esetén sérelemdíj alkalmazása nem indokolt. Az adott esetben az alperes által folytatott építkezés mindhárom felperest egyaránt érintő, a jogerős részítéletben megjelölt személyiségi jogaik sérelmével járó zavaró hatása a zaj- és porkoncentráció jelentős megnövekedése volt. Ezt az utóbbi tényt az elsőfokú bíróság megállapította, de ítéletének – a másodfokú bíróság által e körben nem módosított – tényállásában azt is feltüntette, hogy a 2016 februárjában megkezdett építkezés munkanapokon 7 óra 30 perctől 16 óráig folyt, és a szerkezetkész kivitelezés 2017 elejéig megvalósult, az ezt követően végzett belső munkálatok nagymértékű zaj- és porhatással már nem jártak. E tények ismeretében, önmagában az ingatlanuk korábbi zavartalan használatában való átmeneti akadályozottságára figyelemmel a felperesek részéről olyan sérelem, amely az alperes sérelemdíj megfizetésére kötelezését indokolta volna, nem volt megállapítható. Ehhez képest az I. rendű felperes esetében a már korábban is fennállt porallergia és pszichés betegség, míg a II. rendű felperes esetében az allergia átmeneti jellegű, kismértékű súlyosbodása valóban nem minősült bagatell sérelemnek. A Ptk. 2:52. § (2) bekezdésének utaló szabálya folytán alkalmazandó Ptk. 6:519. §-a szerint azonban a kimentés kérdésében a felróhatóság vizsgálata alapján kellett állást foglalni, amely a Ptk. 5:23. §-ára figyelemmel a zavarás szükségességének értékelését is megkövetelte. Ezt a vizsgálatot pedig az elsőfokú bíróság – a másodfokú bíróságtól eltérően – elvégezte, és annak során helyesen, a bizonyítékok okszerű mérlegelésével, a felek előadásainak a tanúvallomásokkal való egybevetése alapján jutott arra a következtetésre, hogy az építkezés az azzal szokásosan együtt járó zaj- és porhatásnál nagyobb sérelmet nem idézett elő. Éppen ezért helytállóan állapította meg, hogy az alperest sérelemdíj-fizetési kötelezettség nem terhelte. Az ezzel ellentétes érdemi döntést tartalmazó jogerős részítélet a Ptk. 2:52. § (1) és (2) bekezdését sérti. (Emiatt a felperesek sértetti közrehatásával összefüggő felülvizsgálati hivatkozás vizsgálatára nem volt szükség.)

 

A Kúria a rPp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogerős részítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályon kívül helyezte, és ebben a részében az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezett rendelkezését helybenhagyta.

 

Pfv. III.20.841/2022/6. számú precedensképes határozata

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd

 

Tárgyszavak
joglemondás, ítélt dolog, kártérítési követelés

 

Egységes a bírói gyakorlat abban a körben, hogy a joglemondás csak annak időpontjában fennálló és fél által ismert követelésekre terjedhet ki, de nem szükséges ehhez az egyes igények tételes felsorolása (Kúria Mfv.I.10.688/2015., Mfv.X.10.090/2020.). A bírói gyakorlat szerint nincs akadálya annak, hogy a felek a jövőbeli kártérítési követelésekről lemondjanak.

 

rMt. 164.§ (1) bek., 174. § (1) bek., rPtk. 207. § (1) bek.

 

A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás

 

A felperes 2006. február 1-től már rokkantnyugdíjasként, részmunkaidős munkaviszonyban társasági tanácsadói munkakörben állt munkaviszonyban az alperesnél. A felperes 2008. szeptember 23-án hivatalos kiküldetési feladatok teljesítése közben a munkáltató tulajdonát képező személygépkocsi utasaként balesetet szenvedett. Az alperes a 2008. szeptember 23-án bekövetkezett balesetet üzemi balesetnek ismerte el. A balesetet követően, 2011. január 6-án kelt elsőfokú szakvélemény a felperes üzemi balesetből eredő egészségkárosodásának mértékét 25%-ban határozta meg, amelynek során rögzítette, hogy az egészségkárosodását megelőző munkakörében, illetve képzettségének megfelelő más munkakörben való foglalkoztatására rehabilitáció nélkül nem alkalmas, komplex rehabilitációja azonban nem javasolt.

 

A felperes és az alperes 2010. december 1-jén egyezségi megállapodást kötött, amely szerint a munkáltató megfizetett a munkavállalónak 3.988.037 forintot, amelyből 1.792.753 forint jövedelempótló kártérítés, 269.284 forint természetbeni juttatás, 1.926.000 forint hat havi munkabér (átlagkereset) volt. A 3. pont szerint az egyezségi megállapodás alapján kifizetett összeg munkaviszony körében elmaradt jövedelemre vonatkozik. A munkavállaló 2008. szeptember 23-ai baleset miatt további és teljes kártérítés követelését a munkáltató kötelező felelősségbiztosítójával, az beavatkozó1 biztosítóval szemben érvényesíti. A megállapodás 9. pontjában a felek megállapodtak abban, hogy a rögzített összegek kifizetése és teljesítése, valamint a további pontokban foglaltak teljesülése esetén a munkavállaló a jövőben a munkáltatóval szemben a 2008. szeptember 23-án történt balesettel összefüggésben semmiféle további követelést nem érvényesít.

 

A felperes részére az alperesi beavatkozó – a személygépkocsi kötelező felelősségbiztosítója – 200.000 forint jogcím nélküli kártérítést fizetett meg 2009. május 12-én. A felperes a beavatkozóval szemben előterjesztett keresete alapján a Fővárosi Ítélőtábla a 2018. szeptember 18-án kelt határozat1 számú jogerős ítéletével az beavatkozó1 biztosítót 5.052.064 forint – 4.900.000 forint nem vagyoni kártérítés, 150.000 forint élelmezési, gyógyszer és segédeszközök költsége – kártérítés és kamatai megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

 

Az alperes a felperes munkaviszonyát a 2012. szeptember 28-án megszüntette. A felperes 2016. január 30-tól öregségi nyugdíjas.

