IV. évfolyam 4. szám
Tanulmányok
Bárdos Péter:ügyvéd
Adalékok a sérelemdíj elméletéhez
[2] A magyar jogfejlődés kissé kacskaringós úton jutott el addig, hogy a Ptk. deklarálta: a sérelemdíjnak elnevezett kompenzáció a személyiségi jogok megsértésének szankciója és alkalmazásának feltételeire lényegében a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni (Ptk. 2:51. és 2:52. §).
[3] Magától értetődő, hogy e normatív elvek gyakorlatba való sikeres átültetésének egyik alapvető feltétele a „személyiségi jog” fogalom lehető legpontosabb meghatározása. Éppen ezért meglepő, hogy a Ptk. nem csupán adós marad a definícióval, de a Második Könyv Harmadik részében (Személyiségi jogok) a következetes bírói gyakorlat kialakulását nehezítő módon a személyiségi jogok általános védelmére vonatkozó szabályok (2:42§ ) és a példálódzva felsorolt, nevesített személyiségi jogokra vonatkozó szabályok (2:43§) összehangolását is elmulasztja és nem rendezi a Ptk. és az egyéb, a kérdést érintő jogszabályok közötti viszonyt sem (ld. pl. az Alaptörvényben szabályozott alapjogok kérdését).
[4] Az elméleti kezelhetőség érdekében mégis érdemes megkísérelni a téma koherens rendszerben való kifejtését.
[5] Tételezzük fel, hogy a „személyiségi jog” fogalom a valóság egy meghatározott szegmensét írja le, gyűjtőfogalom, amely alá sorolandók a Ptk. példálódzó felsorolásában említett jogok éppúgy, mint az Alaptörvényben és más jogszabályokban ekként tételezett vagy értelmezhető jogok, sőt akár bizonyos nem normatív erkölcsi értékek is. Mindezek éppen azért sorolhatók a „személyiségi jog” fajfogalma alá, mert van olyan közös tartalmuk, amely őket személyiségi joggá teszi.
[6] Mi is hát e közös tartalom? Hogy a kérdés nagyon is indokolt, jól mutatja az az ismert és a bírói gyakorlatban gyökeret vert – egyébként vitatható – álláspont, amely szerint személyiségi jogról csak az ember nembeli lényegéhez tartozó jogok (pl. élethez, testi épséghez, egészséghez, becsülethez, jóhírnévhez stb. való jog) esetén beszélhetünk, ezért pl. a tisztességes eljáráshoz fűződő alkotmányos alapjog sérelme esetén nem lehet szó személyiségi jogi jogsérelemről (így sérelemdíjról sem).
[7] A Fővárosi Ítélőtábla már 2014-ben deklarálta: „A tisztességes eljáráshoz való jog mint eljárási alapjog nem tekinthető egyben személyiségi jognak is, mivel a védendő érték nem közvetlenül az ember személyiségéből fakad. Ez a jog időlegesen nem az emberi individuum védelmét, hanem az állami közreműködés mellett zajló eljárások megfelelő funkciójú megvalósítását illetve érvényesülését szolgálja (FIT 2.Pf.21.077/2014). Hasonló érvelést tartalmaz még a FIT Pf.21.145/2016 és a FIT 2.Pf.20.984/2019 sz. ítélete – és számos más ítélet.
[8] Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy a bíróságok mégis elég gyakran ítélnek meg nem vagyoni kártérítést (sérelemdíjat) olyan ügyben, ahol a sérelem gyökere egyértelműen a nem tisztességes eljárás. Ezt többnyire úgy oldják meg, hogy nem a tisztességes eljárás követelményének, hanem pl. a családi élet, emberi méltóság stb.) megsértését állapítják meg (FIT 2.Pf.21.316/218, DIT Pf.II.20.668/2018) vagy egyszerűen a közigazgatási, bírói jogkörben okozott kár szabályait alkalmazzák konkrét személyiségi jogra való hivatkozás nélkül.
