Tárgyszavak: sírgondozási költség, járadékemelés, infláció

 

A költségpótló járadék meghatározásánál nem alkalmazható az évenkénti hivatalos inflációval emelt mértékű kötelezés, nem indokolt a járadékot minden évben az infláció mértékével növelni. A bírói gyakorlat egységes abban, hogy az infláció éves emelkedése önmagában nem adhat alapot a megítélt járadék felemelésére, mivel az inflációs hatás mindenkit érint, jogszabály pedig indexálási kötelezettséget nem ír elő.

 

Ptk. 6:527. § (2) bek., 6:522. § (1) bek.

 

Az I. r. és a II. r. felperes házastársak, az I. r. felperes korábbi házasságából született négy gyermeket: néhai személy1-et, a III. r., IV. r. és V. r. felpereseket a saját háztartásukban nevelték. Az I. r. felperes és családja, valamint a beavatkozó és családja egy korábbi sérelem miatt rossz viszonyban álltak egymással. 2022. február 26. napján egy utcai találkozás során az I. r. felperes családja és a beavatkozó között először verbális konfliktus alakult ki, majd a beavatkozó a járművével – melyre kötelező felelősségbiztosítással nem rendelkezett – a néhait elgázolta, aki súlyos, életveszélyes sérüléseket szerzett, majd életét vesztette, míg a balesetben az V. r. felperes zúzódásos sérüléseket szenvedett.

 

A perbe az alperes pernyertessége érdekében avatkozott be a beavatkozó.

 

A felperesek az alperest az I. r. felperes részére 11.000.000,- Ft sérelemdíj, valamint 2022. április 1. napjától kezdődően véghatáridő nélkül 5.000,- Ft/hó járadék megfizetésére kérték kötelezni azzal, hogy a járadék összege évente a KSH által közzétett infláció mértékével növekszik. Kérték továbbá az alperest a II. r. felperes részére 11.500.000,- Ft, a III. r. és a IV. r. felperes részére személyenként 4.500.000,- Ft, az V. r. felperes részére 6.500.000,- Ft sérelemdíj megfizetésére kötelezni. Keresetük jogalapjaként megjelölték a Gfbt. 12. §, 28. § (1) bekezdését és 35. § (1) bekezdését, a KRESZ) 3. § (1) bekezdés c) pontját, a Ptk. 6:535. § (1) bekezdését, 6:539. § (1) bekezdését, 6:527. § (1) és (2) bekezdését, 6:532. §-át, 6:534. § (1) bekezdését, 2:42. § (1), (2) bekezdését, 2:43. § a-b) pontját, és 2:52. §-át, 2:53. §-át, a magánélet védelméről szóló 2018. évi LIII. törvény 1. és 2 §-át, illetőleg a Bit. 124. § (2) bekezdését.

 

Az I. r. felperes a járadékigénye kapcsán arra hivatkozott, hogy a balesetben elhunyt fia sírját legalább hetente meglátogatják, olyankor virágot is visznek, a sírt rendszeresen gondozzák, karbantartják. Ezen költségek fedezésére szolgál az igényelt havi 5.000,- Ft járadék azzal, hogy azt indokolt minden évben az infláció mértékével növelni.

 

Az alperes a kereset elutasítását és a felperesek perköltségben történő marasztalását kérte. A sérelemdíj iránti kereset mellett vitatta a sír látogatására és gondozására alapított járadék iránti igényt is. Álláspontja szerint ez a kegyeleti jog gyakorlásával összefüggő költségekre terjed ki és nem áll közvetlen okozati összefüggésben a károkozó magatartással, hanem nagymértékben függ a kegyeleti jog gyakorlására jogosult személyek beállítottságától is, továbbá nem minősíthető olyan szükséges és indokolt költségnek, amelyek a károkozóra áthárítható lenne. Hivatkozott arra is, hogy az idő múlásával a temetőbe járás gyakorisága is csökken a kezdeti mértékhez képest.

 

Az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel támadott ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. r. felperesnek 11.000.000,- Ft sérelemdíjat, valamint 2022. április 1. napjától kezdődően véghatáridő nélkül havi 5.000,- Ft járadékot minden hónap 10. napjáig azzal, hogy annak összege évente a Központi Statisztikai Hivatal által közzétett infláció mértékével növekszik. Kötelezte az ítélethozatalig lejárt 120.000,- Ft járadék megfizetésére is az I. r. felperes részére. Kötelezte továbbá az alperest, hogy fizessen meg a II. r. felperesek 11.000.000,- Ft, a III. r., a IV. r. és az V. r. felpereseknek személyenként 4.500.000,- sérelemdíjat, valamint a felpereseknek mint egyetemlegesen jogosultaknak 1.430.000,- Ft perköltséget. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

 

Határozata indokolásában kifejtette, hogy az alperes nem vitatta a felperesek által előadott tényállást, továbbá azt sem, hogy a kártalanítási számla kezelőjeként az érvényes szerződéssel nem rendelkező gépjármű által okozott károkért helytállni tartozik, azaz a követelés jogalapját sem, így a törvényszék a bizonyítást a sérelemdíj, illetve a járadékigény összegszerűsége körében folytatta le. A járadékigényt a Ptk. 6:527. § (2) bekezdés alapján bírálta el. Valósnak találta a felperesek azon előadását, hogy legalább hetente, de inkább napi szintén látogatják a néhai sírját, ezért álláspontja szerint a havi 5.000,- Ft költség nem tekinthető eltúlzottnak a jelenlegi ár- és értékviszonyokra is figyelemmel.

 

Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatásával az I. r. felperes részére megítélt 5000,- Ft/hó járadékösszeg éves hivatalos infláció mértékével való növelésére vonatkozó ítéleti rendelkezés mellőzését kérte.

 

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a Ptk. 6:522. § (1) bekezdésének és a 6:535. § (1) bekezdésének a teljes kártérítés elvéről és a veszélyes üzemi felelősség szabályairól szóló rendelkezéseit tévesen értelmezve, jogszabályba ütköző módon kötelezte őt a felperes részére megítélt 5.000,- Ft/hó járadékösszeg éves hivatalos infláció mértékével való növelt összeg megfizetésére. Az infláció hatásai ugyanis figyelmen kívül hagyandóak a járadékszerű kártérítési igények megállapításakor, az infláció az alperes (és a károkozó) magatartásán kívül álló okokból következik be, az nem a veszélyes üzemi tevékenység folytatásából ered, nem annak eredménye, azzal nem áll ok-okozati összefüggésben, s így a teljes reparáció elvének körén, valamint alperes kártérítési kötelezettségének terjedelmén kívül esik. A károkozó, és a helyette a kárkifizetést megelőlegező alperes járadékként csakis a károkozó által okozott károk megtérítésére köteles, az egyéb okból bekövetkezett hátrányt a károsult az alperestől nem követelheti. Mivel az inflációs hatás mindenkit érint, jogszabály pedig ún. indexálási kötelezettséget nem ír elő, ezért a járadékfizetési kötelezettség vonatkozásában sem vehető figyelembe automatikusan az inflációs hatás. Az inflációkövető járadékban való marasztalásra az uralkodó bírósági gyakorlat szerint sincs lehetőség (Győri Ítélőtábla Pf.I.20.164/2008/8., Legfelsőbb Bíróság Fpk.VIII.37.107/1998/2., Fpkf.VIII.32.503/1999/8., Kúria Pfv.III.20.875/2011/6., Kúria Pfv.20.559/2021/11.[BH 2022.152]).

 

A fellebbezés a következők miatt alapos.

 

Az elsőfokú bíróság helyesen indult ki abból, hogy a felek jogvitájában alkalmazandó Ptk. 6:527. § (2) bekezdése szerint a jövőben rendszeresen felmerülő károk megtérítésére a bíróság időszakonként visszatérően előre fizetendő, meghatározott összegű járadékot is meghatározhat. Tévedett viszont, amikor az alperest 2022. április 1-től a hivatalos infláció mértékével növelt összegben kötelezte a havi költségpótló járadék megfizetésére.

 

A jelen perben a Gfbt. 12. §, 28. § (1) bekezdése és 35. § (1) bekezdése szerinti helytállási kötelezettség az alperest a Ptk. 6:535. § (1) bekezdése szerinti, a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredő károkért terhelte. Az elsőfokú bíróság ugyanakkor figyelmen kívül hagyta, hogy az infláció az alperesen és a károkozó beavatkozó jogellenes magatartásán kívül álló okból következik be, és így a teljes reparáció elvének körén kívül esik.

 

Másrészt a bírói gyakorlat egységes abban, hogy az infláció éves emelkedése önmagában nem adhat alapot a megítélt járadék felemelésére [Győri Ítélőtábla Pf.20.030/2014/4., Legfelsőbb Bíróság Fpk.VIII.37.107/1998/2., Fpkf.VIII.32.503/1999/8., Kúria Pfv.III.20.875/2011/6. Kúria Pfv.20.559/2021/11. (BH 2022.152)], mivel az inflációs hatás mindenkit érint, jogszabály pedig indexálási kötelezettséget nem ír elő. Ezért az alperest terhelő járadékfizetési kötelezettség vonatkozásában sem vehető figyelembe automatikusan az inflációs hatás, mert ez érdemben lényegében azt eredményezné, hogy az infláció önmagában is indokolná – automatikusan, külön erre irányuló igény előterjesztése és a körülmények változásának vizsgálata nélkül is – a járadék felemelését. Erre tekintettel az ítélőtábla mellőzte az elsőfokú bíróság azon rendelkezését, mely szerint az alperes 2022. április 1-től a hivatalos infláció mértékével növelt összegben köteles teljesíteni havi járadékfizetési kötelezettségét.

 

Az ítélőtábla az elsőfokú ítélet megfellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta.

 

Győri Ítélőtábla Pf.20113/2024/4.

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd

 

Tárgyszavak: gyalogos, roller, veszélyes üzemi felelősség, vétkességi felelősség, közút kezelőjének felelőssége, jármű fogalma

 

A közútkezelő számára a közút biztonságos közlekedésre alkalmas állapotának biztosítása nem abszolút kötelezettség, a kerékpárút burkolati hibáját a kerékpáros, illetve a gyalogos forgalom szempontjából kellett megítélnie, függetlenül attól, hogy a közúton nem volt tiltott járműnek nem minősülő eszköz – például roller, gördeszka, görkorcsolya – használata. A kerékpárutat járműnek nem tekinthető, lábbal hajtott rollerrel használó személy jogszerűen nem járművezetőnek, hanem a KRESZ szabálya folytán gyalogosnak minősül.

 

KKt. 3. § (1) bek., 13. § (1) bek.,33. §, 34. § (4) bek., KRESZ 21. § (1) bek., KRESZ 1. számú függelék II/a. pontja, Ptk. 6:519. §, 6:535. §

 

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 2022. június 12. napján 19 óra 30 perc körüli időpontban lábban hajtott Worker Nuvola típusú rollerével közlekedett a Szombathely és másik helység között húzódó, az úttal párhuzamos kerékpárúton. A helység előtti útszakaszon balesetet szenvedett, rollerével elesett, melynek következtében jobb felkarjának szilánkos törését szenvedte el. A baleset helyszínét képező kerékpárút kezelője az alperes, az alperes felelősségbiztosítója a beavatkozó. Az alperes a város üzemeltetéséhez kapcsolódó közhasznú tevékenységet a Városüzemeltető Nonprofit Kft. útján látja el.

 

A felperes módosított keresetében 28 millió Ft sérelemdíj, 1.705.480 vagyoni kártérítés, valamint 211.630 forint költségtípusú, ill. 129.270 Ft jövedelempótló járadék címén kérte kötelezni az alperest. Keresetében arra hivatkozott, hogy a kerékpárút, amelyen balesetet szenvedett, a biztonságos közlekedés követelményeinek nem felelt meg, az útburkolaton jól látható, fűvel benőtt, kb. három centiméter széles, hosszan húzódó repedés volt, amelyben a roller első kereke megakadt. A KRESZ 1. számú függelék II/a. pontja nem tartalmazza a jármű alóli kivételként a lábbal hajtható rollert, ebből következően az – nem gépi meghajtású – járműnek minősül, amellyel a kerékpárutat jogszerűen vette igénybe. A baleset következtében sérült a testi épséghez, egészséghez fűződő személyiségi joga, az őt ért nem vagyoni sérelemért, valamint kárért az alperes a Ptk. 6:535. §-a alapján a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint tartozik helytállni, mert fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében a kár bekövetkezéséhez vezető rendellenesség merült fel. Másodlagosan a Ptk. 6:519. §-a alapján kérte az alperes marasztalását, miután a közút kezelőjeként elmulasztotta a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: KKt.) 34. § (4) bekezdése szerinti ellenőrzési kötelezettségét, nem biztosította a közút biztonságos közlekedésre alkalmas állapotát, az útburkolati hibát nem javította ki, illetve annak elhárításáig veszélyre figyelmeztető táblát nem helyezett ki.

 

Az alperes vitatta a kártérítésért és a sérelemdíjért fennálló felelősségét, és a keresetet összegszerűségében is eltúlzottnak találta. Vitatta, hogy a felperest az általa állított módon és helyszínen baleset érte, sérülései az általa leírt módon keletkeztek, a felperes által csatolt fényképeken látható repedések indították el az általa leírt sérülést okozó eseménysorozatot. Álláspontja szerint a felperes által használt sporteszköz (roller) nem minősül sem gépjárműnek, sem járműnek, így a közút forgalmának vizsgálata a gépjárműhöz mint veszélyes üzemhez kapcsolódóan nem merülhet fel. Az a bírói gyakorlat pedig, hogy a veszélyes üzem mellett vizsgálni kell annak környezetét is, nem jelenti azt, hogy a kerékpárút fenntartása önmagában is veszélyes üzemi tevékenységnek minősülne. A kártérítési felelősség általános szabálya körében hangsúlyozta, hogy a közút sporteszközzel, illetve játékszerrel (rollerrel) való használatát közútkezelői feladata körében nem köteles biztosítani, közúti ellenőrzési feladata nem terjedhetett ki arra, hogy a kerékpárúton a lábbal hajtott roller használatát esetlegesen akadályozó hibákat észlelje és kijavítsa. Állította, hogy nem sértette meg a helyi közutak kezelésének szakmai szabályairól szóló 5/2004. (I. 28.) GKM rendeletnek (a továbbiakban: GKM rendelet) a kerékpárutak ellenőrzésére és fenntartására vonatkozó szabályait, ugyanis a felperes által megjelölt útszakaszon a kerékpárforgalmat veszélyeztető hiba nem merült fel. Folyamatosan nyomon követi az utak, járdák, parkolók állapotát, a hibákat hivatalból vagy lakossági bejelentésre kivizsgálja, a felperes által megjelölt kerékpárútszakasz tekintetében azonban soha nem érkezett bejelentés. A felperesi baleset előtt napokkal, hetekkel korábban készült el a helység1 város közigazgatási területén lévő utak teljes körű szakmai vizsgálata, amely a perbeli kerékpárúton a kerékpáros közlekedés biztonságát veszélyeztető úthibát nem azonosított. Hivatkozott a felperes közrehatására is, ugyanis a közelben lakó, és így az adott útszakaszt jól ismerő felperes nem maga választotta meg a rollerezéshez számára biztonságosnak ítélt sebességet, mert a kerékpározni tanuló unokájával próbált lépést tartani, és haladása során rá figyelt, védőfelszerelést pedig nem viselt.

 

A beavatkozó az alperessel egyezően a kereset elutasítását kérte.

 

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította, és a felperest az alperes részére 4.085.500 forint, a beavatkozó részére 786.953 forint elsőfokú perköltség megfizetésére kötelezte. Határozatának indoklása szerint a felperes a baleset helyszínét az általa készített fényképekkel, a rendőrség igazolásával, valamint tanúvallomásokkal kívánta bizonyítani. A fényképek kapcsán azt állapította meg, hogy a 2022. október 10. napján, vagyis a baleset után mintegy négy hónappal a kerékpárút különböző pontjairól készült felvételek nem alkalmasak annak megállapítására, hogy az a repedés, amelyben rollerének kereke elakadt, pontosan milyen méretű volt. A rendőrségi tájékoztató sem alkalmas annak kétséget kizáró megállapítására, hogy egy fűvel benőtt, három centiméter széles repedés volt a baleset oka, mert a feljegyzés a felperes előadása, és nem a helyszíni szemle adatai alapján, nyomrögzítéssel készült. A felperes 2023. május 8. napján kelt válaszirata mellékleteként csatolt fényképfelvételek a kerékpárút aszfaltozott helyszínét ábrázolják, az aszfaltozás méretéből viszont nem lehet egyértelműen következtetni a repedés eredeti méretére. A baleset egyetlen szemtanúja pedig a repedés szélességét 1-1,5 centiméterben, hosszúságát kb. 40 centiméterben jelölte meg. Arra figyelemmel, hogy a baleset alperes által sem vitatott helyszínén, a kerékpárúton kétséget kizáróan voltak repedések, az átlagos sebességgel közlekedő felperes rollere a balesetet követően közvetlenül egy hosszanti repedés végénél volt fellelhető, a baleset bekövetkezésének helyszínéről a felperest mentő szállította kórházba, az Országos Mentőszolgálat esetlapja szerint is úthibára hajtott és elesett, valamint a zárójelentésben is az szerepel, hogy rollerrel esett el, az elsőfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a felperest az általa állított módon kár érte.

 

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint sem a KRESZ 1. számú függelék II. a) pontjából, sem pedig a felperes által hivatkozott eseti döntésből (BH2022.319.) nem vezethető le, hogy a lábbal hajtott roller járműnek minősülne. A kerékpárúton közlekedő felperest ezért a baleset időpontjában gyalogos személynek kellett tekinteni, balesete nem volt közúti közlekedési baleset. Ettől függetlenül a felperes a kerékpárutat lábbal hajtott rollerrel jogszerűen vette igénybe, mert a perbeli útszakaszon járda nem volt, a KRESZ 21. § (1) bekezdése pedig lehetővé teszi, hogy a gyalogos –- járda hiányában – kerékpárúton közlekedjen. A felperes lábbal hajtott rollerrel való közlekedése nem fokozott veszéllyel járó tevékenység, annak csak a kerékpárúton közlekedni jogosult járművek forgalma minősülne. A veszélyes üzemi tevékenységnek teret adó útfenntartó kezelő tevékenység pedig szintén nem tekinthető fokozott veszéllyel járó tevékenységnek. Erre figyelemmel az elsőfokú bíróság azt vizsgálta, hogy az alperes sérelemdíj iránti és kártérítési felelőssége a Ptk. 6:519. §-a szerinti általános felelősségi szabály alapján fennállhat-e. Az alperesi önkormányzat aljegyzője és városfejlesztési vezetője, valamint a  Városüzemeltetési Nonprofit Kft. ügyvezetője tanúvallomása, az alperes által csatolt, Városüzemeltetési Nonprofit Kft. munkanaplói, a 2021-2022. évre vonatkozó útellenőri jelentés, valamint a 2022 május hónapban kelt városi közlekedési létesítményeinek fejlesztéséhez kapcsolódó vizsgálat alapján úgy foglalt állást, hogy az alperes a Kkt. 34. § (4) bekezdése szerinti kötelezettségének a kerékpárút vonatkozásában eleget tett, a kerékpárút biztonságos közlekedésre alkalmas volt, felújítására javaslat nem született. A felperes ugyanakkor nem tett meg mindent annak érdekében, hogy rollerrel biztonságosan és balesetmentesen közlekedjen, egy kifejezetten vékony műanyag kerekű rollert használt, védőfelszerelést nem vett igénybe, kerékpáron tanuló unokáját kísérte és rá figyelt, ezért nem a saját maga számára biztonságosnak tartott sebességgel haladt.