 

A baleset következményeként elfogadható felperesi panaszokat az elszenvedett lágyrész műtétek utáni hegesedés és a bal combideg károsodása okozta zsibbadás, időnkénti combfájdalom és a bal comb izomsorvadása miatti csökkent alsóvégtagi terhelhetősége okozza. A perbeli baleset állapotrosszabbító hatása nem zárható ki. A felperes egészségi állapota egyrészt a 2007-ben megállapított és az akkor véleményezett betegségeinek jellegéből, másrészt az azóta eltelt idő alatt fokozott mozgásszervi elváltozásokból és a balesettel összefüggésbe hozható maradványtünetekből tevődik össze. A felperes közlekedési balesete során keletkezett sérüléseinek következményeként kialakult, és azzal okozati összefüggésbe hozható egészségkárosodás mértéke 28%, ami a 2. baleseti járadék fokozatba tartozik. A felperes rokkantsága túlnyomórészt nem üzemi baleseti eredetű. Állapotában jelentős javulás nem várható, kivéve egy sikeres térdprotézisműtét esetén. A baleset során elszenvedett sérülések, az azzal összefüggésbe hozható maradványtünetek és panaszok összességében 1/3 arányt képviselnek a megállapítható össz-szervezeti egészségkárosodásból. A felperesnél az okozati összefüggés a perbeli baleset és a deréktáji fájdalom között nem állapítható meg.

 

A 2010. december 1-jén aláírt megállapodást követően a felperes állapotában kisfokú rosszabbodás következett be, melyet 2013. november 11-én, majd 2015. október 29-én műtéti beavatkozás követett. Az állapotrosszabbodás pontos mértéke az átmeneti időszakokban nem határozható meg. A felperes a baleseti táppénz időtartama szerinti kettő év lejártától, valamint a perbeli baleset következményei miatt változatlanul 2. baleseti járadék fokozatba tartozik.

 

A felperes keresete és az alperes ellenkérelme

 

A felperes a Fővárosi Törvényszék hatályon kívül helyező végzését követően előterjesztett módosított keresetében 10.300.000 forint nem vagyoni kártérítés, ezen összeg 2008. szeptember 23-tól a kifizetésig számított késedelmi kamata, 8.078.000 forint automata váltós személygépkocsi vásárlás miatti költségtérítés, 524.916 forint havi járadék, 2008. április 30-tól 2.624.580 forint lejárt járadék, 2012. január hónapra, illetőleg 2012. október 1-től 2018. április 30-ig terjedő időre 26.444.631 forint munkaviszonyból származó jövedelem kiesés, 2008. szeptember 23-tól 2018. április 30-ig terjedő időszakra 518.014 forint közlekedési többletköltség, 2008. szeptember 23-tól 2018. április 30-ig terjedő időre 200.640 forint parkolási többletköltség, 2008. április 23-tól 2018. április 30-ig 4.134.000 forint otthoni gondozás többletköltsége, 493.967 forint kertgondozás többletköltsége, valamint 624.504 forint gyógyszer-többletköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Kérte annak megállapítását, hogy az orvosi alkalmassági vizsgálatokra való kötelezés módja jogellenes, továbbá az orvosi vélemények szabálytalanságának megállapítását. Álláspontja szerint az öregségi nyugdíjkorhatár elérésével továbbra is jogosult munkabérre. A nem vagyoni kártérítési igényét avval indokolta, hogy a perbeli baleset után gyermekeit nagyszülői tevékenységgel nem tudta segíteni és a munkabalesetéből eredő egészségi problémái akadályozták hivatása gyakorlásában. Az évek óta tartó állapot miatt az adószakértői szakmai ismeretei visszamaradtak, ezen túlmenően egészségi és testi épsége mellett sérült a személyiségi joga is. Álláspontja szerint a felek között létrejött megállapodás 6. pontját az alperes megszegte, továbbfoglalkoztatási kötelezettségének nem tett eleget és munkaviszonyát rendes felmondással megszüntette, ugyanakkor azt nem indokolta, ezért intézkedése jogellenes. Hivatkozott arra is, hogy az alperessel 2010. december 1-jén megkötött egyezségi megállapodást szóban és írásban is megtámadta. Érvelése szerint a megállapodás nem tartalmaz joglemondó nyilatkozatot, és tartalma alapján sem tekinthető joglemondásnak. A megállapodás intervalluma 2008. szeptember 23-tól 2011. március 23-ig terjedő időszakra szól, ezért a megállapodás 9. pontjában foglaltak is csak ezen időszakra vonatkoznak. Hangsúlyozta, hogy a munkaviszonyból eredő követeléséről, munkabéréről és továbbfoglalkoztatásának igényéről nem mondott le. A káronszerzés tilalma vonatkozásában előadta: a megállapodás megkötése előtt közölte a munkáltatóval milyen összegű kifizetésben részesült más biztosítóktól, ezen összegek a megállapodásban is rögzítésre kerültek.

 

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte. Hivatkozott arra, hogy a megismételt eljárás kizárólag az alperes és az alperesi beavatkozó által megfellebbezett, a másodfokú bíróság által hatályán kívül helyezett kereseti kérelmek tárgyában van folyamatban. Álláspontja szerint a felperes keresetmódosítása ténybelileg és jogilag megalapozatlan, elévült követelés. A felperes megállapítás iránti keresete nem felelt meg a rPp. 123. §-ában foglaltaknak, mert a felperesnek nincs sajátos jogvédelmi igénye, amely ennek előterjesztését lehetővé tenné. A munkaviszonyból származó elmaradt jövedelem tekintetében utalt arra, hogy a nyugdíjkorhatár betöltését követően a felperes fogalmilag sem lehet jogosult elmaradt jövedelem érvényesítésére. A nem vagyoni kártérítési igény felemelését alaptalannak tartotta. Utalt arra, hogy a 2010. július 20-án, valamint 2010. október 28-án történt személyes egyeztetést követően a felperes írásban közölte, célja az alperessel végleges peren kívüli megállapodás megkötése, míg az alperesi beavatkozóval szemben a per folytatása. A megállapodásban világosan rögzítésre került, hogy fizetési kötelezettsége 3.988.037 forint erejéig áll fenn avval, hogy a felperes lemond a balesettel összefüggésben álló további kártérítési igényéről. Vitatta, hogy a felperes a megállapodást többször sikeresen megtámadta volna, álláspontja szerint joghatályos megtámadási nyilatkozatot nem terjesztett elő és a perben való megtámadása nyilvánvalóan elkésett.

 

Az alperesi beavatkozó a kereset elutasítását és perköltsége megfizetését kérte. Arra hivatkozott, hogy a polgári perben a felperes nem vagyoni kártérítés iránti igénye 4.900.000 forint összegben jogerősen elfogadásra és a biztosító által megtérítésre került, e jogcímen a felperes további keresete megalapozatlan. Álláspontja szerint az előterjesztett elszámolási vita nem tekinthető a megállapodás megtámadásának. A felperes nem terjesztett elő olyan nyilatkozatot, amely az egyezségi megállapodás megtámadásának minősülne.

 

Az első- és másodfokú bíróság határozata

 

A Fővárosi Törvényszék ítéletével kötelezte az alperest 150.000 forint nem vagyoni kártérítés és ezen összeg után 2008. szeptember 23-tól számított késedelmi kamata, 210.000 forint gyógyszer-többletköltség és ezen összeg után 2020. május 1. napjától számított késedelmi kamata megfizetésre. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.

