I. évfolyam 1.szám / 2019. szeptember

Szemelvények az ítélkezési gyakorlatból – Máshol nem publikált határozatok

2019/I/5

Ha kizárólag a sértett tanúvallomása áll az ügyészség rendelkezésére, a vád megalapozásához az is elegendő, ha az egyéb bizonyítékok azt nem cáfolják. Az ügyészséget nem terheli fokozott gondossági követelmény a vádemelésről szóló döntés meghozatala kapcsán. Az ügyészség vádképviseleti tevékenységének polgári jogi megítélésénél csak annak van relevanciája, hogy az ügyészség sértett-e tételes büntető eljárási szabályt, de nincs jelentősége önmagában annak, ha a vádképviseleti tevékenységnek vannak felróható elemei

rPtk. 339.§, 349.§, 355.§ (1) bek.

Ütv. (2011 évi CLXIII tv.) 2.§ (1) bek.

Be. 78.§ (3), 164.§ (2), 214.§ (1), 250.§ III.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint I. rendű felperes a II., III. rendű felperesek gyermeke, aki 2013 szeptemberében kezdte meg egyetemi tanulmányait. ……….. (a továbbiakban sértett) 2013. szeptember 27-én feljelentés tett az I. rendű felperessel szemben szexuális kényszerítés miatt a Kalocsai Rendőrkapitányságon (a továbbiakban nyomozó hatóság). A nyomozó hatóság házkutatást tartott az I. rendű felperes otthonában, valamint budapesti lakásában és lefoglalt több, tulajdonát képező adathordozót. A nyomozó hatóság az I. rendű felperest 2013. szeptember 27-én őrizetbe vette, majd gyanúsítottként hallgatta ki. Az I. rendű felperes a gyanúsítás ellen panasszal élt, de a Kalocsai Járási Ügyészség (a továbbiakban ügyészség) a panaszt elutasította és indítványozta az I. rendű felperes előzetes letartóztatását. Ezt azzal indokolta, hogy a felperesek a házkutatást követően megjelentek a sértett lakásánál, oda be akartak menni, a sértettet szidalmazták, fenyegették, megfélemlítették, aki emiatt rendőri intézkedést kért. Még az intézkedő rendőrök előtt is hangzottak el fenyegetések a sértett felé annak érdekében, hogy vonja vissza az I. rendű felperest terhelő vallomását. A Kalocsai Járásbíróság (a továbbiakban: járásbíróság) végzésével elrendelte az I. rendű felperes előzetes letartóztatását.

A nyomozó hatóság a nyomozás befejezését követően 2014. január 27-én a nyomozati iratokat vádemelési javaslattal megküldte az ügyészséghez. Az ügyészség 2014. február 26-án vádiratot nyújtott be a járásbírósághoz. A vádiratban egy rendbeli a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Btk.) 196. §-ának (1) bekezdésébe ütköző szexuális kényszerítés bűntettével és egy rendbeli, a Btk. 204. §-ának (1) bekezdés b) pontjába ütköző folytatólagosan, 18. életévét be nem töltött személyről pornográf felvétel elkészítésével elkövetett gyermekpornográfia bűntettével vádolta az I. rendű felperest. A vádirati tényállás bizonyítékaként megjelölte az I. rendű felperes részbeni beismerő vallomását, az I. rendű felperes és a sértett szembesítéséről, a sértett tanúkihallgatásáról, a házkutatásról és a lefoglalásról készült jegyzőkönyvet, a bűnjelként lefoglalt laptopból származó pornográf felvételeket tartalmazó merevlemezt, a fényképezőgépből származó memóriakártyát, valamint a tanúk vallomását.

A perben a járásbíróság az ügyészség indítványára elrendelte az I. rendű felperes és a sértett pszichológus szakértői vizsgálatát és tanúként meghallgatta az ügy előadóját. Az ügyészség más informatikus szakértő kirendelésére és fejlettebb technikai eszközök igénybevételére vonatkozó bizonyítási indítványát azonban elutasította. A nyomozás során beszerzett informatikus szakértő véleményét ugyanis aggálytalannak és ellentmondásmentesnek találta, továbbá mert más szakértő sem tudta volna megvizsgálni az I. rendű felperestől lefoglalt valamennyi adathordozót, mivel azokat már kiadták az I. rendű felperesnek.