 

Az elsőfokú bíróság az alperes által felszámított 16.206.815 forint elsőfokú perköltséget a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) 2. § (2) bekezdése alapján mérsékelte. Értékelte, hogy az alperes az elsőfokú eljárásban 31 oldalas írásbeli ellenkérelmet, 23 oldalas viszontválaszt nyújtott be, nagy számú mellékletet csatolt, a felperes keresetére és válasziratára részletes beadványokat terjesztett elő. Mindezek mellett is úgy foglalt állást, hogy a 33.988.280 forintban megjelölt pertárgyértékhez képest az annak csaknem 50%-át elérő alperesi perköltség igény eltúlzottnak tekinthető. Az ellenkérelem elkészítésére felszámított 140 munkaórát mérlegeléssel 40 órában állapította meg, így az ellenkérelem vonatkozásában 1.800.000 forint + Áfa, azaz 2.286.000 forint munkadíjat állapított meg. A viszontválasz esetében ugyanezen indokokra hivatkozással a 103,4 munkaórát 24 munkaórára mérsékelte, így annak költsége 1.080.000 forint + Áfa, azaz 1.371.600 forint. A perfelvételi és az érdemi tárgyaláson való jelenlétre 3-3 órát számolt el az alperes által megjelölt 45.000 forint + Áfa óradíjat elfogadva. Mellőzte ugyanakkor a perfelvételi tárgyalásra 5 órában, az érdemi tárgyalásra 7,7 órában megjelölt felkészülési idő alapján az ügyvédi munkadíj megállapítását, mert a perfelvételi tárgyalást megelőző legutolsó irat az alperes viszontválasza volt, tehát az addig keletkezett iratok tartalmával az alperes jogi képviselőjének teljes mértékig tisztában kellett lennie. A felperes elállással érintett keresete vonatkozásában előterjesztett ellenkérelem elkészítésére felszámított 1.143.000 forint ügyvédi munkadíjat nem tartotta indokoltnak, miután az alperesnek egy ellenkérelmet kellett benyújtania, a keresetváltoztatás ellenkérelem-változtatást nem indokolt, így az ellenkérelem vonatkozásában kétszeres perköltség felszámításnak nincs helye. Mindezek alapján az alperes javára 4.085.500 forint, míg a beavatkozó részére az R. 3.§ (2) bekezdés b) pontja és 4/A.§-a alapján 786.953 forint perköltséget állapított meg.

 

Az elsőfokú bírósági ítélete ellen mindkét fél fellebbezett.

 

A felperes elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereset teljesítését, az alperes első- és másodfokú perköltség megfizetésére kötelezését kérte. Harmadlagos fellebbezési kérelme az elsőfokú ítélet perköltségben marasztaló rendelkezésének részbeni megváltoztatására irányult, az alperesnek megítélt elsőfokú perköltség összegét 500.000 forintra, a beavatkozónak járó perköltség összegét 100.000 forintra kérte leszállítani. Arra az esetre, ha a másodfokú bíróság az alperes perköltségét az általa kért 500.000 forintot meghaladó összegben állapítja meg, húsz havi részletfizetés engedélyezését kérte.

 

Az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését a Pp. 381. §-a és a 384. §-a alapján kérte. Lényeges eljárási szabálysértésként jelölte meg, hogy az elsőfokú bíróság nem tett eleget a tényállás maradéktalan tisztázása tekintetében fennálló kötelezettségének, nem folytatta le a szükséges bizonyítást, az igazságügyi szakértő kirendelését mellőzte, a rendelkezésre álló bizonyítékokat tévesen, egyoldalúan értékelte, a tényállást a rendelkezésre álló bizonyítékokkal ellentétesen állapította meg, valónak fogadta el az alperes bizonyítatlan állításait. A Pp. 384. §-a szerinti hatályon kívül helyezést azzal az indokkal kérte, hogy az elsőfokú bíróság az összegszerűség igazolásához szükséges bizonyítás mellőzésével ténylegesen megakadályozta a másodfokú bíróságot abban, hogy a teljes bizonyítási eljárás lefolytatása, az eljárás egyfokúvá tétele nélkül megváltoztassa az elsőfokú ítéletet.

 

A kereset teljesítésére irányuló fellebbezési kérelme kapcsán a Pp. 369. § (3) bekezdés a) és b) pontja szerinti felülbírálati jogkör felhívásával kérte, hogy a másodfokú bíróság a bizonyítás eredményét okszerűtlennek minősítve a szükséges bizonyítást vegye fel, ennek eredményeként a tényállást módosítsa. Hangsúlyozta, hogy az általa előadott baleseti mechanizmust a meghallgatott tanúk vallomása, a baleset helyszínén és idején készült fényképek, a rendőr-főkapitányság tájékoztatása és az orvosi igazolás alátámasztotta. Az 2022. október 10. napján készített fényképek igazolják, hogy a baleset helyszíne az útkarbantartás szempontjából változatlan volt, míg a válasziratához csatolt, 2022. december 5. napján készült fényképekkel a kerékpárút utólagos javítását, aszfaltozását szemléltette, egyben igazolta, hogy az alperes – bár több hónapos késedelemmel – végül maga is szükségesnek látta az aszfaltburkolat kijavítását. Állította, hogy a rendőrségi igazolás a baleset helyszínére érkezett rendőrök által tapasztaltak, és nem utólagos nyilatkozata alapján tartalmazza a baleset körülményeit. Hangsúlyozta, hogy az ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság is azt állapította meg, hogy az általa állított módon érte kár.

 

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság következtetésével szemben a roller járműnek minősül akkor is, ha a KRESZ nem nevesíti, nem sorolja jármű kategóriába, de nem is rendelkezik ezzel ellentétesen. A lábbal hajtható felnőtt roller olyan közlekedést segítő eszköz, amely képes 10 km/h sebességnél gyorsabban haladni, így a KRESZ általános jármű definíciója szerint járműnek minősül. Felhívta a BH2022.319. szám alatt közzétett kúriai döntést annak igazolására, hogy a roller közúti szállító eszköz, és ezért az ítélkezési gyakorlat szerint járműnek kell tekinteni. Tiltó tábla hiányában jogosult volt rollerrel igénybe venni a kerékpárutat, a közút azonban sem rollerrel, sem kerékpárral vagy más járművel, de még gyalogosan sem volt alkalmas a biztonságos közlekedésre. Így az alperes felelőssége abban az esetben is fennállna, ha a lábbal hajtott roller nem minősülne járműnek.

 

Érvelése szerint a baleset ténye igazolja, hogy a kerékpárút nem volt alkalmas a biztonságos közlekedésre, így nincs jelentősége annak az alperesi hivatkozásnak, hogy a baleset előtt senki nem jelentette be a veszélyes úthibát. A kerékpárút közút, kezelője az alperesi önkormányzat, amelyet a Kkt. 34. §-a szerint ellenőrzési és karbantartási kötelezettség terhel, azonban ennek 2010 és 2022 decembere között nem tett eleget. Az alperes mindenképpen mulasztott, vagy az ellenőrzési kötelezettségét nem teljesítette, ha pedig volt ellenőrzés, akkor az annak során szükségszerűen észlelt veszélyes úthiba jelzését és kijavítását mulasztotta el. Ennek alátámasztására felhívta a GKM rendelet 3.1. pontját, 3.11 a) és b) pontját, 4.1. és 5.4 pontját. Megítélése szerint az alperes mulasztását igazolja az is, hogy nem tudta bemutatni öt évre visszamenőleg a perbeli kerékpárút vonatkozásában készített üzemeltetési tervet, az ellenőrzést, illetve a javítási munkálatokat tanúsító és a balesetekről készített jegyzőkönyveket, a csatolt 355 oldal dokumentum ugyanis nem a perbeli kerékpárútra vonatkozik.

 

Fenntartotta azt az álláspontját, hogy az alperes kártérítési felelőssége elsődlegesen a veszélyes üzemi felelősség szabályai, a Ptk. 6:535.§-a szerint ítélendő meg. Az alperes közútfenntartási tevékenysége fokozott veszéllyel járó tevékenység, miután a veszélyes üzem működésének szükségszerűen része az a környezet, amelyben a jármű közlekedik. Az alperes a működési körén kívül eső elháríthatatlan okot nem bizonyított – a lábbal hajtható roller használata nyilvánvalóan nem minősíthető ilyennek –, míg az a körülmény, hogy az alperes több éven keresztül sem javította ki az úthibát a veszélyes üzem működése körébe tartozó rendellenesség. Jogi álláspontjának alátámasztására több eseti döntésére hivatkozott (BDT2009.1950, a BDT2012.2661, BDT2010.2357). Másodlagosan a felelősség általános szabálya, a Ptk. 6:519. §-a alapján kérte az alperes kötelezését a kártérítés, valamint a sérelemdíj megfizetésére.

 

Kifogásolta azt is, hogy az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a kár bekövetkezésében maga is közrehatott. A lábbal hajtott roller használata során védőfelszerelés használata nem várható el, haladása során kellő körültekintést tanúsított, a balesetet azonban nem kerülhette el, mert a repedések mélységét és szélességét haladás közben nem tudta felmérni.

 

Az alperes és a beavatkozó javára megítélt elsőfokú perköltség összegét sérelmező fellebbezési kérelmében arra hivatkozott, hogy az alperes és jogi képviselője között létrejött megállapodásban kikötött ügyvédi díj mérséklésével meghatározott 4.085.000 forint összegű perköltség az 500.000 forintot meghaladó részében a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel nem áll arányban, az alperes díjszabása 45.000 forint + Áfa/óra összegben rendkívül eltúlzott. Utalt arra is, hogy az alperes által előadott szakmai és jogi érvrendszer hiányos volt, a viszontválaszhoz csatolt jelentős mennyiségű okiratot nem tanulmányozta át, azt helyette neki kellett elvégeznie. A beavatkozó részére megítélt, a jogszabályban meghatározott mértékű jogi képviseleti költséget a ténylegesen kifejtett jogi szakmai munka mennyiségére hivatkozással kérte eltúlzottnak értékelni és 100.000 forintra mérsékelni.

 

A felperes a másodfokú eljárásban felmerült perköltségét az R. 3. § (3) és (5) bekezdésére utalással 40 munkaórára 6.000 forint óradíj figyelembevételével 240.000 forint munkadíjban és 33.000 forint útiköltségben számította fel.

 

Az alperes fellebbezése a per főtárgyát nem érintette, a javára megítélt elsőfokú perköltség összegének 16.206.815 forintra történő felemelését kérte, mert ez az összeg áll arányban a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel. Álláspontja szerint az a nem vitás körülmény, hogy perköltség igénye a pertárgy értékének csaknem 50%-át teszi ki, nem befolyásolhatta volna a megítélt perköltség összegét, mert az R. 2. § (2) bekezdése a pertárgyértékre figyelemmel már nem ad lehetőséget az ügyvédi munkadíj mérséklésére. Utalt arra is, hogy a jelentős, 33.988.280 forint összegű pertárgyérték a felperes által indokolatlanul magas összegben meghatározott követelésekből ered, azonban még ez sem fejezi ki azt a körülményt, hogy a járadékigények miatt a jogi képviselőnek az alperesi önkormányzatot 100.000.000 forintot meghaladó összegű követelés elhárítása érdekében kellett képviselnie. Az alperesi ellenkérelem és a viszontválaszt elkészítése, a tárgyalásokra való felkészülés kapcsán felszámított óraszámok a ténylegesen elvégzett munkamennyiséget tükrözik, ennek indokoltságát alátámasztja mind a keresetlevél, mind a felperesi válaszirat és mellékleteiknek terjedelme, az összetett kereseti kérelem, az alperesi beadványok terjedelme és tartalma, az alperesi közútkezelés megtörténtét igazoló több száz oldalas dokumentáció összeállításának szükségessége. Kérte figyelembe venni, hogy az ügyvéd felelős munkájához hozzátartozott a megbízójával történő egyeztetés, a tényadatok elemzése és a védekezési stratégia ágazati jogszabályokra is kiterjedő komplex jogi értékelést igénylő megalkotása. A jogvita bonyolultsága, a rendelkezésre álló dokumentáció terjedelme mellett teljesen alaptalan következtetésnek tartotta, hogy a jogi képviselő a tárgyalásokon előzetes felkészülés nélkül vett volna részt. Külön kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében az eljárás perfelvételi tárgyaláson történt részbeni megszüntetése kapcsán nem kötelezte a felperest alaki védekezésének munkadíja fejében további 900.000 forint + Áfa összegben felszámított jogi képviseleti költség megfizetésére. Az alperes jogi érvelését a fellebbezési ellenkérelemre is figyelemmel kiegészítette a Kúria Pfv.II.20.887/2023/6. sorszámú ítéletéből kitűnő, az R. 2. § (2) bekezdésére vonatkozó jogértelmezéssel. Hangsúlyozta, hogy az alperesi jogi képviselő óradíja megfelel a piaci viszonyoknak, hiszen azt az alperes polgármestere a megbízási szerződésben elfogadta, a pénzügyi osztály vezetője pedig ellenjegyezte. A felszámított díj ténylegesen felmerült, azt a jogi képviselő számlázta, az alperes megfizette. A pervesztes felperes díjfizetési kötelezettsége pedig nem kártérítési, hanem objektív jellegű, nem függ a jövedelmi, vagyoni helyzetétől, és nem érinti a felperes bírósághoz forduláshoz való jogát. A másodfokú eljárásra 63 munkaóra és a megállapodásban kikötött 45.000 forint + Áfa óradíj figyelembevételével 3.600.450 forint ügyvédi munkadíjat számolt fel, az utazási költségét 41.200 forintban kérte megállapítani.

 

A felperes fellebbezési ellenkérelmében az alperes fellebbezésével érintett részében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. A perköltséget érintő fellebbezési kérelmében előadottakkal egyezően azt hangsúlyozta, hogy az alperes által felszámított ügyvédi munkadíj nem áll arányban sem a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel, sem a pertárgy értékével. Az a kártérítésre és a feltűnő értékaránytalanságra vonatkozó anyagi jogi szabályok tükrében is eltúlzottnak minősül, alkalmas arra is, hogy a bírósághoz fordulást kockázatossá tegye, és ezáltal sértse ennek az alapvető jognak az érvényesülését.

 

Az alperes fellebbezési ellenkérelme a felperes fellebbezésével érintett részben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Rámutatott, hogy az elsőfokú bíróság nem találta bizonyítottnak a felperesi tényállításokat abban a részében, hogy a baleset konkrétan milyen okra vezethető vissza, illetve, hogy a felperes által használt lábbal hajtott roller ténylegesen egy, a kerékpárúton lévő repedésben akadt meg, különösen azért, mert a felperes nyilatkozata és a tanúként meghallgatott egyetlen szemtanú, tanú1 vallomása több tekintetben is ellentmondásban állt. A rendőrségi tájékoztató nem szemtanú vallomása alapján készült, így nem alkalmas annak a bizonyítására, hogy a baleset bekövetkezésében a felperes által állított repedésnek bármilyen szerepe lehetett. Hangsúlyozta, hogy sem a járműnek nem minősülő lábban hajtott rollert használó személy tevékenysége, sem a KRESZ szerint járműnek minősülő kerékpárral közlekedő személy magatartása nem fokozott veszéllyel járó tevékenység, ezért a Ptk. általános kárfelelősség szabályai és nem a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatójára vonatkozó felelősségi szabályok alkalmazandók. Megismételte azt az álláspontját, hogy a perbeli lábbal hajtott roller nem minősül a KRESZ szerint járműnek. A felperesnek az a jogi érve, hogy a járműkénti minősítés során vizsgálandó egyetlen objektív körülmény, miszerint az adott eszköz képes-e önerejéből 10 km/h sebességnél gyorsabban haladni, kizárólag a mozgáskorlátozottak közlekedésére szolgáló kerekesszék esetén minősítési szempont. Állította, hogy a GKM rendelet szerinti feladatait ellátta, a baleset időpontjában, 2022. június 12. napján biztosította a perbeli kerékpárút biztonságos kerékpáros közlekedésre alkalmasságát, olyan kötelezettsége pedig nincs, hogy a kerékpárúton a lábbal hajtott roller biztonságos használatának lehetőségét megteremtse. A lábbal hajtott roller ugyanis nem azonos egy kerékpárral, lényeges különbség a kerék mérete, amely a roller esetében kisebb, mint a kerékpárnál, továbbá eltérő a fékrendszer, a perbeli roller esetén lábfék, amely sokkal kevésbé hatékony, mint a kerékpárokra jellemző tárcsafékes fékrendszer.

 

A beavatkozó fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. A javára megállapított, a jogszabályban meghatározott mértékű elsőfokú perköltség mérséklésére irányuló fellebbezési kérelmét alaptalannak találta. A másodfokú eljárásra az R. 3. § (5) bekezdése alapján ÁFA hozzászámításával 774.477 forint összegű ügyvédi munkadíjat számított fel.

 

A felperes fellebbezése kisebb részben alapos, az alperes fellebbezése nem alapos.