[9] Egyetértek PETRIK-kel, aki már hivatkozott cikkében azt fejti ki, hogy a személyiségi jogok voltaképpen egy bizonyos életminőséget határoznak meg és minden olyan esetben, amikor a jogsértés eredménye az életminőség átmeneti vagy tartós romlása, sérelemdíj megítélésének lehet helye, függetlenül attól, hogy milyen konkrétan meghatározott jog sérelme vezetett ehhez és hogy e jog az ember nembeli lényegéhez tartozik-e vagy sem, mivel maga az életminőség biztosan odatartozik.
[10] Felvethető, hogy az ilyen interpretáció a sérelemdíj értelmezési kereteit túlságosan kitágítja. De mit tehetünk, ha a fentiekben kifejtettek fényében mégiscsak ez tűnik a dogmatikailag helyes megoldásnak. Nem beszélve arról, hogy az intézmény parttalanná válásának megakadályozására a bíróságnak több eszköze is van. Ezek közül a legnagyobb gyakorlati jelentősége annak a lehetőségnek van, hogy a bíróság szabad mérlegelés alapján juthat például a következtetésre; a kétségkívül bekövetkezett életminőség-romlás mértéke nem éri el azt a szintet, ami a sérelemdíj fegyverének alkalmazását indokolná. Az embert a mindennapokban érő bosszúságok többségénél erről van szó és a bírói gyakorlat nem is hajlik az ilyen „bagatell hátrányok” sérelemdíjjal való enyhítésére.
[11] A sérelemdíjért való felelősség normatív alapját a Ptk. a kárfelelősségi szabályokra utalással teremti meg (2:52§ (2) bek.), még ha okozhat is némi bizonytalanságot az, hogy a vizsgálandó körülmények közül éppen a sérelemdíjra köteles személyt és a kimentés módját emeli ki (2:52§ (3) bek.), holott valójában arról van szó, hogy a jogellenességet, az okozati összefüggést és a kimentési lehetőséget kell vizsgálni.
[12] A jogellenesség kérdését korábban már érintettem. A végkövetkeztetés abban foglalható össze, hogy a jogellenességet – szemlélettől függően – vagy más életminőségének rontása mint eredmény vagy valamely konkrétan meghatározott személyiségi jog sérelme alapozza meg. A két lehetőség között valójában csak annyi a különbség, hogy az utóbbi esetben az életminőség romlása törvényi vélelem, amiből az következik, hogy nem a sértettnek kell bizonyítania ennek meglétét, hanem a sérelem okozójának a jogellenesség hiányát.
[13] Az okozati összefüggésnek a jogsértő magatartás és a hátrányos eredmény, azaz az életminőség-romlás között kell fennállnia azzal, hogy az előbbiekben írtakkal összhangban, ha törvényben nevesített személyiségi jog sérelméről van szó, a sérelmet szenvedettnek csak a jogsértő magatartás tényét kell bizonyítania, az okozati összefüggés hiányának bizonyítása a sérelem okozóját terheli.
[14] A kimentés – ami a Ptk. alapján a jogsértőt terheli – elvben a Ptk. által elismert valamelyik kimentési rezsim (felróhatóság, tárgyi felelősség, feltétlen felelősség, felelősség a szerződésszegésért) alkalmazását jelenti a konkrét tényállástól függően.
[15] A sérelemdíj mértéke a jogintézmény Achilles-sarka. A 2:52§ nevezetes (3) bekezdése csupán azt határozza meg – ráadásul példálódzó jelleggel – hogy a bíróság a sérelemdíj összegének meghatározásánál mely körülményekre legyen „különösen” figyelemmel. Az ítéletek indokolásában viszonylag ritkán találkozunk a 2:52§ (3) bek.-re való hivatkozással, sokkal inkább azt hangsúlyozza a bíróság – nota bene a „matematikai szemléletű ítélkezés” antitéziseként – hogy a sérelemdíj mértékét az eset összes körülményeinek mérlegelésével kell megállapítani.