 

Az elsőfokú bíróság elsődlegesen megállapította, hogy a felperes 2020. február 7-én előterjesztett megállapítási keresetei elévültek, egyébként pedig annak törvényi konjunktív feltételei sem állnak fenn. Nem tekintette a felek közötti megállapodás megtámadásának a felek közötti levelezést, mert abban a felperes kifejezetten nem fogalmazott meg megtámadási nyilatkozatot. Utalt arra, hogy az egyezségi megállapodás megtámadására a felperes legelőször 2020. augusztus 19-én érkezett beadványában hivatkozott, amely azonban a törvényben meghatározott határidőn túli volt. Az elsőfokú bíróság részletesen rögzítette a felek közötti megállapodás előzményeit, annak egyes állomásait, és arra a következtetésre jutott, hogy a megállapodás 9. pontjában rögzített joglemondás 2008. szeptember 23-tól 2010. december 1-ig valamennyi igény vonatkozásában érvényes volt. Rögzítette, hogy a joglemondás a 2010. december 1. napját követő kárigényekre már nem terjedt ki, a felperes kizárólag az egyezség megkötésekor számára ismert körülmények figyelembevételével köthette meg az egyezséget, amely az azt követő állapotrosszabbodásra nem terjedt ki.

 

A felperes egészségi állapotának vizsgálatára a szakértők együttes személyes meghallgatásának sikertelensége okán a bíróság által kirendelt Egészségügyi Tudományos Tanács Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testülete (a továbbiakban: ETT) tagjai által végzendő személyes vizsgálaton a felperes egészségi állapotára hivatkozva nem jelent meg, ezért az ETT a felperes által csatolt orvosi dokumentumok alapján készítette el szakvéleményét. A szakértői vélemény megállapítása szerint a felperes baleseti egészségkárosodása a korábbi polgári peres eljárásban kirendelt szakértői vizsgálathoz képest kis mértékben romlott, az a korábbi 25%-os mértékhez képest jelenleg 28%-os mértékű. A felperes a 2. baleseti járadék fokozatba tartozik. A szakértői vélemény rögzítette, hogy a felperes össz-szervezeti egészségkárosodása túlnyomórészt nem a balesetből eredően áll fenn, az összességében 1/3 arányban vehető figyelembe.

 

A törvényszék a munkaviszonyból származó jövedelemveszteség miatti kár tekintetében megállapította, hogy a felperesnek a 2012-től 2015. március 1-ig munkaviszonyból származó jövedelemveszteség miatti kár jogcímén előterjesztett követelése a polgári perben hozott ítélet folytán ítélt dolognak minősül, emellett 2016. január 30-tól öregségi nyugdíjas, így ezen időszaktól kártérítési igénye nem megalapozott. A 2015. március 1-től 2016. január 30-ig terjedő időszak vonatkozásában rögzítette, hogy az alperes 2012. augusztus 14-én kelt felmondással 2012. szeptember 28-val szüntette meg a felperes munkaviszonyát, a felperes a keresetet a munkaviszony jogellenes megszüntetése iránt határidőben nem terjesztett elő, jelen perben azonban ezt a keresetindítási határidő túllépése miatt már nem tehette meg.

 

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a parkolási költség tekintetében a felperes keresete a polgári perrel egymást fedő időszak vonatkozásában ítélt dolognak minősül, míg a közlekedési többletköltség iránti keresetet a korábbi elsőfokú ítélet jogerősen elutasította. A kertgondozás költsége iránti igénye körében az őt terhelő bizonyítás ellenére nem igazolta, hogy a balesetből eredő egészségkárosodása folytán segítségre szorul, ezért a bizonyítatlanság következménye őt terheli. Az automata váltós személygépkocsi vásárlásával kapcsolatos költség tekintetében rögzítette, hogy a felperes a 4.000.000 forint követelését 8.078.000 forintra felemelte, de az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedett részében ez a kereseti kérelem elutasításra került, ezért már nem érvényesíthető. A gyógyszer-többletköltségből a felperes 624.504 forintot érvényesített, a polgári bíróság 2008. szeptember 23-tól 2009. január 31. közötti időszakra 210.000 forint összegben alaposnak találta a felperesi kárigényt, e tekintetben a kereset részben alapos, a természetes kórokú és a balesetből eredő betegségei arányában, azaz 1/3-ad részben.

 

A nem vagyoni kártérítés tekintetében rögzítette, hogy a polgári bíróság ítéletében 25%-os balesetből eredő egészségkárosodásra ítélt meg nem vagyoni kártérítést. A felperes az ETT személyes vizsgálatán nem jelent meg, emiatt a bíróságnak csupán a szakvéleményben figyelembe vett időpont állt rendelkezésre, így az állapotrosszabbodás kezdő időpontjaként 2020 májusát állapította meg. A nem vagyoni kártérítés összegének meghatározásakor ismét figyelembe vette a természetes kórokú és a baleseti eredetű egészségkárosodás arányát és ennek alapján a 3%-os állapotrosszabbodás miatt 150.000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezte az alperest. A baleseti járadék tekintetében rögzítette, hogy a felperes 2016. január 30-tól öregségi nyugdíjas, ezért ezen a jogcímen sem 2018. május 1-től, sem későbbi időponttól járadékigényt nem érvényesíthet. A közlekedési, parkolási, gondozási, valamint kertgondozási költség jogcíme vonatkozásában a járadékigény szintén alaptalan, a gyógyszerköltség vonatkozásában pedig azért alaptalan, mert a felperes nem bizonyította annak jogvesztő határidőben történő érvényesítését.

 

A felperes fellebbezése alapján eljárt Fővárosi Ítélőtábla az 1. Mf. 31.032/2023/9. számú ítéletével a közlekedési többletköltség tekintetében az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a pert megszüntette. A nem vagyoni kártérítés tekintetében az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és annak összegét 500.000 forintra felemelte, egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes alaptalanul kifogásolta személyes meghallgatásának elmaradását, mert az a szükséges körben megtörtént. Az eljárás iratanyagához csatolásra került a polgári per iratanyaga, ahol a felperes nyilatkozott, és jelen munkaügyi perben is több alkalommal meghallgatásra került.

 

A felperes álláspontjával szemben az elsőfokú ítélet egyértelműen tartalmazza, hogy döntését az Egészségügyi Tudományos Tanács Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testületének szakvéleménye alapján hozta meg, mert az teljeskörűen megválaszolta a szakértői vélemények közötti ellentétet és aggálytalannak tekinthető. Az ítélőtábla álláspontja szerint a szakértő kizárását a rPp. 178. § (1) bekezdése szabályozza, az abban foglaltak pedig a perbeli esetben nem álltak fenn.