 

A felperes az elsőfokú ítélet Pp. 381. §-a szerinti hatályon kívül helyezését megalapozó lényeges eljárási szabálysértésként a Pp. 279. § (1) bekezdésének, valamint a Pp. 300. § (1) bekezdésének megsértését jelölte meg. A felperes azzal, hogy az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését a Pp. 381. §-a alapján kérte, azt juttatta kifejezésre, hogy álláspontja szerint az elsőfokú eljárásban történt eljárási szabálysértés (a bizonyítás eredményének téves mérlegelése, a szakértői bizonyítás mellőzése) a másodfokú eljárásban nem küszöbölhető ki, vagyis az elsőfokú döntés érdemi felülbírálatra alkalmatlan. A felperes fellebbezésében körülírt Pp. 279. § (1) bekezdése és 300. § (1) bekezdése azonban nem minősül olyan eljárási szabálynak, amelynek megsértése az elsőfokú bíróság ítéletének a Pp. 381. §-a alapján történő hatályon kívül helyezéséhez vezethet. A jogvita elbírálása szempontjából szükségtelennek értékelt bizonyítás mellőzéséről hozott elsőfokú döntést, a lefolytatott bizonyítás eredményének értékelését a másodfokú bíróság nem a Pp. 369. § (1) bekezdése szerinti eljárásjogi, hanem a Pp. 369. § (3) bekezdés c) pontja szerinti anyagi jogi felülbírálat körében vizsgálta, miután az alperes az ennek megfelelő – az ítélet megváltoztatására irányuló – másodlagos fellebbezési kérelmét előterjesztette.

 

A felperes fellebbezésében a másodfokú bíróság Pp. 369. § (3) bekezdés a) és b) pontja szerinti felülbírálati jogkörét megjelölve a bizonyítékok mérlegelésének okszerűtlennek minősítése és bizonyítás felvétele mellett a tényállás módosítását kérte. Nem volt ugyanakkor egyértelmű előadása arra nézve, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásból mely tények mellőzését kéri, illetve azt mely tényekkel kéri kiegészíteni. A másodfokú tárgyaláson tett nyilatkozata szerint az általa közlekedésre használt roller járműnek minősítése körében kérte a tényállás kiegészítését. Ezt a másodfokú bíróság szükségtelennek találta, mert az elsőfokú bíróság a tényállásban rögzítette, hogy a felperes a kerékpárúton rollerrel haladt, az pedig, hogy ennek során járművezetőnek vagy gyalogosnak minősült-e, a kereset jogalapjaként megjelölt jogszabályok értelmezésével dönthető el. Ennek felülbírálatára a Pp. 369. § (3) bekezdés c) pontja szerinti felülbírálati jogkörében eljárva volt lehetősége a másodfokú bíróságnak.

 

A felperes az elsőfokú eljárásban bizonyította az általa előadott baleseti mechanizmust, azt, hogy a lábbal hajtott rollerével azért esett el, mert az első kerék elakadt az útburkolat repedésében. Ezt támasztotta alá tanú1 tanúvallomása, a rendőr-főkapitányság tájékoztatása, valamint a keresetlevélhez és a viszontválaszhoz a perbeli útszakasz állapotáról csatolt fényképek a 2022 novemberében végzett karbantartási munkák elvégzése előtt és azt követően. Az elsőfokú bíróság is azt állapította meg, hogy a felperest az általa állított módon érte kár, az alperes értelmezésével szemben ezt a baleseti mechanizmust nem találta bizonyítatlannak. Az ítélet szerint az útburkolati hiány pontos szélességének megállapítására tartotta alkalmatlannak a bizonyítás eredményét, mert a rendőrségi tájékoztatás és a baleset egyetlen szemtanújának, tanú1nek a tanúvallomása ebben a körben ellentétes volt, és a kérdés eldöntéséhez a csatolt fényképfelvételek sem nyújtottak további támpontot. Tanú1 tanúvallomása szerint a kérdéses úthiba egy hozzávetőlegesen egy-másfél centiméter szélességű és negyven centiméter hosszúságú, fűvel nem fedett repedés volt, míg a rendőrségi tájékoztató szerint – amelyet a rendőr-főkapitányság kétségtelenül a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény 91/P.§ megfelelő alkalmazásával állított ki, de a tanú vallomása szerint úgy, hogy a helyszínen feljegyzést nem készítettek – a baleset okaként egy három centiméter szélességű, fűvel benőtt, hosszanti repedést jelölt meg. A baleset helyszíne, a balesetet okozó úthiba kiterjedtsége, mélysége ennél pontosabban a másodfokú bíróság szerint sem határozható meg, azzal, hogy a tényállás kiegészítésére vonatkozó fellebbezési kérelem a fentebb írtak szerint erre nem is terjedt ki.

 

A másodfokú bíróság a Pp. 369. § (3) bekezdés c) pontja szerinti felülbírálati jogkörében nagyobb részben egyetértett az elsőfokú bíróság által levont jogi következtetésekkel. A felperes követelésének jogalapjaként és egyben az elsőfokú bíróság által megsértett anyagi jogszabályként a Kkt. 34. § (4) bekezdésén és 35. §-án keresztül elsődlegesen a Ptk. 6:535. §-a szerinti veszélyes üzemi felelősség, másodlagosan a 6:519. §-a szerinti általános kártérítési felelősség szabályait hívta fel.

 

Az alperes perben vizsgált tevékenysége a Kkt. 33. §-a szerinti közútkezelői jogállásából fakadó, jogszabályban meghatározott feladatok ellátása: a perbeli kerékpárút szakszerű felügyelete és ellenőrzése, a forgalom biztonságának fenntartása és az azt veszélyeztető helyzet elhárítása. A közutak kezelésébe nyilvánvalóan beletartoznak olyan fenntartási és javítási munkálatok, amelyek a felhasznált anyagra, az alkalmazott technológiára, a munkaterület jellegére vagy a konkrét tevékenység más jellemzőire figyelemmel veszélyes üzemi tevékenységnek minősülhetnek, a perbeli esetben azonban a kerékpárút adott szakaszán a baleset bekövetkezésének időpontjában az alperes semmilyen tevékenységet nem végzett. Önmagában a közútkezelői minőség, az abból fakadó ellenőrzési, illetve beavatkozási kötelezettség az előfokú bíróság helyes következtetése szerint nem minősíthető fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásának, ezért az alperes kártérítési felelőssége nem ítélhető meg a Ptk. 6:535. §-a alapján. Eltérő következtetés a fellebbezésben felhívott nagyszámú eseti döntés figyelembevételével sem vonható le, mert azok a perbelitől eltérő helyzetben kifejtett, más jellegű tevékenységek értékelésére vonatkoznak.

 

Az alperes általános kártérítési felelősségének megállapíthatóságához a felperesnek a Kkt. 35. §-a folytán alkalmazandó Ptk. 6:519. §-a alapján azt kellett bizonyítania, hogy a rollerével azért esett el, mert az alperes a kezelői kötelezettségének megszegésével elmulasztotta a kerékpárút adott szakaszán a forgalom biztonságát veszélyeztető úthibák – repedések – kijavítását, és a fennálló veszélyhelyzetre sem hívta fel a figyelmet.

 

A felperes azt, hogy a nem vagyoni sérelmét és kárát az alperes közútkezelői kötelezettségének megszegésével okozta, lényegében az általa előadott baleseti mechanizmusra alapította. A fellebbezésben is hangsúlyozott érvelése szerint abból csak arra vonható le következtetés, hogy az útburkolati repedések folytán a kerékpárút forgalmának biztonságát veszélyeztető helyzet alakult ki, amit az alperesnek észlelni kellett volna, és a közlekedők figyelmeztetése mellett a megrongálódott közutat köteles lett volna egy héten belül kijavítani. Állította, hogy az általa használt lábbal hajtott roller olyan járműnek minősül, amellyel a kerékpárutat jogosult volt használni, ezért az alperesnek a rollerezés biztonságát veszélyeztető helyzetet is el kellett volna hárítania.

 

A KRESZ 1. számú függelék II. fejezetének a) pontja szerint jármű a közúti szállító vagy vontató eszköz, ideértve az önjáró vagy vontatott munkagépet is. A mozgáskorlátozottak közlekedésére szolgáló emberi erővel hajtott kerekesszék és a gépi meghajtású kerekesszék – ha sík úton, önerejéből 10 km/h sebességnél gyorsabban haladni nem képes, továbbá a gyermekkocsi és a talicska – azonban nem minősül járműnek. Az ilyen eszközökkel közlekedő személyek gyalogosnak minősülnek.

 

E rendelkezés nem nevesíti sem járműként, sem járműnek nem minősülő közlekedésre szolgáló eszközként a rollert, ezért a KRESZ idézett rendelkezésének értelmezésével, a jogszabályi környezetre és az ítélkezési gyakorlatra is figyelemmel kellett a kérdést eldönteni. A jogalkotó a KRESZ felülvizsgálata körében szabályozni tervezi a rollerek – ezen belül a gépi meghajtású elektromos rollerek – használatát, illetve felmerült azoknak a már szabályozott más járműkategóriába sorolása is, a jogszabály-módosítási javaslat azonban még nem ismert. A másodfokú bíróság ezért azt vette figyelembe, hogy a gépi erővel hajtott rollerrel szemben a lábbal hajtott rollerrel való haladás nem feleltethető meg sem a segédmotoros kerékpár, sem a kerékpár járműkategóriák használatának, közelebb áll a KRESZ által a járműfogalomból kizárt emberi erővel hajtott kerekesszék, illetve a technika fejlődésével megjelent más sporteszközök (például görkorcsolya, gördeszka, futókerékpár, egykerekű, segway) használatához. Szem előtt tartotta azt is, hogy a 313/2018. (XII. 27.) Kormányrendelet 16.§-ában a jogalkotó – bár a Budai Palotanegyedre korlátozott területi hatállyal – járműnek nem minősülő, de a közúti vagy gyalogos forgalomban résztvevő közlekedésre szolgáló eszköznek minősítette az emberi erővel hajtott rollert.

 

A felperesi fellebbezésben felhívott, büntető ügyben született BH2022.319. számon közzétett kúriai döntés az elektromos rollert minősítette gépi meghajtású járműnek, ezért a perbeli roller minősítésére nem irányadó, míg a Kúria Pfv.21.804/2018/7. számú ítéletében úgy foglalt állást, hogy – az adott tényállás mellett – a felperes által használt kormányozható és fékberendezéssel felszerelt roller nem közlekedési eszköz. A KRESZ járműfogalma a mozgáskorlátozottal közlekedésére szolgáló gépi meghajtású kerekesszék esetében tekinti elhatároló ismérvnek a sík úton önerőből elérhető 10 km/h feletti sebességet, amely még analógia alkalmazásával sem adhat kellő alapot a felperes által emberi erővel hajtott roller járműnek minősítésére.

 

A Kkt. 3. § (1) bekezdése szerint a közúti közlekedésben mindenkinek joga van részt venni; a közutat közlekedés céljából gyalogosként vagy – meghatározott feltétel teljesítése esetén – járművezetőként bárki igénybe veheti. Jogszabály azonban gyalogosok és járművek közlekedését egyes közutakon korlátozhatja vagy kizárja. Ilyen tiltó szabály a KRESZ 13. § (1) bekezdésének e) pontja, amely szerint a kerékpárút jelzőtábla kétkerekű kerékpárok közlekedésére kijelölt utat jelez, a kerékpárúton más jármű közlekedése – a lakott területen kívül közlekedő segédmotoros rokkantkocsi, gépi meghajtású kerekesszék és kétkerekű segédmotoros kerékpár kivételével – tilos.

 

Míg tehát a roller járműnek minősítése esetén a felperes nem vehette volna igénybe a kerékpárutat, addig a fenti értelmezésre figyelemmel a járműnek nem tekinthető, lábbal hajtott rollerrel jogszerűen használta a kerékpárutat, ennek során azonban nem járművezetőnek, hanem a KRESZ fikció alkalmazását elrendelő fenti szabálya folytán gyalogosnak minősült.

 

Az alperes a balesettel érintett útszakaszt a közútkezelési színvonal (műveleti gyakoriságok) megállapítása érdekében a GKM rendelet szabályai szerint negyedévente ellenőrizendő, VI. közútkezelési szolgáltatási osztályba tartozó kerékpárútnak sorolta be. A GKM rendelet felperes által felhívott 3.11. a) és b) pontja szerint a kerékpárúton keletkezett olyan hibát, amely a forgalmat veszélyezteti, egy héten belül ki kell javítani, a hibaelhárítás befejezéséig a veszélyes helyek és helyzetek jelölését folyamatosan fenn kell tartani és erről a forgalomban résztvevőket tájékoztatni kell. Az 5.4. pont értelmében éves javítási program szerint szükséges elvégezni a járdák, a gyalogutak, a kerékpárutak fenntartási munkáit. Ennek keretében gondoskodni kell a közműszerelvény rongálódások kijavításáról, a burkolaton keletkezett deformációk megszüntetéséről, a repedések kiöntéséről, a kiemelt szegélyek, valamint a kerékpárutak és járdák süllyesztett szegélyeinek megfelelő állapotáról.

 

Figyelemmel arra, hogy a perbeli útszakasz kerékpárút, amelyet a KRESZ 21. § (1) bekezdése alapján gyalogosok, illetve gyalogosnak minősülő közlekedők is használhattak, a másodfokú bíróság is egyetértett az elsőfokú bíróságnak azzal a következtetésével, hogy alperesnek az úthibák veszélyességét a kerékpáros, illetve gyalogos forgalom szempontjából kellett megítélnie. Az alperes számára a közút biztonságos közlekedésre alkalmas állapotának biztosítása ugyanis nem abszolút és objektív, a közút bármilyen közlekedési célú használatát lehetővé tevő kötelezettség. Bár a kerékpárúton nem tiltott járműnek nem minősülő eszköz – általában valamilyen játék- vagy sportszer – használata, ebből azonban nem következik, hogy a fenntartónak valamennyi ilyen eszköz tulajdonságaira is figyelemmel kellene a kerékpárút biztonságos közlekedésre alkalmasságát megítélnie, illetve biztosítania.

 

A játék- illetve sporteszközök (leggyakrabban görkorcsolya, gördeszka, roller) jellemzője, hogy kerékméretük, irányíthatóságuk, fékezhetőségük és használójuk testhelyzete folytán a közlekedő könnyebben veszti el egyensúlyát, már kisebb útegyenetlenség is eleséshez vezethet. Ezért önmagában abból az igazolt tényből, hogy a felperes rollerével a burkolat repedésében elesett, fellebbezési álláspontjával szemben még nem következik, hogy ugyanez az úthiba a rollertől eltérő jellemzőkkel – elsősorban a lényegesen nagyobb méretű, a kisebb burkolat egyenletlenségeken való áthaladást biztosító kerekekkel – rendelkező kerékpárral történő közlekedés, vagy akár a jelentősen lassabb gyalogos közlekedés biztonságát veszélyeztette.

 

Ez a következtetés a perben feltárt egyéb adatokból és a rendelkezésre álló bizonyítékokból sem vonható le. A felperes által a kerékpárút 2022. október 10-ei, és az azt megelőző, a baleset utáni állapotáról csatolt fényképfelvételek alapján a repedések szélességét, illetve mélységét megállapítani nem lehetett, így csupán a baleset helyszínén a burkolati deformációk, repedések kialakulását igazolták, a veszélyes úthiba bizonyítására nem voltak alkalmasak. A 2022 novemberében elvégzett fenntartási munkák folytán pedig a perben nem is volt objektív lehetőség a releváns burkolatszakasz további vizsgálatára. Itt kellett értékelni azt a körülményt is, hogy a perben rendelkezésre álló adatok szerint a perbeli útszakaszon a kialakult burkolati repedések ellenére kerékpáros-baleset nem történt, és az úton rendszeresen kerékpározó tanú1 is úgy ítélte meg, hogy a kerékpárút biztonságos közlekedésre alkalmas volt.

 

Az alperes a baleset után öt hónappal, 2022 novemberében elvégeztette a perbeli kerékpárút aszfaltjavítási, karbantartási munkáit 760 méter hosszúságban. Ebből azonban nem következik, hogy a balesetet követően ismerte fel a kerékpárút forgalmát veszélyeztető helyzetet, és ezért végezte el utóbb a kijavítást. A novemberi fenntartási munkálatok lényegében azt a közútkezelői helyzetértékelést tükrözik, amely szerint a perbeli, természetes elhasználódással járó deformációk, repedések a kerékpárút biztonságát nem veszélyeztették, ezért azok kijavításáról az útszakaszon folyamatosan kialakuló más burkolathibákkal együtt, az éves javítási program szerint gondoskodott. Mindezt alátámasztja az alperes viszontválaszához A/25. sorszám alatt csatolt, a lakóhelyi környezet 2022. évi állapotának alakulásáról szóló városüzemeltetési beszámoló is.

 

Az ellenőrzési kötelezettség elmulasztásának a perben akkor lenne jelentősége, ha az alperes annak folytán nem ismerte volna fel a sürgős beavatkozást igénylő veszélyes úthibát. Ilyennek minősíthető burkolathiba azonban a felperes balesetének helyszínén nem volt megállapítható, ezért a másodfokú bíróság csupán utal arra, hogy az alperes az útellenőri szolgálat működtetését, a jogszabály szerinti ellenőrzési kötelezettség teljesítését okiratokkal, így a 2021-2022. évre vonatkozó útellenőri jelentéssel igazolta.

 

Az elsőfokú bíróság perköltség viseléséről hozott döntését mindkét fél fellebbezése támadta. A felperes az elsőfokú perköltség összegének mérséklését, az alperes annak az általa felszámított, ügyvédi munkadíjat és költségeket magában foglaló összegre történő felemelését kérte.

 

A Pp. 81. § (1) bekezdése alapján a fél perköltsége megtérítését annak felszámításával kérheti. A felszámított perköltség viseléséről a bíróság a Pp. 82. § (1) és (2) bekezdése értelmében hivatalból, az eljárást befejező határozatában dönt, meghatározza a perköltség összegét és a megtérítésre köteles személyt annak megfizetésére kötelezi. A perköltség részét képező ügyvédi munkadíj összegét a Pp. nem szabályozza, arra az R. rendelkezéseit kell alkalmazni. Ha a fél az ügyvédi munkadíjat az R. 3. §-a szerint számítja fel, a bíróság az ott meghatározott díjak megfizetésére kötelezheti a pervesztes felet, míg az R. 2. § (1) bekezdése szabályozza azt a jelen ügyben is fennálló helyzetet, amikor a fél a jogi képviselőjével megkötött megbízási szerződésben meghatározott munkadíjat és költséget számítja fel. Ez a jogszabályhely a megbízási szerződésben kikötött ügyvédi munkadíj mértékére értelemszerűen nem ad előírást, mert a díj az Ütv. 28. § (1) bekezdése szerint szabad megállapodás tárgya.

 

Ennek megfelelően az ügyvédi munkadíjról többféle módon állapodhatnak meg a felek, kiköthetnek fix összegben vagy a peresített követelés százalékos mértékében meghatározott díjat, de megállapodhatnak – mint a jelen perben is – óradíjon alapuló tételes elszámolásban, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a perképviselettel kapcsolatos előre nehezen kalkulálható tényleges tevékenységnek feleljen meg a díj. Az alperes az ügyvéd óradíját és az ügyvédi tevékenységének időráfordításáról készült kimutatást elfogadta, és az ennek megfelelő ügyvédi munkadíjat számította fel elsőfokú perköltségként.