A járásbíróság 10.B.49/2014/34. sorszámú ítéletével az I. rendű felperest a szexuális kényszerítés bűntette és a folytatólagosan elkövetett gyermekpornográfia bűntette miatt emelt vád alól felmentette.

Az indokolás szerint a bizonyítékok mérlegelése alapján nem lehetett azt megállapítani, hogy az I. rendű felperes a vád szerinti bűncselekményeket elkövette, ezért a bíróság az I. rendű felperest bizonyítottság hiányában mentette fel. Az I. rendű felperes több alkalommal is készített a sértettről olyan fényképeket, melyeken a sértett fehérneműben, illetőleg mezítelenül volt látható, ez alkalmakkor csak az I. rendű felperes és a sértett volt jelen. Az I. rendű felperes az általa készített fényképeket – a 2010. július 7-én készítettek kivételével – törölte. A bizonyítékok alapján nem lehetett megállapítani, hogy a vádlott készített-e a sértettről annak 18. életéve betöltése előtt olyan mezítelen fényképet, ami pornográf jellegűnek minősülne; a mezítelen képek az I. rendű felperes vagy a sértett kérésére készültek-e; a sértett az első meztelen fotózást követően az I. rendű felperes fenyegetése hatására működött-e közre a további képek elkészítésében. A kirendelt pszichológus szakértői vélemények a vádbeli cselekményekre vonatkozóan még közvetetten sem szolgáltattak adatot. Az ügyészség indítványára meghallgatott előadó olyan körülményekről számolt be, melyet a házkutatásról készült jegyzőkönyvben rögzíteni kellett volna. Az informatikai szakértő a fényképezőgép memóriakártyájáról törölt képeket nem tudta helyreállítani. A sértettről 18. életévének betöltése előtt készült, rendelkezésre álló fényképek nem pornográf jellegűek. Összességében megállapította, hogy a bizonyítékok nem támasztották alá a sértetti vallomásra figyelemmel bizonyítandó tényeket. A vád szerinti bűncselekmények egyetlen bizonyítéka maga a sértetti vallomás volt, amellyel azonban szemben állt az I. rendű felperes vallomása és ennek alapján büntetőjogi felelősség nem állapítható meg.

A felperesek kereseti kérelmükben jó hírnévhez és az életminőségük megőrzéséhez fűződő személyiségi joguk megsértése miatt az I. rendű felperes javára 2.500.000 forint, a II-III. rendű felperesek javára 1.000.000-1.000.000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Keresetüket a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban Ptk.) 339. §-ra, 349. §-ára 355. §-ának (1) bekezdésére és az ügyészségről szóló 2011. évi CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 7. §-ának (2) bekezdésére alapították. Előadták, hogy az ügyészség nyilvánvalóan alaptalanul, a bizonyítékokat kirívóan okszerűtlenül mérlegelve emelt vádat az I. rendű felperessel szemben, mert az egyetlen bizonyíték a sértett vallomása volt, amit az I. rendű felperes, a tanúk vallomása, illetőleg a nyomozati eljárásban igénybe vett informatikai szakértő véleménye nem támasztott alá. Súlyos jogsértést követett el tehát az ügyészség, amikor jobb tudomása ellenére vádat emelt pusztán a sértett vallomására alapozva. Ezt igazolja, hogy a járásbíróság bizonyítékok hiányában mentette fel az I. rendű felperest. Sérelmezték továbbá, hogy az ügyészség felróhatóan járt el és eljárási jogait nem az általában elvárható módon gyakorolta, amikor a nyomozati iratokat magához vette, a bírósági eljárás során a bizonyítékokat „csöpögtetve” terjesztette elő, és prekoncepciója alapján minél rosszabb színben igyekezett feltüntetni az I. rendű felperest, figyelmen kívül hagyva a mellette szóló körülményeket. A szexuális kényszerítés miatt is vádat emelt, noha elkésetten, 30 napon túl terjesztették elő a feljelentést. Tévesen állította a vádiratban, hogy a II-III. rendű felperesek megfenyegették a sértettet és az elsőfokú ítélettel szemben alaptalan fellebbezést terjesztett elő. A büntetőeljárás két éven át folyt, az I. rendű felperes súlyos lelki nyomás alatt volt, egyetemi tanulmányaiban komoly fennakadást okozott, rombolta jó hírnevét és társadalmi kapcsolatait. A II-III. rendű felperesek jó hírnévhez fűződő személyiségi jogát is sértette az ügyészség, azzal, hogy súlyos pszichikai tehernek voltak kitéve, társadalmi kapcsolataikat rombolta az eljárás. Mindez megalapozza a nem vagyoni kártérítés iránti igényüket. A vád alaptalanságát bizonyítja az, hogy a büntetőeljárás befejezését követően a sértett egyetlen ügyvédi felszólítás hatására késznek mutatkozott 100.000 forint sérelemdíj megfizetésére. Ezzel elismerte, hogy a feljelentés alaptalan volt. Ezt az ügyészség is elérhette volna.