 

A másodfokú bíróság érvelése szerint a felperes megalapozottan hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróságnak nem volt lehetősége a polgári perben hozott ítéletet res iudicataként figyelembe venni. A jelen munkaügyi per és a polgári per között mindösszesen a tényalap azonossága áll fenn, a felek és a jogalap azonossága azonban nem, mert a felperes a biztosítóval szemben a keresetét a Gfbt. 27. és 28. §-ára, a Ptk. 345. § (1) bekezdésére, valamint a 190/2004. (VI. 08.) Korm. rendeletre alapította, jelen per elbírálásánál azonban az Mt. az irányadó. Ettől függetlenül helytállónak ítélete azt a jogi érvelést, hogy egy káresemény történt, amelyből ugyanazok a károk származtak, így a kártérítés megállapításánál nyilvánvalóan figyelemmel kell lenni a már megtérült károkra.

 

A másodfokú bíróság álláspontja szerint a törvényszék helytállóan állapította meg, hogy az 518.014 forint közlekedési többletköltség tekintetében az ítélt dolog és az anyagi jogerőhatás folytán nincs lehetőség az elbírált jog vitássá tételére. Hangsúlyozta, hogy a Munkaügyi Bíróság ítéletével elutasította a felperes közlekedési többletköltség iránti keresetét. Az elutasító rendelkezés ellen csak a felperes terjesztett elő csatlakozó fellebbezést, amelyet a Fővárosi Törvényszék végzésével elutasított. Az automata váltós gépkocsi költsége kapcsán szintén nem volt megállapítható az ítélt dolog. A felperes a csatlakozó fellebbezése elutasítása folytán jogerőre emelkedett ítéleti rendelkezést követően más összegben terjesztette elő követelését és e tárgyban a 2020. február 7-i beadványához csatolta a 2019. április 2-án megvásárolt hibrid gépkocsi 8.078.000 forintos számláját. A korábban előterjesztett és jogerősen elutasított 4.000.000 forint automata váltós kárigénnyel szemben a tényalap azonossága csak részben állapítható meg, a baleset tekintetében igen, a kár keletkezése tekintetében azonban nem, ezért a másodfokú bíróság szerint e tekintetben sem állapítható meg a res iudicata.

 

A másodfokú bíróság egyetértett a törvényszékkel abban is, hogy a felperes megállapítási keresete nem felelt meg a rPp. 123. §-ában foglalt feltételeknek és azok határidőn túliak is voltak. Az ítélőtábla ugyanakkor nem értett egyet az elsőfokú bíróság egyezség kapcsán kifejtett álláspontjával. Utalt arra, hogy a régi Mt. a kárigényről való joglemondást és annak egyezség keretében való rendezését nem tiltotta. A hatályon kívül helyező végzésben a másodfokú bíróság előírta, hogy a Ptk. 207. § (1) bekezdésére figyelemmel szükséges a bizonyítás lefolytatása, a felek megállapodáskori szándékának vizsgálata. E körben nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy a felperes a biztosítóval szemben akkor a pert már megindította, amelyben érvényesítette kárigényeit. A megismételt eljárásban a felek újabb nyilatkozatokat tettek, amelyből egyértelműen megállapítható volt, hogy az egyezséggel teljeskörűen és véglegesen rendezték a közöttük fennálló vitás kérdéseket, amit az egyezség szövegén kívül tanú1 tanúvallomása, de a felperes személyes előadása, valamint a becsatolt levelezés is alátámasztott. Az ítélőtábla álláspontja szerint a felek hosszas és kiterjedt tárgyalások, tényleges, a felperes által is befolyásolt alkufolyamat eredményeként kötötték meg az egyezséget, mellyel a felperes a jövőbeli igényeiről is lemondott. A felperes közölte a munkáltatóval a beavatkozó elleni perindítás tényét és azt, hogy minden további kártérítési igényét a biztosítóval szemben kívánja érvényesíteni. Személyes előadásában tett nyilatkozata – amely szerint „tényleg hülye voltam, de aláírtam” – kellően alátámasztotta, hogy tisztában volt a joglemondás mibenlétével és annak jelentésével is, az általa kért változtatásokért cserébe aláírta a megállapodást. Mindezek alapján a másodfokú bíróság álláspontja szerint megállapítható volt, hogy a felperes a beavatkozóval szembeni polgári perre is figyelemmel a jövőbeli igényéről is lemondott. A felperes a beavatkozóval szemben indított polgári perben végül 54.380.493 forint vagyoni és 5.000.000 forint nem vagyoni kárt érvényesített és ezen összegek után 2008. szeptember 23-tól számított kamatot. A felperes megalapozatlanul hivatkozott az EBH2004.1125 számú eseti döntésre, mert a perbeli esetben a felperes kifejezetten úgy kötötte az egyezségi megállapodást, hogy a beavatkozó elleni kárigény érvényesítéséről nem mondott le, azt a felek számításba vették az egyezség megkötésekor. A perbeli egyezség szövege és az azt megelőző levelezés, valamint a felperes és a tanú vallomása alapján egyértelműen megállapítható, hogy az egyezség megkötése során a felek figyelemmel voltak a felperes által a biztosító ellen indított perre, és az abban érvényesített követelésekre. Az egyezség megkötésekor ezek ismertek voltak, azt az egyezség 4. pontja kifejezetten tartalmazza.

 

Az alperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a felek megállapodása szerint a felperes egészségkárosodása mértékének megállapítása még folyamatban volt, annak bizonytalanságával tehát kalkuláltak. Mindezekből következően a felperes az egyezségben lemondott az alperessel szemben a balesetből eredő valamennyi kárigénye érvényesítéséről. Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes a megállapodás határidőben történő megtámadását és az azzal kapcsolatban, a határidőben történő keresetindítást nem igazolta. Helytálló az a következtetése is, hogy az elszámolási vita nem minősül megtámadásnak. Utalt arra, hogy az EBH2007.1689 számú döntése alapján a kárigény tekintetében kötött egyezség nem támadható olyan körülményre vonatkozóan tévedés miatt, amelyet a felek az egyezség megkötésekor bizonytalannak tartottak.

 

Az ítélőtábla álláspontja szerint a felperes a nem vagyoni kárigényében olyan körülményeket is érvényesíteni kívánt, amelyekre már nem volt mód. Ilyen volt a peres eljárás elhúzódása, amely nem az alperes felelőssége, továbbá a munkaviszony-megszüntetés jogellenessége, illetve a foglalkozás-egészségügyi vizsgálat jogellenessége, amellyel kapcsolatban a felperes a perindítási határidőt is elmulasztotta. Rámutatott arra, hogy az egyezségi megállapodás a felperes nem vagyoni kárigényére is kiterjedt, de ezen a jogcímen a polgári perben 4.900.000 forint jogerősen megállapításra került.