 

Az ügyvédi munkadíj mértéke tekintetében történő szabad megállapodásnak nincs eljárásjogi korlátja, azonban az R. 2. § (2) bekezdése a pervesztes fél által perköltségként megtérítendő ügyvédi munkadíj meghatározása tekintetében korlátot szab azzal, hogy feljogosítja a bíróságot a kikötött ügyvédi munkadíj kivételes esetben, indokolási kötelezettséggel történő mérséklésére, amennyiben a ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenység és a munkadíj között aránytalanság áll fenn. Ebből a rendelkezésből az a kötelezettség hárul a bíróságra, hogy a pervesztes felet ne kötelezze perköltségként az elvégzett ügyvédi tevékenységhez képest aránytalanul magas ügyvédi munkadíj megfizetésére.

 

A felperes által hivatkozott Pfv.II.20.887/2023/6. számú kúriai ítélet e rendelkezés értelmezése során rögzítette, hogy a ráfordított munkaórák elszámolásán alapuló díj esetén az óradíj mértékére legfeljebb akkor terjedhet ki a mérséklés lehetősége, ha az a piaci viszonyokkal és a józan ésszel nyilvánvalóan ellentétes, kirívóan eltúlzott. A munkaidő-ráfordítás aránytalanságát sem lehet megállapítani önmagában a beadványok terjedelme, vagy a jogi tevékenység nem megfelelőnek minősítése alapján, ahogy a bíróságon töltött vagy a perirat elkészítéséhez a bíróság véleménye szerint szükséges időtartamra figyelemmel sem. A Kúria azt is rögzítette, hogy az aránytalansági vizsgálatnál számtalan, az adott ügyben felmerülő egyéb körülmény is értékelhető (pl. a bírósági eljárás időtartama, az ügyvédnek az ügyfele érdekében végzett, a perrel összefüggő egyéb tevékenysége).

 

Az elsőfokú bíróság az ügyvédi munkadíj összegének meghatározása során nem értelmezte az R. 2. § (2) bekezdését a Kúria fenti döntésétől eltérően, a következetes ítélkezési gyakorlat szerint azt mérlegelte, hogy a felszámított összeg ténylegesen milyen mennyiségű munka esetében fizetendő, a kifejtett munkával arányban állónak tekinthető-e (Kúria Kpkf.III.39.073/2022/2.). A felperest terhelő ügyvédi munkadíj mérséklését megindokolta, részletesen számba vette a kifejtett jogi képviseleti tevékenység munkaigényességét, a tárgyalások számát és a per során keletkezett iratokat. Kétségtelenül rögzítette, hogy a felszámított munkadíj lényegében a pertárgyérték felét teszi, de a perköltséget nem erre figyelemmel mérsékelte, a ténylegesen megítélt díjat nem a pertárgyérték meghatározott százalékában állapította meg. Az óradíjat nem minősítette a piaci viszonyokkal vagy a józan ésszel kirívóan ellentétesnek, a költségeket nem találta indokolatlannak, és a tárgyalásra történő felkészülést sem tartotta szükségtelen vagy ingyenesen végzendő képviseleti munkának. Összességében úgy foglalt állást, hogy a perben elvégzett jelentős alperesi képviseleti munkával az óradíj összegére is figyelemmel a 70 munkaórának megfelelő nettó 3.150.000 forint arányos.

 

Az elsőfokú bíróság következtetésével a másodfokú bíróság is egyetértett, az alperes fellebbezésében felhozott további érvek sem vezethettek a mérséklés mellőzésére. A sérelemdíj és kártérítés megfizetése iránti kereset valóban számos részletkérdés kimunkálását igényelte az alperes részéről, függetlenül attól, hogy a kereset az alperes felelősségének hiányában került elutasításra. A kereset jogi megítélése azonban kivételesen bonyolult nem volt, a per időtartama átlagosnak tekinthető, mindössze két tárgyalás megtartására került sor, a jogi képviselők pedig képzettségük, hivatásbeli gyakorlatuk alapján nyilvánvalóan tisztában voltak a perben alkalmazandó eljárásjogi és anyagi jogi szabályokkal, valamint a kapcsolódó ítélkezési gyakorlattal. A felperes az ellenkérelem ismeretében a perfelvételi eljárásban valóban nem tartotta fent a beavatkozóval szemben a keresetlevelében megfogalmazott vagylagos keresetét, ez azonban az alperes képviseletében külön ügyvédi munkaráfordítást az elsőfokú bíróság helyes következtetésének megfelelően nem indokolt.

 

Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság helyesen mérsékelte a felszámított díjat az alperesi jogi képviselő által a perben ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel arányos összegre, ezért a másodfokú bíróság sem az annak felemelésére, sem a további mérséklésére irányuló fellebbezést nem teljesítette.

 

A beavatkozó által az R. 3. §-a szerint felszámított, jogszabályon alapuló ügyvédi munkadíj mérséklésére a felperesi kereset folytán szükséges és elvégzett jogi szakmai munka mennyiségére figyelemmel nem volt indok, az arányos munkadíj méltányosságból való mérséklésére pedig nincs jogszabályi lehetőség.

 

A felek méltányos érdekei mérlegelésének ezzel szemben helye volt a részletfizetésre vonatkozó felperesi kérelem elbírálása során. A Pp. 344.§ (2) bekezdése szerint ugyanis a bíróság a határozatában tizenöt napnál rövidebb vagy hosszabb teljesítési határidőt is megszabhat, vagy elrendelheti a kötelezettségnek részletekben történő teljesítését is, ha ez a felek méltányos érdekeinek mérlegelése alapján, illetve a kötelezettség természete miatt indokoltnak mutatkozik.

 

A felperes az alperesnek az elsőfokú ítélet rendelkezése szerint tizenöt napon belül 4.085.500 forint perköltséget köteles megfizetni. A megváltozott munkaképességű felperes 2024. január 4. napjától nyugdíj előtti álláskeresési segélyben részesül napi bruttó 3.557,33 forint összegben. Ezt a jövedelmi helyzetet a költségmentesség és költségfeljegyzési jog polgári és közigazgatási bírósági eljárásban történő alkalmazásáról szóló 2017. évi CXXVIII. törvény 5. § (1) bekezdés b) pontjában a jogalkotó is a teljes személyes költségmentesség automatikus biztosításával olyannak értékeli, amely nem nyújt lehetőséget a fél számára a jogvitában felmerülő költségek megfizetésére. A teljesítési határidő szempontjából a másodfokú bíróság is olyan félnek tekintette a felperest, akinek méltányos érdekei indokolják, hogy az őt terhelő jelentős összegű elsőfokú perköltséget a bírósági végrehajtás elkerülése érdekében részletekben fizethesse meg az alperesnek. A perben a felek helyzete, a követelés jogcíme és rendeltetése körében nem merült fel olyan körülmény, amely a részletfizetés engedélyezését kizárná. Mindezek mellett a másodfokú bíróságnak a részletfizetés engedélyezéséről a mindkét fél oldalán felmerülő szempontok együttes mérlegelésével kellett döntenie. A felperes által kért húsz havi részlet engedélyezése esetén az alperes a perben felmerült költségei megtérítéséhez indokolatlanul hosszú idő múlva juthatna hozzá, ezért a másodfokú bíróság – figyelemmel a felperest a beavatkozó javára terhelő elsőfokú, valamint az alperes és a beavatkozó irányában fennálló másodfokú perköltség viselési kötelezettségekre is – tíz havi részletfizetést engedélyezett olyan módon, hogy az első részlet 2024. október 1. napján esedékes 485.500 forint összegben, a további kilenc részlet pedig minden soron következő hónap első napján, havonta 400.0000 forint összegben. A másodfokú bíróság a Pp. 344. § (4) bekezdése alapján rendelkezett arról, hogy bármely részlet megfizetésének elmulasztása esetén az egész hátralékos tartozás esedékessé válik.

 

A másodfokú bíróság a fenti indokokra figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta, a felperesnek tíz havi részletfizetést engedélyezett az alperes részére megítélt elsőfokú perköltség megfizetésére, míg egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

 

A fellebbezési eljárásban a felperes pernyertes lett az alperes 12.121.315 forint pertárgyértékű fellebbezése, az alperes és a beavatkozó pedig a felperes 33.988.280 forint értékű fellebbezése tekintetében.

 

A felperest a Pp. 83. § (2) bekezdése alapján megilleti a felszámított 273.000 forint másodfokú perköltség 26%-a, 70.980 forint. Az alperes által felszámított 3.641.650 forint ügyvédi díjat (a fellebbezésre 18 munkaórával számolva 1.028.700 forint, a fellebbezési ellenkérelem elkészítésére 28 munkaórával számolva 1.600.200 forint, illetve 12 munkaórával számolva 685.800 forint, a másodfokú tárgyalásra történő felkészülésre 3 munkaórával számolva 171.450 forint, tárgyalási jelenlét címén 2 munkaórával számolva 114.300 forint, utazási költség 41.200 forint) a másodfokú bíróság – a fentebb az elsőfokú eljárásra felszámított munkadíjra vonatkozó indokok alapján – aránytalannak találta a fellebbezési eljárásban ténylegesen elvégzett ügyvédi tevékenységgel. A másodfokú bíróság alapvetően azt vette figyelembe, hogy a fellebbezési eljárásban a jogvita a perköltség viselése mellett jogkérdésre, az alperes közútkezelői felelősségének kérdéskörére redukálódott, nem volt szükség a kártérítési követelés egyes kárelemeinek alaptalan vagy eltúlzott voltára vonatkozó jogi érvek és más részletkérdések kimunkálására. A másodfokú bíróság ezért az alperes ügyvédi munkadíját 30 munkaórának megfelelő 1.714.500 forintban határozta meg, amelyhez hozzá kell számítani a 41.200 forint készkiadást, így az alperest pernyertessége arányában az 1.755.700 forint másodfokú perköltség 74%-a, 1.299.218 forint illeti.

 

A beavatkozó a felperes fellebbezése kapcsán teljes egészében pernyertes, az R. 3. § (5) bekezdése alapján számított 609.824 forint + ÁFA, összesen 774.477 forint ügyvédi munkadíjat azonban a másodfokú bíróság az R. 3. § (6) bekezdése alapján – figyelemmel arra, hogy a beavatkozó jogi képviselője egy beadványt terjesztett elő, amelyben az alperes által előadottakhoz csatlakozott, a fellebbezési tárgyaláson nem vett részt – 350.000 forint + ÁFA, összesen 444.500 forintra mérsékelte, megfizetésére a felperes a Pp. 90.§ (1) bekezdése alapján köteles.

 

Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek az egymástól követelhető másodfokú perköltségek különbözeteként 1.228.238 forintot, valamint a beavatkozónak 444.500 forint fellebbezési eljárásban felmerült perköltséget.

 

Pécsi Ítélőtábla Pf.20021/2024/9. sz. határozata

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd

 

Tárgyszavak: biztosítási szolgáltatáscsökkentés, biztosítási szolgáltatás (részbeni) visszakövetelése, biztosítási szerződés megszűnése, tagsági jogviszony megszűnése, pótbefizetési kötelezettség, felügyeleti biztos, szükséghelyzet

 

A Bit. a biztosítási jogviszony és a tagsági jogviszony közül a kölcsönös biztosító egyesület esetében a biztosítási szerződésen alapuló biztosítási jogviszonyt tekinti elsődlegesnek.

Ha a szolgáltatáscsökkentést nem az igazgatóság, hanem a felügyeleti biztos rendelte el, a Bit. 24. § (1) és (4) bekezdése alapján nincs olyan határozat, mely szolgáltatáscsökkentést vagy pótbefizetési kötelezettséget írna elő jelenlegi vagy korábbi tagjaira.

A kölcsönös biztosító egyesület pénzügyi stabilitásának biztosításában a tagdíj lényeges szerepet tölt be, mivel a tagdíj elvileg az egyesület részére a káralakulástól függetlenül biztosíthat pénzügyi forrásokat. A pénzügyi stabilitás biztosítását szolgálja a pótlólagos befizetési kötelezettség, illetőleg a szolgáltatáscsökkenés előírásának módjáról, feltételeiről rendelkező alapszabályi döntés. A tagok vagyoni jogait közvetlenül érintő intézkedéseket, így a tagdíjakat, a pótlólagos befizetések és a szolgáltatások csökkentésének lehetőségét, valamint esetköreit az alapszabályban kell meghatározni.

 

Bit. 17. § (1)-(3) bek., 18. §, 19. § (1)-(3) bek., 20. §, 21. § (1) bek. f) pontja, 24. § (1), (4), (5) bek., 295. § (1) bek., Ectv.17. § (2) bek., Ptk. 3:65. § (4) bek., Ptk. 3:66. § (1) bek.

 

A tényállás

 

A felperes olyan kölcsönösségi alapon működő egyesület, amely kizárólag tagjával kötött – ide nem értve a passzív viszontbiztosításra irányuló szerződést – biztosítási szerződés alapján, biztosítási díj ellenében, a biztosítási feltételekben meghatározott biztosítási események bekövetkezése esetében, biztosítástechnikai elvek alapján, előre meghatározott szolgáltatást nyújt. Az egyesület önkéntesen létrehozott, nyereségérdekeltség nélküli szervezet.

 

A felperes Alapszabályának III/1. pontja szerint az egyesület tagja lehet minden olyan természetes és jogi személy, amely az alapszabályt és az egyesület más belső szabályzatait magára nézve kötelezőnek ismeri el és vállalja a tagdíj, valamint a vagyoni hozzájárulás megfizetését és – biztosított tag – a biztosítási díj megfizetését. A belépés feltétele a biztosítási szerződés létrejötte. A biztosítási szerződés megszűnésével a tagsági jogviszony nem szűnik meg, feltéve, ha a tag eleget tesz a tagdíjfizetési kötelezettségének. Az 5. pont szerint a tagsági viszony megszűnik kilépéssel, kizárással, a tag halálával, jogi személy megszűnésével, az egyesület megszűnésével, illetve amennyiben a tag a tagdíjat a felszólítás ellenére sem fizeti meg, az esedékesség napjára visszamenőleges hatállyal. A 7. pont értelmében amennyiben egy tag határidőben nem fizeti meg a mindenkori alapszabályban előírt tagdíjat, úgy a tagot az egyesület írásban felszólítja a tagdíj pótlására a felszólító levél kézhezvételétől számított 30 napos fizetési határidővel. A levélben felhívja a tagot a tagdíj fent írt határidőben történő befizetésére és tájékoztatja, hogy a határidő elmulasztása esetén a tagsági jogviszonya az esedékesség napjára visszamenő hatállyal megszűnik. A IV.1.b. pontja szerint az igazgatóság dönt a pótlólagos befizetés vagy szolgáltatáscsökkentés elrendeléséről és mértékéről.

Az alperes a felpereshez 2022. április 26-án benyújtott ajánlatában úgy nyilatkozott, a felperes tagjai közé belép és elfogadja a felperes alapszabályát. A felek között a tagi és biztosítási jogviszony 2022. április 26-án jött létre, határozott időtartamra. A kockázatviselés vége 2022. december 31.

 

A felperes az alperest ért károk után (kár ideje: 2022. 07. 21., bejelentés: 2022. 07. 21., szemle időpontja: 2022. 08.02.) 5 299 668 forint fizetendő biztosítási összeget állapított meg, melyet 2022. szeptember 27-én megfizetett az alperes részére.

 

A felperes felügyeletét az MNB látja el. Az MNB 2023. március 2-án kelt határozatával a felperes részére felügyeleti biztost rendelt ki és kötelezte a felperest, készítsen és nyújtson be az MNB-hez jóváhagyásra olyan pénzügyi tervet, mely alkalmas arra, hogy megvalósulása esetén a felperes a határozat kézhezvételétől számított 3 hónapon belül rendelkezzen a jogszabály által előírt mértékű biztonsági tőkével.

 

A felügyeleti biztos által készített kiegészített pénzügyi tervet az MNB 2023. június 2-án kelt határozatával jóváhagyta és kötelezte a felperest, hogy haladéktalanul, de legkésőbb 2023. június 15-ig dokumentumokkal alátámasztva értesítse az MNB-t amennyiben a tőkehelyzete helyreállt. A határozat rögzítette, hogy a bejelentett, de eddig még teljeskörűen ki nem fizetett károsultak esetén 30,7748%-os szolgáltatáscsökkentés szükséges. A határozat utalt arra is, hogy a felperes által tervezett szolgáltatáscsökkenést, annak pénzügyi hatását, továbbá a felperes 2023. május 26-ára vonatkozó, a szolgáltatáscsökkentés figyelembevételével számított tőkemérlegét az MNB elfogadhatónak tartja. A kiegészített pénzügyi tervben bemutatott intézkedés alkalmas arra, hogy a felperes helyreállítsa a tőkehelyzetét és rendelkezzen a jogszabály által előírt mértékű biztonsági tőkével.

 

A felügyeleti biztos a pénzügyi terv MNB általi elfogadását követően, 2023. június 5-én kelt határozatával a 2022 évben bekövetkezett és az egyesület által elismert valamennyi kárigényre nézve egységesen szolgáltatáscsökkentést rendelt el. A határozat szerint a csökkentett szolgáltatások mértéke a kárrendezési eljárás során megállapított és az ügyfelek részére közölt kárösszeg 69,23%-a azzal, hogy a szolgáltatáscsökkentés mértéke a viszontbiztosítóval ténylegesen létrejött megállapodásban foglaltak függvényében változhat. Tartalmazta azt is, a szolgáltáltatáscsökkentés gyakorlatban történő végrehajtására kizárólag a viszontbiztosítóval létrejött megállapodás létrejöttét követően kerülhet sor.