Az alperes a kereset elutasítását kérte, vitatta annak jogalapját és összegszerűségét is. Előadta, hogy az ügyészség közhatalmi jogkörét gyakorolva járt el, részéről nem történt kirívóan súlyos jogértelmezési hiba vagy tévedés. Az a döntése, hogy vádat emelt, nem volt okszerűtlen és nyilvánvalóan alaptalan. Az I. rendű felperest egyébként is bizonyítottság hiányában mentették fel, ami nem jelenti azt, hogy nem követte el a bűncselekményt. A II-III. rendű felperesek nem is voltak a büntetőeljárás terheltjei. Tévesen állították a felperesek, hogy magához vonta az ügyet, mert az iratokat a nyomozó hatóság küldte meg az ügyészségnek vádemelési javaslattal. A bizonyítékokat nem „csöpögtette”, hanem az eljárás menetének megfelelően terjesztette elő azokat. Vitatta, hogy alaptalan fellebbezést terjesztett volna elő, mert csak a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: Be.) biztosított jogorvoslati lehetőségével élt. Jogainak gyakorlása nem valósíthat meg jogellenes magatartást. Eseti döntésekre utalással kifejtette, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog nem tekinthető személyiségi jognak, hanem alkotmányos alapjog.

A bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperesek alaptalanul hivatkoztak arra, hogy az alperes az eljárás során kirívóan súlyos jogalkalmazási és jogértelmezési hibát követett volna el, továbbá alaptalanul állították, hogy az alperes a nyomozati iratokat magához vonta, azt ugyanis a nyomozó hatóság küldte meg az ügyészség részére vádemelési javaslattal. Az Ütv. 2. és 7. §-a alapján kiemelte, hogy az alkotmányos keretek között megalkotott eljárási szabályok biztosítják azokat a mérlegelési lehetőségeket, amelyeken belül az alperes kötelezettségének eleget tud tenni. Ennek alapján rögzítette, hogy a büntetőeljárás nem csupán az eljárás alá vont személyek számára nyújt eljárási garanciákat, hanem azok védelmét is szolgálja, akik érdekében az állam büntető igényét az ügyészségen keresztül érvényesíti. A vád törvényessége szempontjából annak ténybeli megalapozottsága, a bizonyítékokkal kellően alátámasztott volta közömbös, ez a büntető per érdemére tartozó kérdés. A vádnak nem kell teljes bizonyosságon alapulnia, elegendő az alapos gyanú, a terhelt bűnösségét ugyanis csak a bíróság állapíthatja meg. A vád alapjául szolgáló bizonyítékok erejének értékelése az alperes szabad mérlegelési jogkörébe tartozik. A perbeli esetben az ügyészség vádirata a sértett következetes vallomásán, a nyomozati eljárás során beszerzett informatikai szakvéleményen alapult. A rendelkezésre álló bizonyítékok téves értékelése jogellenes és felróható magatartásnak csak abban az esetben minősülhet, ha kirívóan okszerűtlen. Azonban a perbeli esetben az alperes ilyen magatartást nem tanúsított. Tévesen hivatkoztak tehát a felperesek arra, hogy az alperes vádemelése nyilvánvalóan alaptalan volt. A járásbíróság a büntető perben új pszichológus szakértő kirendelését is magában foglaló bizonyítási eljárást folytatott le, majd a lefolytatott bizonyítás alapján állapította meg, hogy az I. rendű felperes nem követte el a terhére rótt cselekményeket. Az a tény, hogy a büntetőügyben eljáró bíróság a felperest felmentette, nem teszi a korábbi intézkedéseket jogellenessé. Az alperes tehát nem lépte túl a jogszabályok által biztosított értelmezési és mérlegelési jogkörét.