[16] Még egy „támpontot” ad, no nem a Ptk., hanem az irodalom és a joggyakorlat, amikor ex lege azt hangsúlyozza, hogy a sérelemdíjnak kompenzációs és punitív funkciója van.
[17] E támpontokról magukról is sokat lehetne vitatkozni. A bírói gyakorlat mindenesetre azt mutatja, hogy mindkét funkció betöltése feltételezi a jogsértés súlyosságának és a felróhatóság mértékének vizsgálatát, noha bizonytalan, hogy mit is jelentenek e fogalmak, mert hiányoznak a fogódzók a jogsértés súlyosságának és a felróhatóság mértékének értékeléséhez.
[18] Erősen vitatható a magánjogi büntetés szemlélete is – és vitatják is. Elég sűrűn lehet találkozni olyan ítéleti indokolással, amely a megítélt sérelemdíjösszeg alátámasztására hangsúlyozza a kettős funkciót, de én a többezer áttanulmányozott ítélet között egyetlen egyet sem találtam, amelyben a bíróság kifejtené, hogy a megítélt sérelemdíj mekkora része szolgálja a kompenzációt és mekkora része a büntetés – hogy legalább tudjuk, miről is beszélünk.
[19] A feladat, a sérelemdíj adekvát mértékének korrekt meghatározása rendkívül nehéz, megoldása kizárólag a bíróságra vár. Ráadásul az igazságszolgáltatásra kettős teher nehezül: egyfelől meg kell találnia a konkrét jogsértéssel arányos mértéket, ugyanakkor törekednie kell az egységes joggyakorlat kialakítására, különös tekintettel a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. tv. új harmadik fejezetében e tekintetben támasztott, számos kérdést felvető követelményekre.
[20] Az elméletileg nulla és végtelen között mozgó sérelemdíjak megzabolázását szolgálhatná az alsó és felső határ definiálása.
[21] Az alsó határt illetően ez tulajdonképpen meg is valósul a gyakorlatban, amely törekszik a bagatell-sérelmek csoportjának körülhatárolására, elsősorban a tömeges tyúkperek elkerülése céljából. De segít ebben a józan közvélekedés is, amely szerint az, akinek a villamoson a lábára lépnek vagy akivel gorombán beszél egy hatósági ügyintéző, ne akarjon a bíróságra szaladgálni sérelemdíjért. Talán közelebb visz a megoldáshoz, hogy több ítéletben is felbukkan az 50.000 forintos tétel, amelyet – minthogy ennél alacsonyabb összeg az adatbázisban nem található – akár alsó határként is elfogadhatunk, talán mert a bíróság úgy véli, hogy kevesebb mint 50.000 forint már nem töltené be sem a kompenzációs, sem a punitív funkciót.
[22] Az 50.000 forintos összeg számos eltérő tényálláson alapuló ítéletben megjelenik, lásd pl. a Debreceni Ítélőtábla Pf.20.215/2012, Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.21.149/2013, Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.327/2014, Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.20.350/2017 és 2.Pf.20.442/2017 sz. határozatát).
[23] Jóval nehezebbnek tűnik a felső határ kérdése. Itt sem az elv meghatározása problematikus. Ugyanis ha abból indulunk ki, hogy a sérelemdíj az életminőség rontásának szankciója, a logikus következmény az, hogy a felső határ az életminőség teljes megszűnéséhez kötődik. Nem a halálos eredményről van szó, mert az egy másik kérdéskör (ld. hozzátartozói igények), hanem arról az esetről, amikor a károsító esemény (pl. baleset vagy műhiba) következményeképpen a károsult olyan vegetatív állapotba kerül, amelyben életminőségről már nem lehet beszélni (persze ez annyiban azonos a halálos kimenetellel, hogy itt sem az érintett „élvezi” a sérelemdíj előnyeit).