A felperes honlapján 2023. június 23-án Hirdetményt tett közzé, melyben tájékoztatta az ügyfeleket, az egyesülethez beérkezett és elismertként visszaigazolt kárbejelentések tejes körű rendezése lehetetlenné vált, a felügyeleti biztos az MNB által is jóváhagyott pénzügyi terv részeként – törvényben és az egyesület alapszabályában is rögzített – szolgáltatáscsökkentés eszközének alkalmazásáról döntött. Tájékoztatta ügyfeleit, az egyesülettel kötött biztosítási szerződések esetében a csökkentett szolgáltatási szint a befogadott és elismert igények 69,23%-ában kerülhetett megállapításra. „Az eddigiekben nem, vagy csak részben történő kifizetések esetében jelenleg az egyesület által elfogadott és visszaigazolt kárigények átlagosan 30,38%-ának megfizetésére, vagy ezen mértékre történő kiegészítésére van lehetőség.″

 

A kereseti kérelem, az alperes ellenkérelme

 

A felperes – a fizetési meghagyásból perré alakult eljárásban – keresetében kérte az alperest 1 630 708 forint tőke és járulékai megfizetésére. Keresete jogalapjaként a Ptk. 3:66. § (1) bekezdését, a Bit. 21. § (1) bekezdés f) pontját, 24. § (1) és (5) bekezdését jelölte meg. Kifejtette, a szolgáltatáscsökkentés elrendelésekor a felperes igazgatóságának jogkörét a felügyeleti biztos gyakorolta, aki jogosult volt dönteni a szolgáltatáscsökkentésről és meghatározni annak mértékét. Erre azért került sor, mert a felperes forrásai nem voltak elégségesek a tárgyévi kötelezettségek teljesítésére. Az alperes elfogadta a felperes alapszabályának rendelkezéseit, így a szolgáltatáscsökkentés hatálya rá is kiterjed. A felperes az alperest ért károk után összesen 5 299 668 forintot állapított meg, azt az alperesnek megfizette. A szolgáltatáscsökkentés következtében azonban kötelezettsége 3 668 960 forintra csökkent, így az alperesnek az alapszabályban vállalt tagi kötelezettségként 1 630 708 forintot kell visszafizetnie. Hangsúlyozta, a felügyeleti biztos határozatának első mondata alapján a 2022 évben bekövetkezett kárigények vonatkozásában is egységesen rendelte el a szolgáltatáscsökkentést.

 

Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Állította, az alperes és a felperes között a 2022. április 26-án létrejött biztosítási jogviszony 2022. december 31-ig állt fenn. Az alperes ezt követően nem kívánt a továbbiakban az egyesület tagja maradni, így egyesületi tagdíjat sem fizetett 2022. december 31. után. Következésképpen az Alapszabály III.1. pontjának rendelkezése értelmében a biztosítási szerződés megszűnésével tagsági viszonya is 2022. december 31-én megszűnt. Tekintettel arra, hogy az alperes nem volt a felperes tagja, így az egyesületi taggal szemben érvényesíthető követelés fogalmilag vele szemben kizárt.

 

Álláspontja szerint jelenleg nincs olyan hatályos jogszabály, mely a korábbi egyesületi taggal szemben visszamenőleges hatályú, múltbeli igényérvényesítést tenne lehetővé, teljesedésbe ment biztosítási szerződés alapján annak részbeni visszakövetelése céljából. Állította, a Bit. által definiált szolgáltatáscsökkentés kizárólag a tárgyévre vonatkozik, azaz 2023-ra. A szolgáltatáscsökkentés kizárólag ex nunc hatállyal értelmezhető, hiszen csökkenteni csak folyamatban lévő szolgáltatást lehet, a megtörtént és teljesített szolgáltatás módosítása fogalmilag nem csökkentés, hanem egy lezárt teljesítés utólagos feltörése, aminek lehetőségéről hatályos jogszabály nem rendelkezik. Véleménye szerint a felperes jogsértő módon értelmezte a felügyeleti biztos határozatát.

 

Az Alapszabály III.1. pontjára hivatkozva előadta, a veszteségrendezés módja pótbefizetés. Emiatt az ügyben a felperes követelésére a pótbefizetésre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni, azaz a veszteségrendezést a felperesnek kizárólag pótbefizetés útján van lehetősége megoldani. Pótbefizetés viszont kizárólag a tagok összességére írható ki, még pedig oly módon, hogy minden tagjára nézve az azonos összegű legyen. Tekintettel arra, hogy a felperes és az alperes ügyében már egy megszűnt és lezárt biztosítási jogviszonyról van szó, a felperesnek az alperessel szemben további igénye nem lehet.

 

Az elsőfokú ítélet

 

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.

 

Határozatának indokolásában a Bit. 17. § (1), (2), (3) bekezdéseire, 18. §-ára, 19. § (1), (2), (3) bekezdéseire, valamint 20. §-ára hivatkozott. Kifejtette, a kölcsönös biztosító egyesületbe történő belépés feltétele a biztosítási szerződés létrejötte, amellyel a jogalkotó kizárja a kölcsönös biztosító egyesület, illetve annak szervei működésében olyan tagok részvételét, akik a kölcsönösségen alapuló biztosítási védelem megszerzésében nem érdekeltek.

 

A Bit. indokolására utalva rámutatott, a biztosítási szerződéses jogviszony megszűnése az előírt feltételek teljesítése mellett nem eredményezi a tagsági jogviszony megszűnését. A jogszabály lehetővé teszi, hogy olyan személy is részt vehessen a kölcsönös biztosító egyesület működésében, akinek korábban a tagsági jogviszony létrejöttét megalapozó biztosítási szerződése megszűnt, amennyiben az egyesület irányába fennálló tagdíjfizetési kötelezettségét teljesíti, vagy ennek hiányában a tagsági jogviszonyából eredő, alapszabályban meghatározott egyéb kötelezettségeit teljesíti és utóbb a szerződéses kapcsolatot helyreállítja. Hangsúlyozta, a jogalkotó ezzel a szabállyal próbálja elismerni az egyesület működésében hosszabb ideje részt vevő és a jövőben is részt venni szándékozó, időlegesen biztosítási jogviszonnyal nem rendelkező személyek jogosultságait a belépő tagokkal szemben.

 

Kiemelte, a Bit. 17. § (3) bekezdése lehetővé teszi a legfőbb szerv számára, hogy a tagsági jogviszony megszűnését az alapszabályban a tagsági jogviszonyt megalapozó biztosítási szerződéses jogviszony megszűnéséhez kösse. A rendelkezéssel – mint lex specialis – a tagsági jogviszony megszűnésének a Ptk. rendelkezéseitől eltérő lehetősége került törvényi megerősítésre kölcsönös biztosító egyesületek esetében. A kölcsönös biztosító egyesület vonatkozásában a biztosítási szerződésen – és nem a tagsági jogviszonyon – alapuló biztosítási jogviszonyt tekinti elsődlegesnek a jogszabály.

 

Tényként állapította meg, hogy az alperes 2022. április 26-án kötött határozott időtartamú biztosítási szerződése 2022. december 31-ig állt fenn. A határozott idő leteltét követően az alperes további biztosítási jogviszony létesítését nem tartotta indokoltnak, tagdíjfizetési kötelezettségének 2023-ra vonatkozóan nem tett eleget, erre a felperes nem is szólította fel, nyilvánvalóan a határozott időtartam leteltére tekintettel a jogviszony fenntartása az alperes jogát, érdekét képezte volna.

 

Rámutatott, a felügyeleti biztos határozata a 2022 évben bekövetkezett kárigényre rendelte el a szolgáltatáscsökkentést. Az alperes biztosítási szerződése 2022. december 31-én megszűnt, így biztosítási szerződés – mint jogalap – hiánya a felperesi igényérvényesítést nem alapozza meg.

 

Megállapította azt is, a felperes alapszabálya rögzíti a tagdíjfizetés határidejét, mely június 30. és azt is, ha a tag ezen időpontig a tagdíjat nem fizeti meg, az egyesület felszólítását követően a tagsági jogviszonya az esedékesség napjára visszamenő hatállyal megszűnik. A rendelkezésre álló adatok alapján következtetése szerint az alperesnek nem volt szándéka további szerződéses kapcsolatot tartani a felperessel, de a felperes sem szólította fel tagdíjfizetési kötelezettségére. Így a felek között sem szerződéses, sem tagsági alapú jogviszony nem állt fenn.

 

Mivel a biztosítási szerződés, valamint a tagsági jogviszony megszűnése vonatkozásában mérlegelte a felek közötti jogvitát, az ellenkérelemben előadott további érveket nem vizsgálta.

 

A fellebbezés és fellebbezési ellenkérelem

 

Az ítélet ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést annak megváltoztatása és a kereset szerint az alperes marasztalása érdekében. Állította, keresetét nem a biztosítási jogviszonyra alapította. Az alperes – nem vitatottan – 2022-ben tagja volt az egyesületnek, erre az évre vonatkozóan rendelt el a felügyeleti biztos szolgáltatáscsökkentést. Emiatt nincs jelentősége annak, hogy az alperes tagsági viszonya megszűnt-e, vagy sem. Véleménye szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg, hogy az alperes tagsági jogviszonya megszűnt, emiatt tévesen vonta le azt a következtetést, hogy a követelés vele szemben nem érvényesíthető.

 

Rámutatott, a felügyeleti biztos a határozatát 2023. június 5-én hozta meg. Ezen időpontban – az elsőfokú bíróság álláspontját követve – az alperes még tagnak minősült. A felperes nem küldött felszólító levelet az alperesnek, így az Alapszabály III/7. pontja szerint tagsági viszonya nem szűnhetett meg, mert garanciális okokból a szankciót, vagyis a tagsági viszony megszűnését az alapszabály feltételhez, így a felszólításhoz és póthatáridő tűzéséhez köti. Véleménye szerint az elsőfokú bíróság az ítélet alapjául szolgáló jogszabályokat helytelenül értelmezte, így téves a Bit. 17. § (3) bekezdésére való hivatkozása. Ugyanakkor ez is a keresetet támasztja alá, hiszen az alapszabállyal egyezően a biztosítási szerződés megszűnése esetén a tagsági viszony nem szűnik meg.

 

Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult. Érvelése szerint a fellebbezés nem támadta az elsőfokú bíróság által nem vizsgált kérdéseket. Az elsőfokú bíróság a tagsági viszony megszűnése miatt utasította el a keresetet, ahhoz azonban, hogy a másodfokú bíróság ezt vizsgálja, a felperesnek határozott fellebbezési kérelmet kellett volna előterjesztenie.

 

Érdemét tekintve változatlan álláspontja szerint jelenleg nincs olyan hatályos jogszabály, amely a korábbi egyesületi taggal szemben visszamenőleges hatályú, múltbeli igényérvényesítést tenne lehetővé. Kiemelte, a Bit. által definiált szolgáltatáscsökkentés kizárólag a tárgyévre vonatkozik, a 21. § (1) bekezdés f) pontja szerint az egyesület tárgyévi kötelezettségeire értelmezhető, azaz jelen ügyben az 2023 évre vonatkozhat.

 

Hangsúlyozta, a biztosítási szerződés megszűnésével szűnik meg a tagsági jogviszony, kivéve, ha a tag tagdíjat fizet. Az alperes biztosítási szerződésének 2022. december 31-ével való megszűnését követően egyesületi tagdíjat nem fizetett, emiatt tagsági jogviszonya 2022. december 31-én megszűnt. Véleménye szerint a felperes követelése nem szolgáltatáscsökkentés, hanem valójában szolgáltatás visszakövetelése lenne. Állította, a felperesnél a veszteségrendezés eszköze kizárólag a pótbefizetés lehet.

 

Az ítélőtábla döntésének indokai

 

Az ítélőtáblának abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felügyeleti biztos által elrendelt szolgáltatáscsökkentés alkalmazható-e az alperesre akár a biztosítási, akár tagsági jogviszonyával összefüggésben.

 

A Bit. 17. §-a szerint a kölcsönös biztosító egyesület olyan kölcsönösségi alapon működő egyesület, amely kizárólag tagjával kötött biztosítási szerződés alapján, biztosítási díj ellenében, a biztosítási feltételekben meghatározott biztosítási események bekövetkezése esetén, biztosítástechnikai elvek alapján, előre meghatározott szolgáltatást nyújt. A kölcsönös biztosító egyesületbe történő belépés feltétele a biztosítási szerződés létrejötte. A biztosítási szerződés megszűnésével – ha az egyesület alapszabálya másként nem rendelkezik – a tagsági jogviszony nem szűnik meg, feltéve, ha a tag eleget tesz a tagdíjfizetési kötelezettségének vagy a tagdíjfizetésre nem kötelezett tag eleget tesz a tagsági jogviszonyából eredő egyéb kötelezettségének és egy éven belül új biztosítást köt [17. § (1)-(3) bekezdések]. Működésére ugyanakkor irányadó a Ptk. és az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról szóló 2011. évi CLXXV. törvény (Ectv.).

 

A kölcsönös biztosító egyesületbe történő belépés feltétele a biztosítási szerződés létrejötte. Az egyesületi tagsági jogviszony a taggá válni kívánó személy belépési szándékát kifejező, jellemzően a biztosítási szerződés megkötésére irányuló ajánlattal egyidejűleg tett nyilatkozata alapján, annak az egyesület valamely szerve általi elfogadásával vagy akár az alapszabály erejénél fogva jön létre, míg a tagsági jogviszonyt megalapozó biztosítási jogviszony a rá irányadó jogszabályi rendelkezések alapján akár az ajánlattétel időpontjában azonnal vagy azt követően, esetleg visszamenőleges hatállyal.

 

Azzal, hogy a biztosítási szerződéses jogviszony megszűnése az előírt feltételek teljesítése mellett nem eredményezi a tagsági jogviszony megszűnését, a Bit. lehetővé teszi, hogy olyan személy is részt vehessen a kölcsönös biztosító egyesület működésében, akinek a korábban a tagsági jogviszony létrejöttét megalapozó biztosítási szerződése megszűnt, amennyiben az egyesület irányában fennálló tagdíjfizetési kötelezettségét teljesíti, vagy ennek hiányában a tagsági jogviszonyából eredő, alapszabályban meghatározott egyéb kötelezettségeit teljesíti, és utóbb a szerződéses kapcsolatot helyreállítja.

 

A Bit. 17. § (3) bekezdése ugyanakkor lehetővé teszi a legfőbb szerv számára, hogy a tagsági jogviszony megszűnését az alapszabályban a tagsági jogviszonyt megalapozó biztosítási szerződéses jogviszony megszűnéséhez kösse. A Bit. ezen rendelkezései nyilvánvalóvá teszik azt is, hogy kölcsönös biztosító egyesület esetében a biztosítási szerződésen – és nem a tagsági jogviszonyon – alapuló biztosítási jogviszonyt tekinti elsődlegesnek. A jogszabály meghatározásából egyértelműen kitűnik, a kölcsönös biztosító egyesület a kölcsönösségen, tehát a tagok biztosítási védelmének kölcsönös finanszírozásán túlmenően, biztosítási szerződés alapján, szigorúan a biztosítási alapelveknek megfelelően nyújtja szolgáltatását. Veszélyközösséget hoz létre, amelynek díját meghatározza, a vállalt kötelezettségeihez illeszkedő tartalékokat és a működést biztosító tőkét képez és az átvállalt kockázatok alapján teljesíti a szolgáltatásokat.

 

A kölcsönös biztosító egyesületek elsődleges céljuk szerint ugyan a tagjaik biztosítási szükségleteinek a kölcsönösség alapelvén való biztosítására jönnek létre, ezt a célt azonban főként gazdasági-vállalkozási tevékenységük által érik el. Üzleti eredmény elérésére törekszenek, amely eredményből előállott nyereség azonban a kölcsönösség elve alapján a tagok összességét illeti meg, és a gazdasági társaságok működési sajátosságaitól eltérően, az nem vonható ki az egyesület működéséből.

 

A kölcsönös biztosító egyesület pénzügyi stabilitásának biztosításában a tagdíj lényeges szerepet tölt be, mivel a tagdíj elvileg az egyesület részére a káralakulástól függetlenül biztosíthat pénzügyi forrásokat. A pénzügyi stabilitás biztosítását szolgálja a pótlólagos befizetési kötelezettség, illetőleg a szolgáltatáscsökkenés előírásának módjáról, feltételeiről rendelkező alapszabályi döntés. A tagok vagyoni jogait közvetlenül érintő intézkedéseket, így a tagdíjakat, a pótlólagos befizetések és a szolgáltatások csökkentésének lehetőségét, valamint esetköreit az alapszabályban kell meghatározni.

 

A Bit. 24. §-ában szabályozott intézkedések – így az igazgatóság döntése pótbefizetés elrendeléséről, illetve szolgáltatáscsökkentésről, valamint a Felügyelet meghatározott esetekben való eljárása – a már nehéz pénzügyi helyzetbe került kölcsönös biztosító egyesület fizetőképességének helyreállítását szolgálják. Elrendelésükre abban az esetben van lehetőség, ha más források már nem elégségesek a kölcsönös biztosító egyesület tárgyévi kötelezettségeinek teljesítésére.

 

Az Ectv. 17. § (2) bekezdése szerint a civil szervezet tartozásaiért saját vagyonával felel. A civil szervezet alapítója, tagja – vagyoni hozzájárulásának megfizetésén túl – a szervezet tartozásaiért saját vagyonával nem felel. Ezzel összhangban rendelkezik a Ptk. 3:65. § (4) bekezdése, az egyesület tagja nem köteles vagyoni hozzájárulást teljesíteni. A tag az egyesület tartozásaiért saját vagyonával nem felel.

 

A Ptk. és az Ectv. fenti rendelkezéseiben kifejeződő alapelvektől eltérő elvet fogalmaz meg a Bit., részben áttöri a fenti szabályt, amikor a pótbefizetési kötelezettség előírásának lehetőségét kiterjeszti olyan személyekre is, akik a pótbefizetési kötelezettség előírásakor már nem tagjai a kölcsönös biztosító egyesületnek [24. § (4) bekezdés]. Ebben az a jogalkotói felismerés kerül kifejezésre, hogy a tagok vagyoni beavatkozását igénylő pénzügyi helyzet kialakulása jellemzően hosszabb időt vesz igénybe, amelynek rendezésébe indokolt az intézkedést megelőzően már nem, de a pénzügyi nehézségek kialakulása idején tagsági jogviszonnyal bíró személyek bevonása is. A rendelkezés garanciális célja annak biztosítása, hogy a nehéz helyzetbe került egyesület pénzügyi helyzetének rendezését ne veszélyeztethesse tagsági jogviszonya esetleges tömeges megszüntetésével a tagság.

 

A Bit. 24. § (1) bekezdése az egyesület igazgatóságának hatáskörébe utalja a szolgáltatáscsökkentést és a pótlólagos befizetési kötelezettség előírását. Ha a kölcsönös biztosító egyesület pénzügyi egyensúlyvesztése olyan mértékű, amely a Bit. alapján szükséghelyzetnek minősül, az igazgatóság pótbefizetési kötelezettség előírásáról szóló döntésének a Felügyelet általi felhívás ellenére történő elmaradása esetén a törvény a jogsértő helyzet megszűnése, valamint a biztosítottak érdekében a Felügyelet részére a 291. §-ban felsorolt intézkedések mellett jogot ad a pótlólagos befizetési kötelezettség megállapítására

 

A Bit. 295. § (1) bekezdése szerint a Felügyelet a 320. § szerinti biztosítási szükséghelyzetben felügyeleti biztost rendelhet ki. A 297. § (1) bekezdés értelmében a kirendelés tartama alatt a felügyeleti biztos gyakorolja az igazgatóság tagjának törvényben és alapszabályban megállapított jogait és kötelezettségeit, vagyis, csak teljes jogkörrel rendelhető ki.