A bizonyítási eljárás során az alperesnek joga volt arra, hogy a bizonyítás állásának megfelelően terjessze elő az általa szükségesnek tartott további bizonyítási indítványait. A fellebbezési jog gyakorlása pedig nem minősül jogellenes tevékenységnek.

Az ítélet elleni fellebbezésükben a felperesek elsődlegesen kérték, hogy az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét változtassa meg és marasztalja az alperest a kereset szerint. Másodlagosan az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra kötelezését kérték. Az első- és másodfokú eljárás perköltségét összesen 225.000 forintban kérték megállapítani. Kérték tárgyalás tartását.

A felperesek a fellebbezési tárgyaláson előadták, hogy a megváltoztatásra irányuló fellebbezési kérelmük kapcsán a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 369. §-ának (3) bekezdés c) pontja szerinti, a hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezési kérelmük tekintetében pedig a Pp. 369. §-ának (3) bekezdés b) pontja szerinti felülbírálati jogkör gyakorlását kérik. Fellebbezésükben arra hivatkoztak, hogy az elsőfokú bíróság nem találta kirívóan okszerűtlennek az ügyészség mérlegelő tevékenységét, ítéletének indokolásában azonban elmulasztotta kifejteni, hogy miért. Az alperesi magatartás egyéb, tehát nem a jogalkalmazási, jogértelmezési tevékenységhez kapcsolódó felróhatóságát pedig az elsőfokú bíróság részben egyáltalán nem vizsgálta, részben pedig téves megállapításokat tett ezekre vonatkozóan.

Fenntartották azt az álláspontjukat, hogy a vád alátámasztására összegyűjtött bizonyítékok nyilvánvalóan alkalmatlanok voltak arra. Nem fogadhatta volna el az ügyészség a sértett vallomását, mert a sértett nem volt szavahihető és nem volt egyéb bizonyíték, amely alátámasztotta volna előadását. A szavahihetőséget még a vádemelés előtt tisztáznia kellett volna az alperesnek. Alkalmatlan volt a vád alátámasztására a műszaki szakértői vélemény, annak megerősítéséről már a vádemelés előtt kellett volna gondoskodnia az ügyészségnek. A pszichológiai szakértői vélemény sem támasztotta alá a vádat. Ezt is már a vádemelés előtt tisztáznia kellett volna az ügyészségnek. A büntetőeljárás anyagában nincs egyetlen olyan tanúvallomás sem, amely a vádat alátámasztotta volna. Tehát megállapítható, hogy a bizonyítékok csak kirívóan okszerűtlenül értelmezve és értékelve lehettek alkalmasak a vád alátámasztására. Mivel a vádemelés nagyon súlyos beavatkozás az egyén életébe, ezért fokozott gondosság volt elvárható az alperestől. Utaltak rá, hogy a büntetőbíróság ítéletére alapozzák azt az álláspontjukat, hogy az alperes a büntetőeljárás során csak csepegtette a bizonyítékokat. Kétségtelen, hogy a tisztességes eljárás jogát a gyakorlat nem tekinti személyhez fűződő jognak, amennyiben azonban az eljárás elhúzódása valamilyen nevesített személyhez fűződő jogot sért, úgy a sérelemdíj megítélhető. Kifogásolták továbbá, hogy az elsőfokú bíróság a kereset összegszerűségével egyáltalán nem foglalkozott.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Másodfokú perköltség igénye nem volt. Ellenkérelmének indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, abból okszerűen levont következtetéssel, helyes indokolással, az alkalmazott jogszabályok megjelölésével megalapozottan utasította el a keresetet. Erre figyelemmel az elsőfokú ítélet megváltoztatására vagy hatályon kívül helyezésére alapot adó ok nem áll fenn. Az elsőfokú eljárásban előadottakat fenntartva rámutatott, hogy a Be. 6. §-a szerinti feltételek mellett a büntetőeljárás terheltje köteles tűrni, hogy vele szemben eljárást folytassanak. A terhelt tehát nem ugyanabban a helyzetben van, mintha büntetőeljárás nem indult volna ellene. A büntetőeljárási szabályok keretei között lefolytatott büntetőeljárás önmagában nem sérti a terhelt Ptk. szerinti személyhez fűződő jogait. A polgári jogi jogintézmények nem szolgálhatnak a büntetőeljárásban írt jogorvoslati lehetőségek helyett, vagy mellett azok kontrolljaként. Az állandó gyakorlat szerint az ügyészségi jogkörben eljáró ügyész magatartása még eljárási szabálysértés esetén sem feltétlenül eredményez önmagában személyhez fűződő jogsértést. Az adott esetben pedig az ügyészség eljárási szabályt nem sértett, mérlegelési jogkörének keretein belül járt el. A felpereseket tehát a sérelemdíj nem illeti meg. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából megállapíthatóan a jogalap hiánya miatt utasította el a felperesek keresetét, erre tekintettel szükségtelen lett volna a kereset összegszerűsége körében vizsgálódni.