 

A másodfokú bíróság álláspontja szerint jelen perben a felperes kizárólag az állapotrosszabbodással kapcsolatban érvényesíthetett igényt, mert az – a bírói gyakorlatra is figyelemmel – új kárigénynek minősült. A károsult rendkívüli állapotrosszabbodása ugyanis önálló kártérítési igényt alapoz meg akkor is, ha a jogerős bírósági ítélet korábban már ugyanezért a károkozásért a károkozót kártérítésben marasztalta. A felperesnél az egyezséget követően még három műtétre került sor a balesettel okozati összefüggésben. Az állapotrosszabbodást a szakértői vélemény alátámasztotta, ezért a másodfokú bíróság megállapította, hogy a felperest megillette a nem vagyoni kártérítés, de azt az elsőfokú bíróság túl alacsony mértékben határozta meg. Figyelemmel a későbbi műtétekre, a további mozgás beszűkülésre, az ezzel kapcsolatos életviteli nehézségekre, a felperes életkorára és a természetes, valamint baleseti eredetű betegségek egymásra hatására a másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét 500.000 forintra felemelte.

 

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

 

A felperes a felülvizsgálati kérelmében elsődlegesen a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a kereseti kérelemnek történő teljes helyt adását, másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára történő utasítását kérte. Harmadlagos felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára történő utasítására irányult, továbbá valamennyi kérelmében az alperes perköltségben történő marasztalását kérte.

 

A felperes eljárási jogszabálysértésként a rPp. 183. § (2) bekezdését, 164. § (1) bekezdését, 221. § (1) bekezdését és a 3. § (1) bekezdését hívta fel. Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a hatályon kívül helyezést követően megismételt elsőfokú eljárásban nem tett eleget az általa indítványozott bizonyítás lefolytatására vonatkozó kötelezettségeknek és emiatt iratellenesen, a tényekkel, a szakértői véleményekkel ellentétes, jogszabálysértő és megalapozatlan ítéletet hozott. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság a hatályon kívül helyező végzésben foglaltak ellenére a rPp. 183. § (2) bekezdésének megsértésével a szakértők együttes meghallgatását elmulasztotta. Az ETT részére nem küldte meg az általa csatolt, a keresőképtelenségéről szóló igazolásokat és a balesetről készült fotókat, ezzel a hátrányára félrevezette a szakértői testületet. A tanúk meghallgatására vonatkozó indítványának az otthongondozás, kertgondozás, nem vagyoni kártérítés ügyében nem tett eleget, annak mellőzését a rPp. 221. § (1) bekezdésének megsértésével nem is indokolta. Álláspontja szerint a balesetből eredő folyamatos keresőképtelensége okán előállt keresetveszteségek kérdésében a bizonyítást a többször alátámasztott indítványa ellenére az elsőfokú bíróság nem folytatta le. A törvényszék a munkaköri alkalmatlansága kérdésében a foglalkozás-egészségügyi szakértői vizsgálatot – kérelme ellenére – beadványai elkésettségére hivatkozva mellőzte.

 

A joglemondó nyilatkozatával összefüggésben azt is panaszolta, hogy az elsőfokú bíróság jogellenesen tanúként hallgatta meg az alperes szerződést előkészítő igazgatóját, akitől elfogulatlan tanúvallomás nem volt elvárható, a szerződéskötés körülményeire vonatkozóan, ugyanakkor más tanú meghallgatására nem került sor. Tanú2t kizárólag a kifizetett összegről nyilatkoztatta, azonban az Mt. szerinti átlagkereset és a bruttó alapbér különbözetéről, amely a megállapodás érvénytelenségét eredményezte, nem, ezért a bizonyítás sikertelensége a rPp. 3. § (3) bekezdése alapján az alperest terheli. A biztosító által megfizetett kártérítés összegét a törvényszék – a jogcím pontosítása nélkül – valamennyi kártérítési igénye esetén levonásba helyezte. Kifogásolta azt is, hogy másodfokú bíróság kifejezett utasítása ellenére az elsőfokú bíróság a gyógyszer költsége vonatkozásában nem folytatott le bizonyítást. Mivel a bizonyítás lefolytatása az eltelt négy év alatt több bíró közreműködésével sem történt meg, a tényállás sem került feltárásra, ezért az első-, és a másodfokú bíróság döntése is megalapozatlan.

 

Álláspontja szerint az eljárt bíróságok a keresetét nagyobb részt jogalap hiányában utasították el, egyrészt a 2010. december 1-én kötött megállapodásra, másrészt a beavatkozóval szemben, a polgári peres eljárásban hozott ítéletére hivatkozva. A támadott jogerős ítélet a megállapodással összefüggésben nem vette figyelembe, hogy a kereseti kérelme mely időtartamra tartalmaz kártérítési igényt. Álláspontja szerint az egyezségi megállapodás – amely egyébként is az Mt. előírásaival ellentétes és érvénytelen – az alperes általi megszegése miatt irreleváns a felperesi igény elbírálásakor. Az első- és másodfokú bíróság nem észlelte, hogy a megállapodás ellentétes a régi Mt-nek a perbeli balesetkor hatályos előírásaival és azt sem, hogy a felperes 2010. december 1-jén még nem ismerhette a később, 2011. január 6-án megállapított baleseti maradandóság tényét és mértékét. A megállapodás időintervallumából következően az a baleseti táppénz és az Mt. szerinti átlagkereset közötti különbözet, továbbá hathavi átlagkereset megtérítésére vonatkozott. Az eljáró bíró úgy ítélte meg, hogy a munkaviszonyban álló felperes az Mt. előírásaival ellentétben lemondott a munkabéréről és a jövőre vonatkozó kárigényéről annak ellenére, hogy a maradandó egészségkárosodásnak 2011. január 6-i megállapításáról még nem volt ismerete. A felperesi kereset elutasítására tehát nem azért került sor, mert a megállapodásban foglaltakat az alperes teljeskörűen teljesítette.