 

A felperes esetében az MNB folyamatos felügyelés során szükséghelyzetet eredményező állapotot tárt fel. A biztosítottak érdekeinek védelmében az MNB határozatában az igazgatóság tagjai jogait és kötelezettségeit gyakorló – teljes jogkörű – felügyeleti biztost rendelt ki.

 

A felügyeleti biztos az egyesület 2023. május 8-án tartott küldöttgyűlésén tájékoztatta a tagokat, hogy az egyesület tőkehelyzetének helyreállítása érdekében az egyesület tulajdonában álló eszközök értékesítése, ezen kívül a viszontbiztosítóval folyamatban lévő tárgyalások eredményének függvényében a Bit. 21. § (1) bekezdés f) pontja szerinti szolgáltatáscsökkentés, illetőleg annak eredménytelensége esetén pótlólagos befizetés előírása válhat szükségessé. Arról is információt nyújtott, hogy a szolgáltatáscsökkentés, illetőleg a pótlólagos befizetés előírása a Bit. 24. § (1) bekezdése és az Alapszabály IV.1.b. pontjában foglaltaknak megfelelően igazgatósági hatáskörbe tartozó döntés.

 

Ezt követően az MNB 2023. június 2-án kelt határozatával jóváhagyta és kötelezte a felperest, hogy haladéktalanul, de legkésőbb 2023. június 15-ig dokumentumokkal alátámasztva értesítse a Felügyeletet amennyiben a tőkehelyzete helyreállt. A határozat rögzítette, hogy a bejelentett, de eddig még teljeskörűen ki nem fizetett károsultak esetén 30,7748%-os szolgáltatáscsökkentés szükséges, mely a Bit. 219. § (1) bekezdés m) pont mb) alpontján alapult.

 

A felperes igazgatósága nem hozott határozatot szolgáltatáscsökkentésről és pótlólagos befizetési kötelezettség előírásáról. A felügyeleti biztos a Bit. 297. § (1) és (2) bekezdéseiben foglaltaknak megfelelően – gyakorolva az egyesület igazgatóságának jogait, illetve kötelezettségeit – hozta meg határozatát, mely egyértelműen a 2022. évben bekövetkezett és az egyesület által elismert valamennyi kárigényre nézve rendelte el egységesen a szolgáltatáscsökkentést, egyúttal meghatározva annak mértékét.

 

A fenti jogelvek egybevetéséből azt a jelen ügy lényeges aspektusára vetítve leszögezhető, hogy a Bit. a biztosítási jogviszony és a tagsági jogviszony közül a kölcsönös biztosító egyesület esetében a biztosítási szerződésen alapuló biztosítási jogviszonyt tekinti elsődlegesnek. A peres felek kontextusában lényeges kiemelni, hogy a szolgáltatáscsökkentést nem az egyesület igazgatósága határozta meg, hanem az egyesület szükséghelyzetét eredményező állapota indokolta. Az MNB határozatának indokolása egyértelműen kiemelte, a szolgáltatáscsökkentés tervezett megvalósítását annak számadatai alapján a bejelentett, de eddig még teljeskörűen ki nem fizetett károsultak kapcsán írta elő (határozat 4. oldal (v) pont 5. bekezdés).

 

Abból a tényből, hogy a szolgáltatáscsökkentést nem az igazgatóság, hanem a felügyeleti biztos rendelte el, az következik, hogy a Bit. 24. § (1) és (4) bekezdése alapján nincs olyan határozat, mely szolgáltatáscsökkentést vagy pótbefizetési kötelezettséget írna elő jelenlegi vagy korábbi tagjaira. Ennek hiányában pedig nincs jelentősége annak, hogy az alperes tagja-e, vagy a felügyeleti biztosi határozat idején tagja volt-e a felperesnek. Osztotta az ítélőtábla az alperes azon álláspontját, hogy kötelezni őt csak az igazgatóság által meghozott pótlólagos befizetési kötelezettséget elrendelő határozattal lehetett volna, ilyen azonban nem született.

 

A felügyeleti biztosi határozat szerint a csökkentett szolgáltatások mértéke a kárrendezési eljárás során megállapított és az ügyfelek részére közölt kárösszeg meghatározott százaléka. Kiemeli az ítélőtábla, a felperes által az ügyfelek részére a felügyeleti biztos határozatáról tájékoztató közzétett hirdetmény szövege szerint az egyesülettel kötött biztosítási szerződések esetében a csökkentett szolgáltatási szint a beadott és elismert igények meghatározott százalékában került megállapításra. Az ennek megfelelő elszámolás akkor történhet meg, ha a szolgáltatáscsökkentés mértékéhez képest történt túlfizetések korrekciója lezárul. „Az eddigiekben nem, vagy csak részben történő kifizetések esetében jelenleg az egyesület által elfogadott és visszaigazolt kárigények átlagosan 38,8%-ának megfizetésére, vagy ezen mértékre történő kiegészítésére van lehetőség″.

 

Egyértelműen megállapítható, a felperes az elismert, még nem teljesített kárigények szolgáltatáscsökkentéséről tájékoztatta ügyfeleit, vagyis maga sem tekintette az alperes részére elismert és már kifizetett kárösszegekre alkalmazhatónak a felügyeleti biztos határozatában elrendelt szolgáltatáscsökkentést. A felügyeleti biztos által elrendelt szolgáltatáscsökkentés az alperesre sem esetlegesen fennálló tagsági jogviszonya, sem biztosítási jogviszonya alapján nem alkalmazható, következésképpen a felperes keresete alaptalan.

 

A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

 

Szegedi Ítélőtábla Pf.20172/2024/5. sz. határozata

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd

 

Tárgyszavak

Zöldkártya-megállapodás, biztosító közvetlen perlése, nemzeti iroda, levelező, joghatóság, alkalmazandó jog, üzembentartói, vezetői felelősség, egységes pertársaság, biztosított, a kártérítés pénzneme, gépjármű-felelősségbiztosító

 

Spanyolországban dolgozó román károsultnak román gépjárművel Magyarországon okozott kár megtérítésének feltételei.

Ha a tagállami székhellyel rendelkező gépjármű felelősségbiztosítóra kiterjed a Gfbt. személyi hatálya (1. § c) pont), akkor a Gfbt. 28. § (1) bekezdésének főszabálya alapján a károsult által Magyarországon közvetlenül perelhető.

Ha a károkozó a gépjármű vezetője és az üzembentartó személye eltér, a károkozó a r.Ptk. 339. § (1) bekezdése, az üzembentartó pedig a rPtk. 345. § (1) bekezdése alapján felel az okozott károkért.

Nemcsak a gépjármű üzembentartója, hanem annak vezetője is biztosítottnak minősül (Gfbt. 3. § 4. pont).

A felelősségbiztosító, a károkozó és az üzembentartó nem egységes pertársak a kártérítési perben.

A marasztalási összeget a teljesítés helyén érvényben lévő pénznemben kell megállapítani [rPtk. 231. § (1) bekezdés].

 Vagyoni kártérítési igényét a felperesnek úgy kell megjelölnie, hogy részletezze az egyes kártételeket, felmerülésük idejét, időszakát, közölje a kiszámításukhoz szükséges adatokat és adja elő bizonyítékait, tegye meg bizonyítási indítványait. Az ezzel összefüggő hiánypótlásra való felhívás, illetőleg a bizonyításra szoruló tényekről való tájékoztatás elmaradása, amennyiben az a per eldöntésére jelentősen kihatott, lényeges eljárási szabálysértés.

A releváns tények előadása, a bizonyításuk szükségességéről történő tájékoztatás, majd a bizonyítás megkísérlése nélkül általános kártérítés nem alkalmazható.

 

rPp. 52. § (1) bek., 206. § (1) bek., rPtk. 337. § (1) bek.,339. §, 344. §, 345. § (1) bek., 355. § (1) bek., 359. § (1) bek., 559. § (1) bek., Nmjtvr. 2. §, Gfbt. 1., 3., 28., 30. §§, 2009/103/EK irányelv (4. sz. EU gfb. irányelv) 18. cikke, Brüsszel Ia. rendelet 2. szakasz 7. cikk 2. pontja, Róma II. rendelet (17) bekezdése és 4. cikke, 18. cikke

 

A fellebbezés alapjául szolgáló tényállás

 

A felperes 1956-ban született, román állampolgár, Romániában él. 1990-től építkezéseken dolgozott segédmunkásként, később mezőgazdasági alkalmi munkákat vállalt és vezette a háztartást. 2007-től Spanyolországban végzett rendszeresen jövedelemszerző tevékenységet: több hónapon át idényjellegű mezőgazdasági munkákat vállalt, amelyek kapcsán írásban sem munka-, sem egyéb szerződést nem kötött, bérjegyzéket nem kapott, biztosítotti jogviszonyban nem állt.

 

2012 novemberétől is Spanyolországban dolgozott 6 hónapon keresztül, ahonnan 2013. március 11-én indult vissza Romániába egy kisbusz utasaként 6 fő társaságában. A kisbuszhoz kapcsolt utánfutón egy másik járművet is szállítottak.

 

A gépjármű érvényes felelősségbiztosítással rendelkezett a spanyolországi székhelyű II. rendű alperesnél, üzembentartója a III. rendű alperes volt. A II. rendű alperesnek Magyarországon székhelye, telephelye nincs, levelezőpartnerrel rendelkezik.

 

A járműszerelvény 2013. március 12-én egy magyar város külterületén haladt megközelítőleg 70 km/h sebességgel egy másik magyar város irányába, amikor az azt vezető romániai lakos, román állampolgár I. rendű alperes a 40 km/h sebességkorlátozást, valamint az előzni tilos táblát figyelmen kívül hagyva előzni kezdett. Az előtte haladó jármű forgalmi okból fékezett, amit az I. rendű alperes figyelmetlensége miatt nem észlelt, így annak hátuljával ütközött. A baleset bekövetkeztekor a biztonsági öve be volt kötve. A járásbíróság 2015. május 13-án jogerőre emelkedett végzésével egy rendbeli közúti baleset gondatlan okozásának vétéségben bűnösnek mondta ki az I. rendű alperest. Határozatának indokolásában megállapította, hogy a baleset az ő közlekedési szabályszegése miatt következett be.

 

A felperest a baleset után mentővel szállították a magyar kórházba, ahol jobb oldali kulcscsontjának ferde törését, jobb belbokanyúlványának törését, jobb lábszárcsontja haránttörését, valamint a verőér felé eső végének törését és elmozdulását diagnosztizálták. A felperes a műtéti beavatkozást elutasította, mert egészségbiztosítással nem rendelkezett. A kórházba szállítását követő napon – saját felelősségére – elhagyta az intézményt és otthonába távozott, ahol közel egy hónapig fekvőbeteg volt.

 

Ezután a magyar kórházban felhelyezett kötést a román kórházban eltávolították, ekkor bokatáji elszíneződést és duzzanatot észleltek. 2013. június 18-án a egy romániai magánklinikán a jobb belsőboka sérülésekor letört csontdarabot a jobb oldali csípőtaréjból kiemelt szivacsos csontrésszel pótolták. A felperes a műtétet követően négyszer volt kontrollvizsgálaton. Az első alkalommal a varratok eltávolítása után operált lábát gipsszel rögzítették. A 2013. augusztus 27-i ortopédiai-traumatológiai vizsgálat alkalmával megállapították jobb belső bokájának álízületi gyulladását, és jobb térde belső meniscus sérülését. Lézerterápiát, galvánáram-kezelést, és balneo-fizikoterápiát javasoltak. A romániai kórházban, ahol sarok és bokaízületi panaszokkal jelentkezett, 2018-ban észlelték a felperes jobb térdének krónikus elváltozását, amelyre fizikoterápiát ajánlottak és gyulladáscsökkentő gyógyszereket kapott. 2019. április 19-én a jobb bokájában vérömlenyt és ízületi gyulladást diagnosztizáltak, míg október 16-án csonttörés utáni ideg- és izomsorvadást, sarokcsont kinövést, és a jobb boka ízületi kopását. 2020. március 9-én a jobb boka duzzanatát, arthrosist és az ízületi mobilitás fájdalmasságát állapították meg. A felperes a felajánlott térdprotézis beültetést elutasította.

 

A felperes sérülésének gyógytartama 3-4 hónap volt, azonban a balesettel összefüggésben maradandó fogyatékossága is kialakult: a jobb bokaízület közepes fokú mozgásfunkció csökkenése. A sérült boka deformált, a felperes járása sántító, nehezített. A bokaízület maradványállapota és a térdízület kopása miatt tartós fizikai munkát nem végezhet. A balesettel összefüggésben pszichés traumaként félelemérzet alakult ki nála. Állapota véglegesnek tekinthető, abban javulás nem várható. A felperes össz-szervezeti egészségkárosodása 32%-os, amelyből 12% baleseti eredetű.

 

Ez utóbbiból 5% egészségkárosodást a krónikus fájdalom szindróma okoz. Össz-szervezeti egészségkárosodásában sorsszerű megbetegedései, degeneratív eredetű térdízületi elváltozásai is közrejátszanak. Bokasérülése korai műtéti beavatkozást igényelt volna, ennek megkésett elvégzése miatt álízületi, valamint további csont- és lágyrészkárosodása alakult ki. A felperes a baleset után megközelítőleg fél évig családtagjai ápolására, gondozásra szorult. Felépülése után felhagyott a kertműveléssel, a nehéz fizikai munkákkal. A könnyű háztartási munkákat ellátja és 2017-ben férjével kisebb terheléssel járó mezőgazdasági tevékenységeket is végzett.

 

2013 decemberétől előnyugdíjas lett, amely jogosultság megszerzéséhez az elsőfokú ítélet szerint 1000 RON befizetést teljesített, jelenleg öregségi nyugdíjban részesül, nyugellátásának összege 640 RON/hó. Az elsőfokú bíróság ítéletének tényállásában megállapította, hogy a romániai magánklinikán végzett műtét költsége 750 euró, az ellátás 580 euró volt. A baleset utáni hat hónapos időszakban a gyógyszerköltsége átlagosan havi 250-300 RON volt, és 80 RON értékben vásárolt egy bokarögzítőt.

 

A kereset és az ellenkérelmek

 

A felperes módosított keresetében kérte, hogy a bíróság 70 000 euró vagyoni és 80 000 euró nemvagyoni kártérítés, valamint ezek törvényes mértékű késedelmi kamatainak egyetemleges megfizetésére kötelezze az I-III. rendű alpereseket.

 

A II. rendű alperes perbeli legitimációját a Gfbt. 1. § b) pontjára, 12. §-ára, 13. § (2) bekezdésére, 28. § (1) bekezdésére és 43. § (1) bekezdésére alapította. Vagyoni kártérítés iránti igénye jogalapja körében hivatkozott a rPtk. 339. § (1) bekezdésére, 345. § (1) bekezdésére, a kártérítés összegét illetően a 355. § (4) bekezdésére, illetőleg, a 359. § (1) bekezdésére, az alperesek egyetemleges marasztalása körében a 337. § (1) bekezdésére és 344. §-ára, a pénznem meghatározása kapcsán a 231. § (1)-(2) bekezdésére, a késedelmi kamatkövetelés vonatkozásában pedig a 360. § (1) bekezdésére és 301. §-ára. Állította, hogy a baleseti sérüléseinek kezelése 580 euró volt, ezen felül a műtét költsége 750 euró, az utókezelésé pedig 250 euró. Előadta, hogy az előnyugdíj megállapítása érdekében 1000 RON nyugdíjpénztári befizetést tejesített. A mezőgazdasági munkák végzésének ellehetetlenülése miatt 65 000 euró jövedelemkiesést jelölt meg. Arra az esetre, ha a bíróság a vagyoni kárainak mértékét nem találná meghatározhatónak, a fenti összeget általános kártérítésként kérte megítélni.

 

Az egyetemleges marasztalás jogi alapjaként az alperesek közös károkozására hivatkozott. A nemvagyoni kártérítés iránti igénye körében a baleseti sérülések miatti műtéti beavatkozásra, maradandó egészségkárosodására, állandósult fájdalmaira, a szakértő által megállapított fájdalomszindrómára utalt. Kérte figyelembe venni, hogy bokacsontja nem forrt össze megfelelően, bokája deformált, a bokaízület funkciócsökkenése maradandó fogyatékosságot eredményezett, állapotában javulásra nem lehet számítani. Kiemelte, mindezek kihatnak jövőbeni megélhetésére, mindennapjaira, hiszen a jövőben nem tud nehéz fizikai munkát végezni, háztartási munkákat is csak segítséggel. Hangsúlyozta, hogy életminősége jelentősen megváltozott, gyógyulása alatt kiszolgáltatottá vált, hosszú ideig ágyban fekvő beteg volt, továbbá a baleset következtében pszichés trauma érte, utazás közben félelemérzete van.

 

Az I. rendű alperes ellenkérelme az ellene előterjesztett kereset elutasítására irányult. Arra az esetre, ha felelősségét a bíróság megállapítaná, a II. rendű alperes marasztalását kérte. A kártérítési követeléseket összegszerűségében is eltúlzottnak tartotta. Nem vitatta, hogy a baleset bekövetkezésében felelősség terheli, ahogy azt sem, hogy a felperes gyógytartama hosszú volt, azonban a marasztalás szempontjából a biztosítási jogviszony fennálltát tartotta lényegesnek. Álláspontja szerint a felperes esetében nem állapítható meg maradandó fogyatékosság, és a ténylegesen elvégzett beavatkozások sem meghatározhatók. Felvetette, hogy esetlegesen helytelen gondozás eredményezte a későbbi állapotromlását. Nem tette vitássá, hogy felépülése fájdalommal és lemondásokkal járt, azonban az ennek ellentételezéseként előterjesztett igények – véleménye szerint – eltúlzottak. További álláspontja az volt, hogy a felperes a keresetben állított kieső jövedelmet egyébként sem tudta volna megkeresni. A II. rendű alperes ellenkérelmében elsődlegesen pergátló kifogást terjesztett elő, amit perbeli legitimációjának hiányára alapított, ez alapján kérte a per vele szembeni megszüntetését. Másodlagosan a módosított kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint a pert a felperesnek a Gfbt. 43. § (1) bekezdése értelmében nem ellene, hanem a Nemzeti Iroda, azaz a MABISZ ellen kellett volna a pert megindítani. Megjegyezte, hogy magyarországi levelezőpartnere az (A.) Kft. Kifejtette: a felperes által hivatkozott Gfbt. 42. § (1) és 43. § (1) bekezdése nem alapozza meg vele szembeni közvetlen kereshetőségi jogot. Ezzel összefüggésben hangsúlyozta, hogy Magyarország területén nem végzett biztosítási tevékenységet, kötelező felelősségbiztosítást nem értékesített, így nem minősül a törvény értelmező rendelkezése szerinti biztosítónak. Arra az esetre, ha a bíróság nem állapítaná meg perbeli legitimációjának hiányát, a keresetet összegszerűségében is vitatta. Érvelése szerint a vagyoni kártérítési igények megalapozására csatolt egészségügyi dokumentumok, igazolások, bizonyítékok hiányosak, egyedül a bokarögzítő árát tartotta megítélhetőnek. Úgy vélte, a jövedelemkiesés címén előterjesztett követelés is megalapozatlan arra tekintettel, hogy a felperes nem igazolta megfelelően a balesetet megelőző jövedelmét, jelenlegi jövedelméről pedig ellentmondásosan nyilatkozott.