[24] Ami a mértéket illeti, több megoldási lehetőség jöhet szóba. Az elsőt a bíróság jelenleg is alkalmazza, nevezetesen, hogy normatív felső határ hiányában szabad mérlegelés, pontosabban ízlés tárgya, vajon egy megsemmisült életminőség – azaz élet – értékét tíz- vagy százmillió, esetleg x milliárd forintban állapítja-e meg. A mérlegelés alapja itt valószínűleg már kevésbé a sértett személy „szenvedése”, sokkal inkább a társadalom teherbíró képessége és az, hogy a közfelfogás milyen kompenzációt tartana elégségesnek vagy éppen túlzónak.
[25] Egy másik lehetőség a felső határ normatív meghatározása pl. évenként a költségvetési törvényben, az aktuális gazdasági helyzethez igazítva. Hasonló elven működő, bár jogtechnikailag eltérő megoldás lehet pl. az, hogy felső határnak azt fogadjuk el, amire biztosítási fedezetet lehet kapni. Ez a módszer ismerős, hiszen a kötelező gépjármű felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény (Gfbt.) 13§ (1) bek.-e összegszerűen meghatározza a biztosítói felelősségvállalás felső határát, nyilván egzakt kárvalószínűségi számításokra alapozva. A jogalkotó a sérelemdíj felső határának meghatározásakor akár ezen az úton is elindulhatna, még ha nem is minden esetnek van felelősségbiztosítási háttere.
[26] A mindezt megelőző, első kérdés természetesen az, egyáltalán szükség van-e normatív felső határra. Nos, álláspontom szerint, bár lehet élni nélküle is, a gazdasági racionalitás mellette szól, nem beszélve arról, hogy az egész kérdéskört a bíróság és a jogkereső közönség számára is megnyugtatóbb módon foglalná keretbe egy olyan szabály, amely a sérelemdíj mértékét, mondjuk ötvenezer és egymilliárd forint között engedi meghatározni, megkönnyítve ezzel a bíróság dolgát a belső arányok kialakításában.
[27] És ha már a belső arányokról esett szó, kommentár nélkül hadd utaljak arra, hogy a bírói gyakorlat a jóhírnév, becsület emberi méltóság megsértését kirívó esetektől eltekintve a százezres, míg a sérüléssel, egészségromlással kapcsolatos sérelemdíjakat a milliós tartományba helyezi ezzel valamiféle sajátos értékszemléletet juttatva kifejezésre.
[28] A mérték-problematikánál különös súllyal esik latba a bírói gyakorlat egységességének kérdése. Arról a normatív elvről van szó, amely szerint az egységes bírói gyakorlat a jogbiztonság fontos eleme, tehát hasonló ügyekben lehetőség szerint hasonló ítéleteknek kell születnie (v.ö. 2011. évi CLXI. tv. III. fejezet). Csakhogy az elv gyakorlatba való átültetése feltételezi a hasonlóság kritériumainak ismeretét, közelebbről azt, hogy az összehasonlítandó eseteket leíró számos tényállási elem közül melyek azok, amelyek azonossága megalapozza az esetek hasonlóságát.
[29] Jogelméleti, jogszociológiai tudásunk jelenlegi szintje egy „hasonlóság-tan” hiányában csak azt a triviális választ engedi meg, hogy ez a szabad bírói mérlegelés igazi terepe. Mivel az ítéletek és az eseteket leíró kritériumok száma igen nagy, megfelelően felépített elektronikus adatbázisok segíthetnek a bírónak a probléma gyakorlati megoldásában, még ha a számítógépek ítéletet – egyelőre – nem is hozhatnak.
[1] Boytha György: A személyiségi jogok megsértésének vagyoni szankcionálása. Polgári Jogi Kodifikáció, 2003/1. sz. 3-6. o.
[2] Petrik Ferenc: A nem vagyoni kár megtérítése védelmében. Polgári Jogi Kodifikáció, 2003/1. sz. 6-8. o.