 

Hivatkozása szerint az alperes az átlagkeresetet a mai napig sem térítette meg, az erről történő lemondás az Mt. szabályaiba ütközően eleve, annak megtámadása nélkül is érvénytelen. Érvénytelen továbbá annak bizonyos pontjait „elírásnak” minősíteni, más pontjait figyelmen kívül hagyni, mert az eltérő időszakokra vonatkozó perbeli kereseti követeléseket egészében kell vizsgálni. Álláspontja szerint a megkötött egyezségben nem érvényesített kártérítést, de nem is mondott le teljes kárigényének megtérítéséről sem. Hangsúlyozta, hogy az egyezségi megállapodással lefedett időszak vége 2011. március 23. napja, a megállapodás 9. pontjában foglaltak ezen időszakra vonatkoznak, arra az esetre, ha alperes teljesíti a megállapodás összes pontját, amely azonban nem történt meg. Ráadásul a felek tudati állapota ebben az időszakban azt fogta át, hogy „valószínűsíthető a munkavállaló keresőképessé válása”, azaz a megállapodás arra az esetre jött létre, hogy a felperes felépül, amely azonban nem történt meg. Az alperest a rMt. 174. § (1) bekezdése alapján teljes kártérítési felelősség terhelte, a rMt. 164. § (1) bekezdése szerint pedig a munkavállaló a munkabérre vonatkozó igényéről előre nem mondhat le. Mindezekből következően jogellenes a kereset azon indokon történő elutasítása, hogy a felek helyzetét az egyezségi megállapodás rendezte és azt az alperes megfelelően teljesítette.

 

Érvelése szerint nem eshet a hátrányára az a tény, hogy a két peres eljárás egyidejűleg zajlott, hiszen a kereset 2011. szeptember 16-án történt eredeti benyújtásakor közölte, hogy perli a gépjármű felelősség biztosítóját, és annak befejezéséig kéri a per felfüggesztését, melynek az eljáró bíróság alperesi indítványra nem tett eleget. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróságnak a régi Mt. szerint azt kellett vizsgálnia, hogy a felperes a perbeli munkabalesetben veszítette-e el keresőképességét és nem azt, hogy az beavatkozó1 biztosítóval szemben folyamatban volt polgári peres eljárásban egy másik időszakra vonatkozó bizonyítással mit vett figyelembe a bíróság. A polgári peres eljárás során a balesetet közlekedési és nem munkabalesetként kezelték és a BH2001.26. számú döntésében foglaltakat figyelmen kívül hagyva nem a rMt. kártérítési szabályai szerint jártak el.

 

A felperes a nem vagyoni kártérítés összegét a jogerős ítéletben megállapított 500.000 forintról 10.300.000 forintra és ezen összeg 2008. szeptember 23-tól számított késedelmi kamatára kérte felemelni. Álláspontja szerint a nem vagyoni kártérítésként megítélt összeg kizárólag a nem vagyoni kártérítés jogcímén megfizetett összeggel csökkenthető, amit a kárigénye megjelölésekor már levonásba helyezett. Az alperes a munkabaleset tényét ugyan elismerte, azonban a régi Mt-ben foglalt kötelezettségét elmulasztotta, a 15 napos határidőn belül nem hívta fel kárigénye előterjesztésére.

 

Álláspontja szerint a gyógyszer-többletköltség jogcímén 624.504 forint megfizetése iránti igényét a perben becsatolt számlákkal és az igazságügyi orvos szakértői véleménnyel tételesen bizonyította. Az elsőfokú ítéletben e jogcímen megítélt 210.000 forintot meghaladóan a másodfokú bíróság fellebbezése ellenére nem indokolta a 2020. május 1-től figyelembe vett időszakot, amely sérti a rPp. 221. § (1) bekezdését. Az elsőfokú bíróság tévesen vette figyelembe az beavatkozó1 perben 2008. szeptember 23. és 2009. január 31. közötti időszakra megállapított és megfizetett 100.000 forint gyógyszer- és segédeszközköltségét e jogcímen és a nem vagyoni kár jogcíme körében is, ugyanis az összeg abban a perben benyújtott számlák alapján került meghatározásra. A Fővárosi Ítélőtábla jogszabálysértően hagyta helyben a gyógyszerköltsége elutasításáról rendelkező elsőfokú ítéletet is, mert nem derül ki, hogy azt miből, hogyan, milyen időszakra állapította meg. E körben bizonyítási eljárást sem folytatott le.

 

A felperes kifogásolta, hogy az elsőfokú ítélet nem tartalmaz indokolást arra sem, hogy a kirendelt – név1 féle – igazságügyi orvos szakértő testi vizsgálaton alapuló szakvéleményét miért nem vette figyelembe, ezzel megsértette a rPp. 221. § (1) bekezdését. A törvényszék ítéletének indokolásában – a másodfokú bíróság hatályon kívül helyező végzésével szemben – csupán a 25%-ot meghaladó állapotrosszabbodás mértékét és csak az ETT szakvéleményében foglalt időponttól vette figyelembe, annak ellenére, hogy a polgári perben eltérő jogszabályok alapján más időszakra és más bizonyított állapotra nézve született ítélet. Álláspontja szerint az állapotrosszabbodás viszonyítási dátuma a baleset napja, és a megállapodás aláírásának időpontja, illetve a maradandóság megállapításának 2011. január 6-ai dátuma lehet.

 

Az elsőfokú bíróság tévesen vizsgálta csupán a polgári pert követő állapotrosszabbodásának mértékét, mert erre vonatkozóan a másodfokú bíróság végzése semmilyen utalást nem tartalmaz. Vitatta az ETT szakvéleményében foglalt azon megállapítást, amely szerint az össz-szervezeti munkaképesség-csökkenésén belül baleseti eredetű munkaképesség-csökkenése 1/3-ad részben állapítható meg. Az ETT szakvéleménye szerint össz-szervezeti egészségkárosodása 63%, a 2008. szeptember 23-án elszenvedett közlekedési baleset során létrejött egészségkárosodásának mértéke 28%, vagyis mindez álláspontja szerint 44,444%-ot jelent, nem 1/3-ad részt. Az arányosítás egyébként is elfogadhatatlan, hiszen a kártérítés szempontjából kifejezetten annak van jelentősége, hogy a felperes a természetes kórokú megbetegedésével részmunkaidőben, de jövedelmet tudott szerezni, a perbeli baleset következtében pedig a még meglévő keresőképességét veszítette el. E körben utalt az EBH2008.1801. számú eseti döntésére.

 

A felperes a felülvizsgálati kérelmében azt is panaszolta, hogy az ETT szakvéleményében foglaltak ellenére az eljárt bíróságok az automata váltós személygépkocsi megvásárlásának 8.087.000 forint költsége iránti igényét is elutasították, e körben a rMt. 177. § (1) bekezdésének megsértésére és a BH2007.424. számú döntésre hivatkozott. Állította, hogy súlyos mozgáskorlátozottsága a perbeli baleset következménye, korábbi egészségi állapotában képes volt a munkavégzésre. Az elmaradt jövedelem iránti keresete körében az eljáró elsőfokú bíróság nem vette figyelembe a 2012. január hónapban elvégzett combműtétet, amelyre a 2 év leteltére figyelemmel már nem részesült baleseti táppénzben, a beavatkozótól megkapott kártérítés pedig az eltérő jogcímre figyelemmel nem volt figyelembe vehető. Kifogásolta továbbá az egyéb jogcímeken – kertgondozás, közlekedési-és parkolási költség, otthoni gondozás költsége és elmaradt jövedelem – előterjesztett kereseti kérelme elutasítását.