 

A nemvagyoni kártérítés iránti igényt eltúlzottnak tartotta, véleménye szerint az legfeljebb 1.000.000 forint erejéig tekinthető arányosnak. Ennek kapcsán kiemelte, a döntés során a balesetkori romániai ár-érték viszonyokat kell alapul venni.

 

A III. rendű alperes nem terjesztett elő ellenkérelmet.

 

Az elsőfokú bíróság ítélete

 

Az elsőfokú bíróság ítéletével egyetemlegesen kötelezte az alpereseket, hogy fizessenek meg a felperesnek 2 500 euró vagyoni kártérítést, ennek 2013. március 12-től a kifizetésig járó, az Európai Központi Bank által alkalmazott kamatlábnak megfelelő mértékű késedelmi kamatát, továbbá 7 500 euró nemvagyoni kártérítést. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg a II. rendű alperesnek 635 000 forint perköltséget. Kötelezte az alpereseket 100 000 forint eljárási illeték és 150 027 forint állam által előlegezett költség egyetemleges megfizetésére. Megállapította, hogy az 1 400 000 forint feljegyzett eljárási illeték, valamint a 1 650 302 forint feljegyzett eljárási költség az állam terhén marad. Megállapította továbbá, hogy a felperest képviselő pártfogó ügyvéd munkadíját 14/15 hányadban a felperes, míg 1/15 hányadban az alperesek egyetemlegesen viselik.

 

Határozatának indokolásában elsődlegesen a joghatóság fennálltát állapította meg a káresemény bekövetkezésekor hatályos Nmj. tvr. 56/A. § (1) és (2) bekezdés szerinti különös joghatóság alapján, a kár magyarországi bekövetkezésére figyelemmel. Ezt követően a II. rendű alperes perbeli legitimációját vizsgálta. A Zöldkártya Egyezmény, valamint a Gfbt. rendelkezéseire utalva rögzítette, hogy Spanyolország a Zöldkártya Rendszerhez tartozó országok egyike, ahogyan Magyarország is. A Gfbt. 35. § (1) bekezdése és 43. § (1) bekezdése alapján rámutatott: a felperest megillette a választás joga abban, hogy igényét a Nemzeti Irodával, vagy a károkozó gépjármű felelősségbiztosítójával, a II. rendű alperessel szemben közvetlenül érvényesíti. Véleménye az volt, a közvetlen igényérvényesítés lehetőségét a Gfbt. 28. § (1) és (2) bekezdései ugyancsak alátámasztják. Kitért arra is, hogy a II. rendű alperesnek levelező partnere van Magyarországon, akinek szerepe azonban csak a károk kezelésére és rendezésére korlátozódik, ha a követelést a Nemzeti Iroda ellen érvényesítik. A továbbiakban leszögezte, hogy a jogvita elbírálására a Ptké. 54. §-a alapján a rPtk. rendelkezéseit kell alkalmazni.

 

Az I. rendű alperes felelősségét mind a rPtk. 339. § (1) bekezdése, mind a 345. § (1) bekezdése alapján megállapíthatónak találta, mert sem a közúti baleset okozását, sem a felperes ebből eredő kárát nem vitatta, mentesülésre nem hivatkozott. Nem látta akadályát a károkozó, az üzembentartó és a felelősségbiztosító együttes perlésének azzal, hogy felelősségük a rPtk. 337. § (1) bekezdése és 338. § (1) bekezdése folytán egyetemleges.

 

A vagyoni kártérítési igény tekintetében rámutatott, hogy a felperes a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján őt terhelő bizonyítási kötelezettségnek csak az orvosi kiadások, a bokarögzítő, a gyógyszer- és utazási költségek egy részében tudott eleget tenni, a bizonyítatlanság azonban nem ad alapot az általános kártérítés alkalmazására. Nem találta igazoltnak a jövedelemkiesés címén előterjesztett igényeket sem, amellett, hogy a felperes ebben a körben tényállításokat sem tett.

 

A kártérítési összegeket a rPtk. 231. § (1) és (2) bekezdései alapján a felperes romániai lakóhelyén hivatalos RON helyett euróban határozta meg, mert más perből hivatalos tudomással bírt arról, hogy Romániában mindennapos fizetőeszközként használják az eurót. A nem vagyoni kártérítés iránti igény kapcsán utalt arra, hogy a felperes egészségi állapotában bekövetkezett károsodás már nem állítható helyre. A lefolytatott bizonyítási eljárás, így különösen az igazságügyi orvosszakértői vélemény, valamint a tanúvallomások alapján megállapította, hogy a felperes felgyógyulása hosszabb időtartamot ölelt fel, teljes felgyógyulása pedig nem következett be. Értékelte rendszeres fájdalmait, bicegő, nehezített járását, bokája duzzadtságát, jobb bokaízületének közepes fokú mozgásfunkció-csökkenését, ami maradandó fogyatékosságnak minősül. Mérlegelte, hogy maradványállapota és – részben – térdízületi kopása miatt nem végezhet tartós fizikai munkát, állapotában javulás nem várható, egészségkárosodásának mértéke 32%, amelyen belül a balesetből eredő 12%, míg a krónikus fájdalomszindróma 5%. A felperes terhére értékelte ugyanakkor, hogy bokaműtéte csak hónapokkal később került elvégzésre, amelynek következtében álízület, csont- és lágyrészkárosodás, szövődmények alakultak ki, tovább nehezítve a gyógyulását. Figyelembe vette a térdprotézis-beültetés elmaradását, ahogy azt is, hogy a balesetet megelőző egészségi állapota orvosi dokumentáció hiányában nem volt feltárható. Mindezek alapján az ítélet meghozatalakori ár-érték viszonyok alapulvételével 7 500 euróban állapította meg a nemvagyoni kártérítés összegét, ami az ítélethozatal időpontjában 2 972 025 forintnak, illetve megközelítőleg 37 000 RON-nak felel meg. A késedelmi kamat fizetési kötelezettségről a vagyoni kártérítést illetően rendelkezett a rPtk. 301. § (1) bekezdése és 360. § (1)-(2) bekezdései alapján, a baleset időpontjától kezdődően. A nemvagyoni kártérítés iránti követelés tekintetében – figyelemmel arra, hogy annak mértékét az ítélethozatalkori értékviszonyok alapulvételével határozta meg – mellőzte a késedelmi kamatfizetési kötelezettség megállapítását.

 

A fellebbezés, a csatlakozó fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem

 

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő joghatályos fellebbezést elsődlegesen annak részbeni megváltoztatása, az alperesek kereset szerinti marasztalása és a nemvagyoni kártérítés összege után 2013. március 12-től járó törvényes mértékű késedelmi kamat megfizetésére kötelezése érdekében. Másodlagosan – ugyancsak az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásával – az alpereseket 150 000 euró általános kártérítés megfizetésére kérte kötelezni. Harmadlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését, egyben az elsőfokú bíróság új tárgyalás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását igényelte. Kérte az alperesek perköltségben marasztalását is.

Jogorvoslati kérelme szerint az elsőfokú bíróság tévesen hagyta figyelmen kívül a magyar kórházban javasolt műtétek megtagadása körében azt a kényszerhelyzetet, hogy nem rendelkezett egészségbiztosítással, így nem volt anyagi lehetősége a műtéti beavatkozást választani. Azt sem értékelte kellő súllyal, hogy hat hónapig ápolásra, gondozásra szorult, nem tudta önmagát ellátni, személyes higiéniáját segítség nélkül biztosítani. Kiemelte, a térdprotézis beültetése szintén anyagi okok miatt maradt el. A nemvagyoni kártérítés iránti igényről való döntésnél – álláspontja szerint – az elsőfokú bíróság nem értékelte kellő súllyal, hogy több, jelentős fájdalommal járó műtéten esett át, fájdalmai tíz év elteltével sem múltak el, maradandó fogyatékosságot szenvedett, amely állapota véglegesnek tekinthető. Lényegesnek tartotta, hogy életminősége megváltozott, nem tud nehéz fizikai munkát végezni, gyógyulásának időtartalma alatt ágyban fekvő, kiszolgáltatott beteg volt. Hangsúlyozta, a baleset következtében – pszichés traumaként – félelemérzete alakult ki a gépjárműben való utazástól. Maradandó fogyatékossága miatt pedig megszűnt stabil jövőképe, anyagi háttere, ezért állandó szorongás jellemzi. Véleménye szerint a megállapított nemvagyoni kártérítés összege nem áll arányban a jelenlegi ár- és értékviszonyokkal sem. Utalt arra is, hogy a jobb bokaízület közepes fokú mozgásfunkció-csökkenése maradandó fogyatékosságként értékelendő, a szakértői vélemény e tekintetben téves. Előadta, hogy bokaműtétére azért csak 2013 júniusában került sor, mert ekkorra kapott időpontot, de azt korábban anyagi okból, éppen a baleset miatt kiesett jövedelme hiányában sem tudta volna elvégeztetni, az orvosi dokumentáció pedig nem tartalmazta, hogy a késedelme miatt maradandó egészségkárosodást szenvedhet. Vitatta a szakértőnek azt a megállapítását, hogy térdének kopása az életkorral járó természetes változás. A Romániában beszerzett orvosi iratok alapján arra hivatkozott, hogy degeneratív belső és külső jobb térd meniscus sérülése van, 2012-ben azonban ilyen panaszai még nem voltak, így azok csak a 2013-as balesettel állhatnak összefüggésben.

 

A szakvéleményt aggályosnak tartotta az össz-szervezeti és a baleseti egészségkárosodás mértékét illetően is, amik így nem vehetők figyelembe. Kifogásolta, hogy a szakértő nem tett megállapításokat a jobb szárkapocs- és a jobb kulcscsont töréséből eredő sérüléseiről, azoknak az egészségére gyakorolt negatív hatásáról. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a vagyoni kártérítés összegének meghatározásakor okszerűtlenül mérlegelte a bizonyítékokat, azokból téves jogkövetkeztetést vont le. Nem vette megfelelően figyelembe az orvosi beavatkozások, rehabilitációs foglalkozások megtörténtét igazoló okiratokat, ahogy azt sem, hogy a további költségek felmerültét bizonyító iratokat azért nem terjesztette elő, mert azokat részben korábbi jogi képviselőjétől nem kapta vissza, részben pedig számlával önhibáján kívül nem rendelkezik. Megjegyezte, a szállításokat az ilyen segítséget nyújtó magánszemélyeknek honorálta, ezekről számla nem állt a rendelkezésére. Kiemelte: sem a vagyoni, sem a nemvagyoni kártérítés összege nincs összhangban a rPtk. 355. §-ában szabályozott teljes kártérítés elvével, azok nem alkalmasak a neki okozott vagyoni és nemvagyoni hátrány csökkentésére, illetőleg kiküszöbölésére. Úgy vélte, mivel a kár mértéke nem megállapítható, általános kártérítésnek van helye.

 

A II. rendű alperes csatlakozó fellebbezése elsődlegesen az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatására és a kereset elutasítására, másodlagosan annak hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítására irányult. Kérte a felperes perköltségben marasztalását. Megismételve a passzív perbeli legitimációval kapcsolatos álláspontját hivatkozott arra, hogy az elsőfokú bíróság megsértette a Gfbt. 1. § c) pontját, 3. § 3. pontját, 28. § (1) bekezdését, mert a Gfbt. személyi hatálya rá nem terjed ki, hiszen Magyarországon nem végez biztosítási tevékenységet, és a perbeli kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást sem Magyarországon értékesítette. Mindezek alapján a Gfbt. rendelkezései nem alkalmazandóak a II. rendű és a III. rendű alperes közötti felelősségbiztosítási jogviszonyra.

 

Vitatta továbbá a III. rendű alperes felelőssége megállapításának jogalapját. Ellentmondásosnak találta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében a III. rendű alperest hol tulajdonosnak, hol üzembentartónak minősítette. Kifejtette, hogy a rPtk. 345. § (4) bekezdése szerinti veszélyes üzemi felelősség hároméves elévülési ideje a kereset vele szembeni – 2017-es – előterjesztésekor már letelt, a 339. § (1) bekezdése alapján viszont felróható magatartás hiányában nem marasztalható. A kötelezés pénzneme kapcsán hivatkozott a rPtk. 231. § (1) bekezdésére: mivel Romániában nem az euró a hivatalos pénznem, a marasztalási összeget sem lehetett volna ebben megállapítani. Vitatta az elsőfokú bíróság ítéletét összegszerűségében is. Kifogásolta, hogy az elsőfokú ítélet nem tartalmazza, milyen jogcímen, milyen összegű vagyoni kártérítést ítélt meg, azok milyen tényeken, bizonyítékokon alapulnak. Az egységesen a károkozás időpontjától megállapított kamatfizetési kötelezettség sem jogszerű. Hangsúlyozta, a kereset hiányos, kidolgozatlan, azzal szemben érdemi védekezést nem lehetett előterjeszteni. Az utazási költségek nem kellően részletesek, a gyógyszerköltségek vonatkozásában bizonyíték nem kerül becsatolásra, az orvosi kiadásokat sem támasztotta alá teljeskörűen a felperes. Miután mindezek mérlegeléssel nem pótolhatók, az elsőfokú bíróság a vagyoni kártérítéstől a rPp. 206. §-ának megsértésével döntött. Azok közül – perelhetősége esetén – egyedül a bokarögzítő árát tartotta megtérítendő kiadásnak. A nemvagyoni kártérítés kapcsán fenntartotta korábbi álláspontját: az elsőfokú bíróság tévesen mérlegelte a bizonyítékokat, annak összege eltúlzott, az legfeljebb 1 000 000 forint erejéig megalapozott. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság mérsékelte az őt megillető perköltséget, azonban nem adta annak indokát.

 

A II. rendű alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítélete csatlakozó fellebbezéssel nem érintett rendelkezéseinek helybenhagyására, a felperes perköltségben történő marasztalására irányult. Álláspontja szerint a felperes mulasztása, a bizonyítatlanság nem értékelhető a javára, ahogy általános kártérítést sem alapoz meg.

 

Az ítélőtábla döntése és annak indokai

 

A fellebbezés és a csatlakozó fellebbezés részben alapos.

 

A joghatóság

 

Az elsőfokú bíróság ítéletében joghatóságát a Nmjtvr. rendelkezései alapján állapította meg. A bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia, hogy törvény vagy nemzetközi egyezmény rendelkezése alapján nincs-e olyan körülmény, amelynek folytán más állam bíróságának kizárólagos joghatósága áll fenn (hasonlóan: Kúria Pfv.IV.20.937/2021/8., megjelent: BH2022. 125.). A másodfokú eljárásban a vizsgálatot a fellebbezés korlátaira tekintet nélkül kell elvégezni.

 

A perre irányadó az EUSZ, amelynek 288. cikke értelmében a Brüsszel Ia. rendelet közvetlenül alkalmazandó, így a kötelező európai jogi norma primátusa – figyelemmel az Nmjtvr. 2 §-ára is – az Nmjtvr. rendelkezéseivel szemben e körben érvényesül. Erre tekintettel a magyar bíróság joghatóságát nem az Nmjtvr. rendelkezései, hanem a Brüsszel Ia. rendelet 2. szakasz 7. cikk 2. pontja alapozza meg, amelynek értelmében valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban a jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben annak a helynek a bírósága előtt perelhető, ahol a káresemény bekövetkezett vagy bekövetkezhet. Az elsőfokú bíróság tehát helyesen állapította meg a joghatóság fennálltát.

 

Az alkalmazandó jog

 

A felek az eljárás során nem tették vitássá azt, hogy a magyar jogot kell alkalmazni. Egyező álláspontjukat alátámasztja a Róma II. rendelet (17) bekezdése és 4. cikke, amelynek alapján – figyelemmel a károkozásért felelősnek tekintett alperesek és a felperes eltérő szokásos tartózkodási helyére és a kár bekövetkezésének helyszínére – helye van a magyar jog alkalmazásának.

 

A II. rendű alperes perbeli legitimációja

 

A II. rendű alperes csatlakozó fellebbezése szerint az elsőfokú bíróság megsértette a Gfbt. 1. § c) pontját, 3. § 3. pontját és 28. § (1) bekezdését, amikor megállapította passzív perbeli legitimációjának fennálltát. Érvelése szerint Gfbt. hatálya nem terjed ki rá, mert az 1. § c) pontja, valamint a 3. § 3. pontja alapján a törvény alkalmazásában nem minősül biztosítónak, miután Magyarországon biztosítási tevékenységet nem végzett, kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást nem értékesített.

 

Az ítélőtáblának a csatlakozó fellebbezésre figyelemmel vizsgálnia kellett, hogy a felperes jogosult volt-e kárigényét közvetlenül a II. rendű alperes biztosítótársasággal szemben előterjeszteni, vagy azt csak a Nemzeti Irodával szemben érvényesíthette volna. Ehhez a magyar jogi szabályozást, ezen belül a Gfbt. rendelkezéseit kellett értelmeznie, miután a Róma II. rendelet 18. cikke szerint a kárt elszenvedő személy a követelését közvetlenül érvényesítheti a kártérítésért felelős személy biztosítója ellen, amennyiben a szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyra alkalmazandó jog vagy a biztosítási szerződésre alkalmazandó jog így rendelkezik.