A Fővárosi Ítélőtábla a fellebbezést alaptalannak találta. Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítást a szükséges terjedelemben lefolytatta, a rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerűen mérlegelte, és a tényállást helyesen állapította meg. A másodfokú bíróság az abból levont jogi következtetésével, valamint a meghozott döntéssel is maradéktalanul – annak indokaira is kiterjedően – egyetértett. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel mindössze az alábbiakat emelte ki.

A felperesek az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igényüket arra alapították, hogy álláspontjuk szerint az ügyészség az I. rendű felperes elleni büntetőeljárásban a vádemelési, illetőleg a vádképviseleti jogát nem megfelelően gyakorolta és ezzel megsértette a felperesek személyhez fűződő jogait.

Az alperes tevékenysége döntően jogalkalmazás. A jogalkalmazási tevékenység jogellenességének megítélése kapcsán kialakult bírósági gyakorlat szerint nem lehet szó a felróhatóság körén kívül eső károkozásról, ha az alkalmazandó jogszabály értelme teljesen nyilvánvaló. Mérlegelési jogkörben hozott döntés esetén azonban csak a kirívóan súlyos jogértelmezési tévedés, a mérlegelés kirívó okszerűtlensége vagy megalapozatlansága képezheti a kártérítési felelősség alapját.

Az Alaptörvény 29. cikkének (1) bekezdése szerint az ügyészség az igazságszolgáltatás közreműködőjeként mint közvádló az állam büntetőigényének kizárólagos érvényesítője. Az ügyészség feladatait az Ütv. 2. §-ának (1) bekezdése részletezi, melynek e) pontja kimondja, hogy az ügyészség közvádlóként gyakorolja a vádemelés közhatalmi jogkörét, a bírósági eljárásban képviseli a vádat, továbbá gyakorolja a Be.-ben számára biztosított jogorvoslati jogokat. Az ügyészség e feladatait a Be. szabta kereteken belül jogosult és köteles ellátni.

Ennek különös jelentőséget az kölcsönöz, hogy a korábbi, a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényen (a továbbiakban: régi Be.) alapuló, több évtizedes gyakorlattal szakítva a Be. áthelyezte a büntetőeljárás súlypontjait, és a bizonyítás fő színterévé a bíróság előtti szakaszt tette. A Be. 75. §-ának (1) bekezdése szerint a bizonyítás során itt már valóban a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell törekedni. A nyomozás során azonban a Be. 164. §-ának (2) bekezdése értelmében a tényállást csak oly mértékben kell felderíteni, hogy a vádló dönthessen arról, vádat emel-e. Az ügyészség a nyomozás befejeződését követően az akkor rendelkezésre álló bizonyítékokat a Be. 78. §-ának (3) bekezdése alapján egyenként és összességükben szabadon értékelve, az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg a bizonyítás eredményét, és a Be. 214. §-ának (1) bekezdése szerint dönt, hogy a büntetőeljárás hogyan folytatódjon: azaz az e) pont szerint vádat is emelhet.

A törvény értelmében tehát a vádemelés pillanatában a történeti tényállás nincs feltétlenül tisztázva a törvényi tényállást meghaladóan, és nem feltétlenül áll rendelkezésre valamennyi szóba jöhető bizonyíték. A vádemeléskor a büntetőeljárás megindítására és lefolytatására okot adó cselekmény hátterének, a valóságban történteknek sok esetben még csak a mozaikszerű feltárása miatt szükségképpen vannak bizonytalanságok. Az ügyészségnek annyit azonban szem előtt kell tartania a vádemelés kérdésében való döntésénél, hogy a Be. 4. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróság előtt a vád bizonyítása őt terheli.

Ebből következően a vádemelés aktusa a tényállás megállapítása és a büntetőjogi felelősség fennállásának elbírálása tekintetében egyértelműen mérlegelésen alapuló jogalkalmazói tevékenység. Ezért a fentiek szerint az ügyészség polgári jogi felelősségét csak akkor alapozhatja meg az indokolatlan vádemelés, ha az kirívóan okszerűtlen.

A vád törvényessége szempontjából azonban annak ténybeli megalapozottsága, bizonyítékokkal való kellő alátámasztottsága közömbös, ez a büntetőperre tartozó érdemi kérdés. A vádemelés feltétele a terhelttel szembeni alapos gyanú megléte.

Egy vádemelés mint ügyészségi jogalkalmazási aktus természetesen lehet jogsértő és jogellenes, ha az teljesen alaptalan, mert szembe megy a tényekkel, vagy tendenciózus, illetőleg koncepciózus, azaz az ügyészség teljesen nyilvánvalóan indokolatlanul emel vádat. Ez esetben ugyanis a vád vagy már önmagában jogellenes, vagy ennek hiányában is olyan mértékben valósítja meg az alapul fekvő tények értékelésének okszerűtlenségét, illetőleg a jogszabályok alkalmazásának hibás voltát, hogy az megalapozza az eljáró szerv kártérítési felelősségét. De ez az adott esetben nem állapítható meg.

A perbeli esetben a sértett által a nyomozási eljárásban tett vallomás tartalma (nyomozó hatóság 03030/1209/2013.bü. számú nyomozati irata, 20. oldal, alulról 3. bekezdés) alapján pedig megállapítható, hogy az teljes egészében alátámasztotta a vádat: a sértett előadta, hogy 18 éves kora előtt is készített róla pornográf jellegű felvételeket az I. rendű felperes. A vádban hivatkozott egyéb tanúvallomások, illetőleg tárgyi bizonyítási eszközök sem cáfolták a sértett vallomását, azzal szemben csak az I. rendű felperes tagadása állt. Az, hogy az ügyészség a fenti adatok alapján úgy ítélte meg, hogy az alapos gyanú az I. rendű felperessel szemben fennáll, a sértetti vallomás kiemelt jelentőségére figyelemmel nem tekinthető a rendelkezésre álló bizonyítékok kirívóan okszerűtlen mérlegelésének. Kétségtelenül tűnhet a vád kissé elnagyoltnak, de teljesen képtelennek, alaptalannak és indokolatlannak nem.

Az elsőfokú bíróság tehát a Ptk. 339. §-a szerinti felelősséget megalapozó kirívóan okszerűtlen mérlegelő, értékelő, értelmező tevékenységgel megvalósított jogellenes alperesi magatartás hiányában megalapozottan döntött a felperesek keresetének elutasításáról anélkül, hogy a felperesek keresetének összegszerűségét vizsgálta volna. Mivel a másodfokú bíróság e döntéssel egyetértett, ezért a bizonyítás kiegészítésének szükségességével indokolt hatályon kívül helyezési kérelem is alaptalan volt.

Minderre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 383. §-ának (2) bekezdése alapján, annak helyes indokaira és a Pp. 386. §-ának (4) bekezdésére utalással helybenhagyta.

A felperesek tehát eredménytelenül fellebbeztek, azaz a másodfokú eljárásban is pervesztesek lettek. Így az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 62. §-ának (1) bekezdés f) pontja szerint tárgyi illetékfeljegyzési jogos perben le nem rótt fellebbezési illetéket az Itv. 74. §-ának (3), valamint a Pp.-nek a 364. §-ban foglalt utaló szabály értelmében alkalmazandó 83. §-ának és 102. §-ának (1) bekezdése alapján a polgári és közigazgatási bírósági eljárás során meg nem fizetett illeték és állam által előlegezett költség megfizetéséről szóló 30/2017. (XII. 27.) IM rendelet 3. §-ának (2) bekezdése szerint kötelesek megfizetni a Pp. 87. §-ának (2) bekezdésére tekintettel érdekeltségük arányában. Az alperes másodfokú perköltséget nem számított fel, ebben tehát nem kellett a felpereseket marasztalni.

Fővárosi Törvényszék 31.P.21.508/2018/17    Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf.20.157/2019/4-II.

Közli: Dr. Bárdos Péter Ügyvédi Iroda

office@bardos.hu