 

Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását, valamint a felperes felülvizsgálati eljárási költségben történő marasztalását kérte. Elsődlegesen arra hivatkozott, hogy a felülvizsgálati eljárásban a felülmérlegelésnek nincs helye, így nem állapítható meg jogszabálysértés akkor, ha a felülvizsgálati kérelem a bizonyítékok okszerű mérlegelését támadja. A felperes a jelen felülvizsgálati eljárásra, annak rendeltetésével ellentétesen rendes perorvoslatként tekint, mivel gyakorlatilag a fellebbezési kérelmét megismételve, azzal lényegében azonos, szinte szó szerint megegyező felülvizsgálati kérelmet terjeszt elő, amelyben túlnyomórészt az elsőfokú ítélet megállapításait vitatja. A felülvizsgálati eljárás tárgya ugyanakkor a rPp. 270. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítélet, amely a felülvizsgálati kérelemmel támadható.

 

Az alperes álláspontja szerint a másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az ítélt dolognak minősülő kereseti követelések körében a pert meg kell szüntetni, valamint arra is helytállóan mutatott rá, hogy a polgári perben kifizetett kártérítés összegét a jelen eljárásban figyelembe kell venni. A felperes közlekedési többletköltség iránti igénye is az elsőfokú bíróság által elutasított kárigényekkel együtt ítélt dolognak minősül. Az alperes egyetértett a másodfokú bíróság álláspontjával abban is, hogy a felek az általuk megkötött megállapodásban teljeskörűen rendezték a felperes balesettel kapcsolatos igényét és konkrétan rögzítették, hogy a felperesnek alperessel szemben e vonatkozásban semmiféle további követelése nincs. A nem vagyoni kártérítéssel összefüggésben rámutatott arra, hogy a felperes olyan felülvizsgálati érvelést nem terjesztett elő, amellyel a jogerős ítélet e megállapítását támadná. Rámutatott arra is, hogy a jogerős ítélet által megállapított nem vagyoni kártérítés mértékének növelésére a jelen eljárásban nincs lehetőség. A bírói gyakorlat szerint csak súlyos állapotrosszabbodás és a balesettel összefüggő egészségkárosodáshoz kapcsolódó lényeges körülményekben bekövetkező változás indokolhatja a további nem vagyoni kártérítés megállapítását. E körben kiemelte a Kúria Kf.45.088/2021/6. és a Kf.39.648/2020/7. számú ítéletét.

 

A munkaviszonyból származó elmaradt jövedelem a jogerős ítélet helytálló álláspontja szerint ítélt dolognak minősül, a munkaviszony megszüntetéséből eredő felperesi igény pedig elévült. Utalt arra, hogy a nyugdíjkorhatár betöltését követően a felperes fogalmilag sem lehet jogosult a munkaviszonyból származó elmaradt jövedelmének érvényesítésére. Az otthoni gondozás többletköltsége szintén res iudicata-nak minősül, mert a beavatkozóval szemben folytatott perben az eljárt bíróság azt jogerősen elutasította. A felperes nem bizonyította, sőt nem is valószínűsítette a járadékigényének jogvesztő határidőben történő érvényesítését, továbbá sorsszerű betegségei egyébként sem választhatóak külön a baleset következményeitől.

 

Az alperesi beavatkozó felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.

 

A Kúria döntése és annak jogi indokai

 

Az irányadó tényállás alapján az nem vitatható a perben, hogy a felperes az alperesnél fennállt munkaviszonya alatt, kiküldetési feladatok ellátása közben az alperes tulajdonát képező gépjárműben közlekedési balesetet szenvedett, ezért az alperesnek a rMt. 174. § (1) bekezdése alapján fennáll a kártérítési felelőssége. A kártérítés összegszerűsége tekintetében a lényeges peradat az, hogy a peres felek – a megelőző egyeztetéseket követően – 2010. december 1-én megállapodást kötöttek, amelyben az alperes 3.988.037 forint – 1.792.753 forint jövedelempótló kártérítés, 269.284 forint természetbeni juttatás és 1.926.000 forint hat havi munkabér – megfizetését vállalta. A megállapodás 9. pontjában a felperes kijelentette, hogy a balesettel összefüggésben az alperessel szemben semmiféle további követelést nem érvényesít. A felek közötti egyezség tartalmazta azt is, hogy a felperes a balesettel összefüggő további és teljes kártérítési igényét az alperes felelősségbiztosítójával, vagyis a beavatkozó biztosítóval szemben érvényesíti. Az alperes a megállapodásban foglaltak szerint 3.988.037 forintot kifizetett a felperesnek.

 

A felperes a felülvizsgálati kérelmében alaptalanul hivatkozott arra, hogy az alperessel kötött megállapodása az Mt. 164. § (1) bekezdésébe ütközése folytán semmis. A felek ugyanis nem munkabér, hanem kártérítés fizetésében állapodtak meg, a felperes az okiratban nem az őt megillető munkabérről, hanem jövőbeli kártérítési igényéről mondott le, amely nem ütközött jogszabályba, melyet a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül állapított meg.

 

A felülvizsgálati kérelem megsértett jogszabály megjelölése nélkül hivatkozott arra is, hogy az alperessel kötött megállapodás érvényességét határidőben megtámadta, ezért a Kúria e kérdésben nem vizsgálta az előadott érvelést. Erre vonatkozó előadást a felperes csupán a 2011. szeptember 16-án megindított perben tett, így a hat hónapos jogvesztő határidő elmulasztása a megállapodás 2010. december 1-ei időpontjához képest nyilvánvaló.

 

A másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperes 2010. december 1-jén a kártérítési igénye tudatában írta alá a megállapodást. Ennek ténye kitűnik magából a felülvizsgálati kérelemből is, és a megállapodás 3. pontja is arra utalt, hogy a felperes a 2008. szeptember 23-i balesete miatt további és teljes kártérítési követelését a munkáltató kötelező felelősségbiztosítójával, a beavatkozó biztosítóval szemben érvényesíti. Ennek megfelelően a felperes a beavatkozó biztosítóval szemben már 2009-ben, tehát az alperessel kötött megállapodás aláírása előtt peres eljárást kezdeményezett, amelynek eredményeként nem vagyoni kártérítés, élelmezési többletköltség, gyógyszer és segédeszközök költsége címén a bíróság jogerősen a biztosítót marasztalta. Ennek megfelelően a beavatkozó 2018. november 26-án – a 2009. május 12-én megfizetett 200.000 forint meghaladóan – 4.798.737 forintot megfizetett a felperesnek.