 

A kötelező felelősségbiztosításról szóló magyar jogszabály, a Gfbtv. 28. § (1) bekezdése – ahogy a törvény indokolása is fogalmaz – főszabályként rögzíti, hogy a károsult kártérítési igényét e törvény alapján a biztosítási szerződés keretei között a károkozó gépjármű üzembentartójának biztosítójával szemben közvetlenül jogosult érvényesíteni. A különös szabályok (Gfbt. II. fejezet) között könnyítésül további igényérvényesítési lehetőséget biztosít a károsult számára, amikor a 43. § (1) bekezdésében rögzíti: ha Magyarország területén külföldi telephelyű gépjármű üzemeltetésével okoztak kárt, a kártérítési igényt – a 13. § (1) bekezdésében meghatározott értékhatárt figyelembe véve – a Nemzeti Irodával szemben is lehet érvényesíteni. (Az értelmező rendelkezések 3. § 25. pontja alapján a más tagállami telephelyű gépjármű is külföldi telephelyűnek minősül.) Az Alaptörvény 28. cikke alapján a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A jogszabályi célra annak szövegezéséből, a preambulumból, illetve indokolásából lehet következtetést levonni, feltételezve, hogy a jogszabály a józan észnek és a közjónak megfelelő erkölcsös és gazdaságos célt szolgál. A Gfbt. hivatkozott rendelkezései céljának vizsgálatakor nem hagyható figyelmen kívül a 70. §-ban található jogharmonizációs záradék, amelynek a káresemény bekövetkeztekor hatályos h) pontja értelmében a Gfbt. a 2009/103/EK gfb. irányelv mint uniós jogi aktusnak való megfelelést is szolgálja.

 

A 2009/103/EK irányelv 18. cikke a közvetlen keresetindítási jogot szabályozza: eszerint a tagállamok biztosítják, hogy a 3. cikkben említett biztosítással fedezett gépjármű által okozott balesetből eredően károsult személyek közvetlenül jogosultak legyenek keresetet indítani azon biztosító ellen, amelynél a felelős személy felelősségbiztosítással rendelkezik. Egyértelmű tehát az irányelv célja, hogy biztosítsa a károsult közvetlen igényérvényesítésének, ezáltal keresetindításának lehetőségét a tagállami felelősségbiztosítóval szemben. És miután a II. rendű alperes a Gfbt.3. § 3. pontja szerinti biztosítónak minősül, hiszen székhely szerinti tagállamában engedélyt kapott gépjármű-felelősségbiztosítási tevékenység végzésére és Magyarországra az ennek részét képező kockázatviselést, helytállási kötelezettséget vállalt, kiterjed rá a törvény hatálya Gfbt. 1. § c) pont. Ellenkező értelmezés mellett a lehetséges alperesi kört tágító speciális törvényi rendelkezés nem érné el a célját, az ott szerepeltetett „is” szócska felesleges lenne. A Gfbt. 28. § (1) és 43. § (1) bekezdésének helyes értelme alapján tehát a károsult nemcsak a Nemzeti Irodával, hanem – választása szerint – a II. rendű alperes tagállami felelősségbiztosítóval szemben közvetlenül is érvényesíthette a követelését. Mindezek alapján a II. rendű alperes alaptalanul hivatkozott a passzív perbeli legitimációja hiányára, vele szemben a kereset elutasításának ezen okból nem volt helye.

 

A követelés jogalapja, elévülése

 

A II. rendű alperes csatlakozó fellebbezésében a továbbiakban kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében nem állapította meg, mely jogszabályhelyre alapozta a III. rendű alperes felelősségét, kizárólag az egyetemleges kötelezésre utalt. Ennek azért tulajdonított jelentőséget, mert – álláspontja szerint – a III. rendű alperessel szembeni követelés kizárólag a rPtk. 345. § (1) bekezdése szerinti veszélyes üzemi felelősség alapján állhatna fenn, az azonban a (4) bekezdés értelmében elévült, ebből következően sem ő, sem a vele szerződéses jogviszonyban álló III. rendű alperes nem kötelezhető – megfelelő jogalap hiányában – a kár megtérítésére.

 

A rPtk. 345. § (1) bekezdése alapján a gépjármű mint veszélyes üzem károkozásáért a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója, azaz az üzembentartó felel. Az üzembentartó nem feltétlenül azonos a tényleges (közvetlen) károkozóval, vagyis a balesetet előidéző gépjárművezetővel. Az üzembentartó általában az, aki a veszélyforrással rendelkezni jogosult. Ha az üzembentartói minőség elválik a közvetlen károkozó személyétől, az üzembentartó a veszélyes üzemre vonatkozó szabályok (rPtk. 345. §) szerint, a közvetlen károkozó pedig az általános felelősségi szabályok alapján (rPtk. 339. §) egyetemlegesen felelhet a károsulttal szemben.

 

A rendelkezésre álló biztosítási kötvény, valamint a II. rendű alperes nyilatkozata alapján megállapítható, hogy a III. rendű alperes a balesetet okozó gépjármű üzembentartója. Nem változtat üzembentartói minőségén az, hogy a veszélyes üzem vezetését ideiglenesen átengedte a közvetlen károkozónak, az I. rendű alperesnek.  A III. rendű alperes felelőssége tehát a gépjármű üzembentartójaként a rPtk. 345. § (1) bekezdése szerinti veszélyes üzemi, míg a gépjárművet vezető I. rendű alperes felelőssége a Ptk. 339. § (1) bekezdésében szabályozott felróhatóságon alapuló kárfelelősségi rendelkezés alkalmazásával állapítható meg. A II. rendű alperesi biztosító helytállási kötelezettsége a rPtk. 559. § (1) bekezdésén, az üzembentartóval kötött felelősségbiztosítási szerződésen alapul.

 

Az elévülési kifogás kapcsán lényeges, hogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen a III. rendű alperes nem fellebbezett, a II. rendű alperes pedig, bár a Gfbt. 30. § (3) bekezdése alapján jogosult lett volna a biztosított képviseletéről gondoskodni, a perben a képviseletét nem látta el, annak fennálltát nem igazolta. Ebben a helyzeteben viszont a II. rendű alperes csatlakozó fellebbezése a rPp. 52. § (1) bekezdése alapján csak akkor hat ki a III. rendű alperesre, ha egységes pertársaknak minősülnek.

 

A rPp. 51. § a) pontja szerinti egységes pertársaság akkor áll fenn, ha a per tárgya olyan közös jog, illetőleg olyan közös kötelezettség, amely csak egységesen dönthető el, vagy ha a perben hozott döntés a pertársakra a perben való részvétel nélkül is kiterjedne. Az első esetben kényszerű, azaz szükségképpeni pertársaság jön létre, míg a másodikban kötelező együttes perben állásról nem beszélhetünk. A bírói gyakorlat szerint az egyetemleges kötelezés önmagában nem eredményez szükségképpeni egységes pertársaságot, hiszen lehetséges, hogy a jogosult az egyetemleges kötelezettekkel szemben külön perben is érvényesítheti a követelését. Az egyetemlegesség a kényszerű, vagy szükségképpeni pertársaságon túl – a rPp. 51. § a) pontjának megfelelően – akkor hoz létre egységes pertársaságot, ha a perben hozott döntés a pertársakra a perben való részvétel nélkül is kiterjedne. Ennek az alapját mindig anyagi jogszabályi rendelkezés teremti meg, ahhoz anyagi jogi háttér nélkül a felperes eljárási cselekménye, az alperesek együttes perlése nem elégséges (Kúria Pfv. 21.278/2021/11.).

 

A felperes kártérítési követelése tárgyában az alperesek között nem keletkezett a rPp. 51. § a) pontja szerinti egységes pertársaság, hiszen egyfelől nem kényszerű pertársak, a károsult dönthet úgy, hogy kizárólag a biztosítót perli; másfelől rájuk a perben való részvételük nélkül a döntés nem terjedne ki, mivel marasztalásuk jogalapja is eltérő (veszélyes üzemi felelősség, deliktuális kártérítési felelősség, biztosító helytállási kötelezettsége). Hasonlóan foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság Pfv.20.470/2010/16. számú határozatában. Miután ebből következően a II. rendű alperes fellebbezése a III. rendű alperesre nem hat ki, a nevében – képviselőkénti eljárása hiányában – joghatályos jogorvoslati kérelemmel sem élhetett.

 

A csatlakozó fellebbezésben ugyanakkor a II. rendű alperes a helytállási kötelezettség alóli mentesülése érdekében érvelt a III. rendű alperessel szembeni követelés elévülésével. Az ítélőtábla azonban ennek kapcsán sem kellett, hogy érdemben vizsgálja az elévülési kifogást, mert a Gfbt. 3. § 4. pontja alapján nemcsak az üzembentartó, hanem a gépjármű vezetője is biztosítottnak minősül, ami miatt a II. rendű alperes biztosító a helytállási kötelezettség alól akkor sem mentesülhetne, ha a III. rendű alperes üzembentartóval szembeni követelés elévült.

 

A marasztalás pénzneme

 

Egyetért az ítélőtábla a II. rendű alperes csatlakozó fellebbezésével abban, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a marasztalás pénznemét. Önmagában az a körülmény, hogy információi szerint Romániában az euró elfogadott fizetési eszköz, nem írja felül a rPtk. pénztartozás teljesítésére vonatkozó 231. § (1) bekezdésének kötelező rendelkezését: a pénztartozást a teljesítés helyén érvényben lévő pénznemben kell megállapítani. Miután a teljesítés helye Románia, ahol a hivatalos pénznem a román lej (RON), a marasztalás összegét is ebben kell meghatározni.

 

A nemvagyoni kártérítés

 

Az elsőfokú ítéletben megállapított nemvagyoni kártérítés összegét a felperes és a II. rendű alperes is kifogásolta jogorvoslati kérelmében, előbbi annak felemelése, míg utóbbi annak leszállítása érdekében. A rPtk. 355. § (1) bekezdés szerinti teljes kártérítés elvéből adódóan a kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges, vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja, köteles a károsult vagyoni és nemvagyoni kárát megtéríteni. Az ennek talaján kialakult bírói gyakorlat egységes abban, hogy a károsult részére, ha immateriális hátrányokat igazol, illetőleg azok megléte köztudomású, a körülmények mérlegelése alapján olyan összegű nemvagyoni kárpótlást kell biztosítani, amely a káresemény folytán előállott hátrányokat megközelítőleg kiegyenlíti, ezzel a károsult társadalmi életben való részvételét, életét megkönnyíti. Ezért az ítélőtáblának a fellebbezés, a csatlakozó fellebbezés és fellebbezési ellenkérelem keretei között azt kellett vizsgálni, hogy a ténylegesen bekövetkezett hátrányok ellensúlyozására alkalmas-e az elsőfokú ítélet szerinti nemvagyoni kártérítés összege.

 

Az ítélőtábla megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az e körben releváns tényállást feltárta, a tényekből levont jogi következtetései azonban az összegszerűség tekintetében részben tévesek. A lefolytatott bizonyítási eljárás és és a szakvélemények alapján helyesen állapította meg a felperes balesetből eredő egészségkárosodását, rá gyakorolt hatását, így e tények megismétlésétől az ítélőtábla eltekintett. A 67. számú kiegészítésben a szakértő tisztázta a korábbi szakvélemény kifogásolt részeit, az abban mutatkozó ellentmondást feloldotta. A kiegészítő szakvéleményből látható az is, hogy a véleményének kialakítása során értékelte a felperes összes baleseti sérülését. A fellebbezésben hiányoltakat azért nem vette figyelembe a káreseményből eredő egészségkárosodás meghatározásakor, mert maradandó következmény nélkül gyógyultak.

 

Álláspontjával az ítélőtábla egyetértett. A felperes térdproblémáját illetően pedig meggyőzően fejtette ki, hogy annak kialakult állapota nem köthető a balesethez. Alátámasztja ezt, hogy ezt a sérülést a balesetet közvetlenül követő egészségügyi ellátása során nem észlelték, és arra utaló adat sincs, hogy azt a felperes akkor jelezte orvosainak. Az ítélőtábla azonban nem osztja az elsőfokú bíróság álláspontját a felperesi közrehatást illetően abban a kérdésben, hogy a magyar kórházban jelzett műtét elmaradása a felperes terhére értékelendő, mert nem elvárható, hogy egészségbiztosítás hiányában egy számára költséges műtéti beavatkozást magára vállaljon. Lényeges az is, hogy a csatolt orvosi iratok a műtét mihamarabbi elvégzésének szükségességét, az erről való egyértelmű tájékoztatását nem tartalmazták.

 

Mérlegelve a felperest ért baleseti eredetű egészségkárosodás 12%-os mértékét, amelyből 5%-os károsodást jelent a krónikus fájdalom szindróma, valamint azt, hogy a baleset folytán kialakult maradandó fogyatékosság következtében addigi életvitele jelentős megváltoztatására kényszerült, a nemvagyoni kártérítés összegét 45.000 RON-ra felemelte. Ez az összeg alkalmas arra, hogy a felperest a káreseménnyel összefüggésben ért immateriális hátrányokat kellően kompenzálja. Az ítélőtábla értékelte azt is, hogy a baleset és az ítélethozatal között eltelt hosszú időben az értékviszonyok köztudottan jelentősen megváltoztak, ezért a nemvagyoni kártérítést a jelenlegi értékviszonyok alapján határozta meg, következésképpen késedelmi kamatfizetési kötelezettségről nem rendelkezett.

 

A vagyoni kártérítés

 

Alaposnak bizonyult a II. rendű alperes csatlakozó fellebbezése a vagyoni kártérítés tekintetében. A vagyoni kártérítési igényekről való megalapozott döntéshez szükséges, hogy a felperes keresetét koncentráltan terjessze elő: jelölje meg az egyes kártételeket, felmerülésük idejét, illetőleg időszakát, és összegüket úgy határozza meg, hogy közölje a kiszámításukhoz szükséges adatokat, továbbá adja elő bizonyítékait, tegye meg bizonyítási indítványait. A felsorolt követelményeknek a felperes módosított keresete csak részben felelt meg: tényelőadásai hiányosak, a közölt adatok becsültek és nem alátámasztottak. Lényeges ugyanakkor, hogy az elsőfokú bíróság kötelezettsége ellenére nem hívta fel e körben hiánypótlásra [rPp. 95. § (2) bekezdés], nem tájékoztatta a bizonyításra szoruló tényekről [rPp. 3. § (3) bekezdés]. Ezek elmaradása olyan eljárási szabálysértés, ami a per eldöntésére jelentősen kihatott, hiszen az elsőfokú bíróság úgy kötelezte vagyoni kártérítésre az alpereseket, hogy a marasztalási összegnek lényegében nem adta indokát, számítását nem vezette le, holott – hivatkozása szerint – nem általános kártérítést [rPtk.359. § (1) bekezdés] alkalmazott. A vagyoni károkat illetően az elsőfokú ítélet indokolása is hiányos. Felsorol ugyan vagyoni kártételeket, azt azonban nem tartalmazza, hogy azok fennálltára mely bizonyítékokból következtetett, holott ítélete a teljesség elvének, a rPp. 221. § (1) bekezdésében foglalt követelménynek csak így felelne meg. A megállapított tényekre, az egyes kártételek felmerültére, mértékére az ítélőtábla nem talált teljeskörűen bizonyítékokat a peranyagban. A bokarögzítő költsége az egyetlen, ami kétséget kizáróan igazolt.

 

Erre tekintettel helyesen hivatkozott a II. rendű alperes a rPp. 206. § (1) bekezdésében szereplő mérlegelési szabály megsértésére, valójában a mérlegelés hiányára is. Az ítélőtábla a rendelkezésre álló peradatok alapján általános kártérítés alkalmazására sem látott lehetőséget, mert annak csak akkor van helye, ha a bíróság előzetesen minden rendelkezésre álló és célszerű bizonyítást lefolytatott a kár felderítése érdekében (PK 49. számú állásfoglalás), aminek előfeltétele a rPp. 3. § (3) bekezdésének megfelelő, a szükséghez képest való eljárás. A releváns tények előadása, a bizonyításuk szükségességéről történő tájékoztatás, majd a bizonyítás megkísérlése nélkül általános kártérítés nem alkalmazható. A felsorolt eljárási hiányosságok mellett a megállapítandó mérték mérlegeléséhez szükséges támpontok nincsenek meg. Mindezen lényeges eljárási szabálysértések következtében az elsőfokú ítélet ebben a körben érdemi felülbírálatra alkalmatlan volt.

 

A kifejtettekre tekintettel az ítélőtábla részítéletével az elsőfokú ítéletet a II. rendű alperes helytállási kötelezettsége és a nemvagyoni kártérítés tekintetében részben megváltoztatta, ezt meghaladóan a fellebbezési kérelmek és ellenkérelmek korlátaira tekintet nélkül hatályon kívül helyezte, egyben az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította.

 

A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróságnak fel kell hívnia a felperest arra, hogy tételesen sorolja fel a balesettel okozati összefüggésben őt ért vagyoni károkat. Meg kell jelölnie azok mikor következtek be, milyen – RON-ban meghatározott – költséggel, kiadással jártak. Így tényelőadást kell tennie arra, hogy előírt gyógyszerei a szedésük időszakában milyen árúak voltak; orvoshoz, kezelésekre milyen időpontokban, illetve milyen gyakorisággal járt és hová, e helyszínek milyen távolságra vannak a lakóhelyétől, milyen járművel közlekedett és az mekkora költséget (üzemanyag mennyisége, ára, stb.) okoztak a számára. Mindezek kapcsán tegye meg bizonyítási indítványait, csatolja rendelkezésre álló bizonyítékait. Határozza meg, hogy a baleset előtt az év melyik időszakában milyen jövedelemszerző tevékenységet folytatott, a káresemény előtti évben ebből mennyi jövedelme származott. Ajánljon fel erre nézve bizonyítást és csatolja a baleset utáni időszakra kapott havi nyugdíjairól, valamint a jogosultság megszerzéséhez szükséges befizetéséről szóló igazolásokat. Ezek alapján a megfelelő számításokkal vezesse le, hogy RON-ban mennyi az érintett, pontosan megjelölt időszakra a kieső jövedelme. A bizonyítékok előterjesztése elmaradásának, vagy a bizonyítás sikertelenségének következményeit a bizonyításra kötelezett felperes köteles viselni [rPp. 141. § (2) és (6) bekezdés].

 

Csak ezt követően kerülhetnek az alperesek abba a helyzetbe, hogy érdemi védekezésüket előterjesszék, és ezáltal kijelöljék az esetlegesen még szükséges bizonyítás irányát, az elsőfokú bíróság pedig ezután állapíthatja meg a rendelkezésre álló bizonyítékok mérlegelésével a vagyoni kártérítés szempontjából releváns tényállást és hozhatja meg megalapozott, kellően indokolt ítéletét. Ha egyes kártételek ezután sem határozhatók meg pontosan, de a kár bekövetkezésének ténye bizonyított és nagyságrendje megbecsülhető, a peradatok figyelembevételével általános kártérítés alkalmazható.

 

Szegedi Ítélőtábla Pf.20.032/2023/43. sz. határozata

 

Feldolgozta: Kiss Ferenc Kálmán ügyvéd