 

Egységes a bírói gyakorlat abban a körben, hogy a joglemondás csak annak időpontjában fennálló és fél által ismert követelésekre terjedhet ki, de nem szükséges ehhez az egyes igények tételes felsorolása (Kúria Mfv.I.10.688/2015., Mfv.X.10.090/2020.). A bírói gyakorlat szerint nincs akadálya annak, hogy a felek a jövőbeli kártérítési követelésekről lemondjanak. A felperes az adott időpontban ismeretében volt annak a körülménynek, hogy az alperes a munkaviszony fennállta alatt nem tett eleget teljes mértékben kártérítés-fizetési kötelezettségének, ennek ellenére tett olyan nyilatkozatot, hogy a munkáltatóval szemben nem kíván igényt érvényesíteni. A balesettel összefüggésben fennálló teljes kártérítési igényét – a megállapodásban foglaltak szerint – részben a munkáltatóval történt megállapodás alapján, részben a biztosítóval szemben indított perben kívánta érvényesíteni és ezt követően ennek megfelelően is járt el.

 

A felperes érvelésével szemben nem volt jelentősége annak sem, hogy az alperes a törvényben foglalt 15 napos határidőn belül nem hívta fel a felperest a kártérítési igénye bejelentésére, mert az előzőek alapján igazolt, hogy a munkáltató elismerését követően lefolytatott egyeztetések eredményeképpen a felek a munkaviszonnyal összefüggő közlekedési balesetből eredő kártérítés kérdésében megállapodást kötöttek.

 

A másodfokú bíróság – az elsőfokú ítélet indokolását módosítva – azt is helytállóan állapította meg, hogy a polgári perben a beavatkozót marasztaló ítélet jelen eljárásban – a fél és az érvényesített jog eltérésére figyelemmel – nem minősül ítélt dolognak (rPp. 229. § (1) bekezdés), ugyanakkor a felperes által érvényesített igény mindkét esetben az alperesnél 2008. szeptember 23-án elszenvedett baleseten alapult, ezért a perben hozott ítéletben foglalt marasztalási összeget a felperest megillető kártérítési összegnél figyelembe kell venni, valamint annak is van jelentősége, hogy a polgári perben milyen jogcímeken előterjesztett keresetét utasította el jogerősen a bíróság. E jogcímek 2009. évben történt érvényesítése (ápolási többletköltség, gyógyszer-többletköltség, gyógyászati többletköltség, kieső jövedelemveszteség, automata váltós gépkocsi bérleti díja, kertgondozás munkadíja), ugyanis bizonyítja azt, hogy a kártérítési igényével a felperes a megállapodás 2010. decemberi megkötésénél már tisztában volt.

 

Az eljárt bíróságok ezért a felperes keresete alapján csupán azt vizsgálhatták a jogalap értékelése körében, hogy a felperesnél az egyezség megkötését követően történt-e olyan állapotrosszabbodás, amely további kártérítési igényét megalapozza. E körben az ETT szakvéleménye volt az irányadó, amely szerint a felperes baleseti eredetű egészségkárosodása az egyezség megkötésekor fennálló 25%-os mértékhez képest kis mértében, 28%-os mértékre nőtt, ezért a további kártérítési igény elbírálásakor csupán ez az állapotromlás új körülményként volt értékelhető. A beszerzett szakvélemény a Kúria szerint is aggálytalan.

 

A felperes a felülvizsgálati kérelmében kellő alap nélkül kifogásolta a figyelembe vett szakértői véleményt is. A jogerős ítélet helytállóan utalt arra, hogy az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban megkísérelte a szakértői vélemények és az egyéb perbeli szakértők együttes meghallgatását, és ennek eredménytelensége miatt rendelte ki az Egészségügyi Tudományos Tanács Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testületét a szakvélemény elkészítésére. Az ETT kirendelése nem volt jogszabálysértő, e körben a felperes előadott érvelése minden alapot nélkülözött. Az, hogy a felperes a szakvélemény készítése előtt felhívás ellenére személyes vizsgálaton nem jelent meg, saját felróható magatartásának következménye, amelyre előnyök szerzése végett nem hivatkozhatott.

 

A jogerős ítélet jogszabálysértés nélkül állapította meg azt is, hogy az előterjesztett egyes kártételek közül a közlekedési többletköltség esetében res iudicata áll fenn, mert a felperes e körben előterjesztett csatlakozó fellebbezését a Fővárosi Ítélőtábla végzésével jogerősen elutasította, így a kereset az elsőfokú ítéletben jogszabálysértéssel került elutasításra. E körben a per megszüntetésének volt helye.

 

A gyógyszerköltség megállapítása körében a felperes alaptalanul hivatkozott a rPp. 221. § megsértésére, mert az ítélőtábla kellő részletességgel indokolta meg a további költség megalapozatlanságát. Utalt arra, hogy e körben nem csupán a megállapított egészségkárosodás és annak baleseti eredetű mértéke arányának volt jelentősége, hanem annak is, hogy a felperes betegségeinek összefüggése okán egyes gyógyszerek költsége nem egészében vehető figyelembe a baleset következményeként, így az 2/3-1/3 arány alkalmazása – a polgári perben már megítélt összeg figyelembevételével – nem volt jogszabálysértő.

 

A felperes a kertgondozás, közlekedési -és parkolási költség, ápolási költség és járadékigénye, valamint a megállapítási keresete elutasítása körében megsértett jogszabályt szintén nem jelölt meg, így felülvizsgálati kérelme nem felelt meg a rPp. 272. § (2) bekezdésének. A nem vagyoni kára további felemelése körében sem jogszabálysértést, sem jogi érvelést nem adott elő, így az a felülvizsgálati eljárásban szintén nem volt vizsgálható. Az automata váltós gépkocsi 2020. évi vételára tekintetében a felperes ugyan megjelölte a rMt. 177. §-át, azonban a perbeli iratokból kitűnően 2009 szeptemberétől kényszerült arra, hogy autót vezessen, az automata váltós gépkocsi ekkor még a cége tulajdonában volt. Az egyezségi megállapodás 2010. december 1-jei megkötését megelőzően 2010. november 15-én emelte fel a keresetét e körben a biztosítóval szembeni perben. Ezért a 2010. december 1-jei megállapodás 9. pontja szerinti joglemondás ezen igényre is vonatkozik. A felperes igénye nem a megállapított állapotrosszabbodáson alapul.

 

A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.

 

Mfv. VIII.10.092/2023/10. számú precedensképes határozata

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd